Ott zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba,
Ott zsongó dallal űztük ifju lábunk enyhe táncra,
Őrömek voltunk, – víg király táncos, hárfás szolgái, ezeren,
S hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első Szerelem…
Jaj, jaj… már elmaradt a boldog táj… oázisok… és táncok… és zenék!
A víg király is… jaj, jaj… rég lehúnyta fényes, nagy, setét szemét,
Mert törvény:… jaj, jaj… minden ködbe vész: szerelmek s minden
édes Áfrikák!
Jaj, jaj… ó új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid, altatunk,
Hajoljon rád s legyezzen álmos, álmos, halk dalunk
Mint szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág…“
Hallgatta bánatim nyújtott szavát szerelmem s néha, halkal
Dudolta ő is félálomban a borús dalt téveteg
De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifju öklét s vad
haraggal
Arcúl ütötte és elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket
S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és átkozott s
gyalázott…
Riadtan bújtak össze akkor megvert s megalázott
Bánatim és remegve mondogatták s halkan sírdogálva:
„Jaj, jaj… már meghal ő is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal
nemsokára…“
Úrnőm! alázatos már s szenvedő e nemrég gőgös és izgága
szerelem!
Én szánom őt, beteg királyt s megfojtom még e hajnalon…
S te, drágám, nyugszol távol ágyadon… ó, élveteg és finom ajkadon
Jó volna, rádhajolva, lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet
édesen,
De jaj, itt állok én a hűs hajnalban és bús gyilkolásra készülődöm
S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony, úgy jő: bizonytalan s
tünődőn,
Fényt gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére rátapintott
S mint pici, színes lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók,