semmi megindulást. Legfeljebb egyszer felemelé lusta szempilláit s
dühösködő ellenfelét végig nézte vele.
– Honnan jött, miért jött ide közénk az úr? ahoz semmi közöm,
ez a terem nyitva áll okosnak, bolondnak, de azt irja fel a füle mellé
az úr, bárki fia legyen, hogy nyilvános törvényeinket elébb
megtanulja s tanulja tisztelni, azután nyissa fel e helyen a száját, s
máskor eszébe vegye, hogy a kik e helyen együtt vannak, nem
csürhe csőcselék, hanem országos rend, a ki alkotmányos jogait
gyakorolja itten, s az a ködmenes ember ott csak olyan jó nemes
ember, mint maga a főispán s olyan joga van neki itt lenni, mint
nekem és az úrnak, – ha ugyan joga van.
Tarnaváry e szavakkal büszkén veté magát székébe vissza, mint a
ki nagyon meg van elégedve azzal, a mit cselekedett.
Az ismeretlen még mindig állt, s a mint a buzogányos férfi leült
előtte, indulat nélküli hangon mondta neki:
– Ha kivánja tudni uraságod, ki vagyok? nevem Dabroni Manó,
erdélyi nemes. Remélem, hogy bővebben meg fogunk egymással
ismerkedni.
– Nagyot nőjjön, mondá rá megvető tréfával Tarnaváry.
A főispánt nagyon genirozta ez a jelenet. Igen kellemetlenül
hatott reá; hevenyén meghajtva magát, felállt székéről s kijelenté,
hogy a mai gyűlést kénytelen feloszlatni. Jurátusai nyitották előtte az
ajtót, s ő úgy elfutott, mintha attól félne, hogy vissza találják hívni.
A rendek felálltak s csendes zúgás mellett elkezdtek aztán kifelé
nyomulni, a mi nagyon lassan mehetett csak, a tömeg sokasága
miatt. Ezalatt idejök volt az ismerősöknek egymással beszédbe
eredhetni.
– Kár volt azt az embert olyan keményen megtámadnod, szólt
Rudolf Tarnaváryhoz, a jámbor a szász földön lakott ifju korában,
azóta külföldön tartózkodott, nagyobb részt Spanyolországban, biz
az nem igen ismerheti alkotmányos szokásainkat.