Evolution Order and Complexity 1st ed Edition Boulding

Evolution Order and Complexity 1st ed Edition Boulding
Evolution Order and Complexity 1st ed Edition Boulding
Evolution Order and Complexity 1st ed Edition Boulding

1. Evolution Order and Complexity 1st ed Edition
Boulding pdf download
https://ebookfinal.com/download/evolution-order-and-
complexity-1st-ed-edition-boulding/
Explore and download more ebooks or textbooks
at ebookfinal.com

2. Here are some recommended products for you. Click the link to
download, or explore more at ebookfinal
Syntactic Complexity Diachrony Acquisition Neuro cognition
Evolution 1st Edition Talmy Givón (Ed.)
https://ebookfinal.com/download/syntactic-complexity-diachrony-
acquisition-neuro-cognition-evolution-1st-edition-talmy-givon-ed/
Peace and the War Industry 2nd Edition Kenneth E. Boulding
https://ebookfinal.com/download/peace-and-the-war-industry-2nd-
edition-kenneth-e-boulding/
Think Complexity Complexity Science and Computational
Modeling 2nd (version 1.1) Edition Allen B. Downey
https://ebookfinal.com/download/think-complexity-complexity-science-
and-computational-modeling-2nd-version-1-1-edition-allen-b-downey/
Reviews of Nonlinear Dynamics and Complexity Volume 3
Annual Reviews of Nonlinear Dynamics and Complexity 1st
Edition Heinz Georg Schuster
https://ebookfinal.com/download/reviews-of-nonlinear-dynamics-and-
complexity-volume-3-annual-reviews-of-nonlinear-dynamics-and-
complexity-1st-edition-heinz-georg-schuster/

3. Interdisciplinary Economics Kenneth E Boulding s
Engagement in the Sciences 1st Edition Wilfred Dolfsma
https://ebookfinal.com/download/interdisciplinary-economics-kenneth-e-
boulding-s-engagement-in-the-sciences-1st-edition-wilfred-dolfsma/
The conceptual evolution of DSM 5 1. ed Edition Regier
https://ebookfinal.com/download/the-conceptual-evolution-of-
dsm-5-1-ed-edition-regier/
Computability complexity and languages fundamentals of
theoretical computer science 2. ed., transferred to
digital print Edition Davis
https://ebookfinal.com/download/computability-complexity-and-
languages-fundamentals-of-theoretical-computer-science-2-ed-
transferred-to-digital-print-edition-davis/
Complexity Theory and Project Management 1st Edition Wanda
Curlee
https://ebookfinal.com/download/complexity-theory-and-project-
management-1st-edition-wanda-curlee/
Education and Conflict Complexity and Chaos 1st Edition
Lynn Davies
https://ebookfinal.com/download/education-and-conflict-complexity-and-
chaos-1st-edition-lynn-davies/

5. Evolution Order and Complexity 1st ed Edition Boulding
Digital Instant Download
Author(s): Boulding, Kenneth;Khalil, Elias
ISBN(s): 9780415137287, 0415137284
Edition: 1st ed
File Details: PDF, 2.39 MB
Year: 2002
Language: english

6. Cover

7. Page i
EVOLUTION, ORDER AND COMPLEXITY 
Evolution, Order and Complexity reflects the current interest in the relation between the natural and the social. Its central concern, running through all the 
contributions in this collection, is a desire to overcome the nature/ society dichotomy and to move beyond the sterile debate between anti­naturalists and crude 
naturalists. 
Against neo­Darwinian theories, the contributors argue that the complexity of both social and natural phenomena precludes reductionist and mechanistic modes of 
analysis. As the chapters in this volume demonstrate, it is indeed possible to explore the relations between, and the unity of, the social and natural worlds without 
reducing one to the other. 
Evolution, Order and Complexity brings together specialists in biology, ecology, philosophy, economics, neuropsychology and other fields to give new impetus to the 
dialogue between natural and social scientists. Together they show that the two branches of science are not mutually exclusive, but are part of a complex continuum.  
This is a bold and challenging book; its scope and its often insightful conclusions make it required reading for both natural and social scientists.  
This volume is one to the last projects initiated and coordinated by Kenneth E.Boulding, late Professor Emeritus of Economics at the University of Colorado at 
Boulder. Boulding was one of the founding fathers of general system theory and wrote numerous books throughout his prolific career. Elias L.Khalil is Assistant 
Professor of Economics at Ohio State University and Visiting Scholar at the University of Chicago. 

8. Page ii
ROUTLEDGE FRONTIERS OF POLITICAL ECONOMY 
1 EQUILIBRIUM VERSUS UNDERSTANDING 
Towards the rehumanization of economics within social theory 
Mark Addleson 
2 EVOLUTION, ORDER AND COMPLEXITY 
Edited by Elias L.Khalil and Kenneth E.Boulding 
3 INTERACTIONS IN POLITICAL ECONOMY 
Malvern after ten years 
Edited by Steven Pressman 
4 THE END OF ECONOMICS 
Michael Perelman 
5 PROBABILITY IN ECONOMICS 
Omar F.Hamouda and Robin Rowley 

9. Page iii
EVOLUTION, ORDER AND COMPLEXITY 
Edited by 
Elias L.Khalil and Kenneth E.Boulding 
 
London and New York 

10. Page iv
First published 1996 
by Routledge 
11 New Fetter Lane, London EC4P 4EE 
Simultaneously published in the USA and Canada 
by Routledge 
a division of Routledge, Chapman and Hall Inc. 
29 West 35th Street, New York, NY 10001 
Routledge is an imprint of the Taylor & Francis Group 
This edition published in the Taylor & Francis e­Library, 2002. 
© 1996 Elias L.Khalil and Kenneth E.Boulding 
All rights reserved. No part of this book may be reprinted or reproduced or utilized in any form or by any electronic, mechanical, or other means, now known or 
hereafter invented, including photocopying and recording, or in any information storage or retrieval system, without permission in writing from the publishers.  
British Library Cataloguing in Publication Data 
A catalogue record for this book is available from the British Library. 
Library of Congress Cataloging in Publication Data 
Evolution, order, and complexity/edited by Elias L.Khalil and Kenneth E.Boulding. 
p. cm. 
Includes index. 
1. Social evolution. 2. Evolution (Biology) 3. Social sciences—Philosophy. I. Khalil, Elias L., 1957–. II. Boulding, Kenneth E., 1910–1993.  
GN360.E89 1996 
303.4–dc20 95–33146  
CIP 
ISBN 0­203­01315­8 Master e­book ISBN 
ISBN 0­203­28490­9 (OEB Format) 
ISBN 0­415­13728­4 (Print Edition) 

11. Page v
Dedicated to the memory of Kenneth Boulding 

12. Page vi
This page intentionally left blank.

13. Page vii
CONTENTS 
Notes on contributors  ix 
Preface  xi 
Introduction  xiii 
1 Social theory and naturalism: An introduction Elias L.Khalil  1 
2 Interfacing complexity at a boundary between the natural and social sciences Karl H.Pribram  40 
3 The autonomy of social reality: On the contribution of systems theory to the theory of society Jean­Pierre Dupuy   61 
4 Ultra­Darwinian explanation and the biology of social systems Niles Eldredge   89 
5 The complexity of social and mental structures in nonhuman mammals Hubert Hendrichs  104 
6 On the social nature of autopoietic systems Milan Zeleny  122 
7 Organization, function, and creativity in biological and social systems Vilmos Csányi  146 
8 Human society as an emerging global superorganism: A biological perspective Gregory B.Stock and John H.Campbell  181 
9 Neurological and social bases of dominance in human society Henri Laborit  199 

14. Page viii
10 The propensities of evolving systems Robert E.Ulanowicz  217 
11 Synergetics as a bridge between the natural and social sciences Hermann Haken  234 
12 The problem of observables in models of biological organizations Howard H.Pattee  249 
Index  265 

15. Page ix
CONTRIBUTORS 
Kenneth E.Boulding (d. 1993) sometime Distinguished Professor of Economics, Emeritus, University of Colorado at Boulder; author of The Structure of a Modern 
Economy: The United States, 1929–1989, 1993.  
John H.Campbell Associate Professor at School of Medicine, UCLA, Visiting Professor at Oxford University and the Australian National University; editor of 
Creative Evolution, 1993. 
Vilmos Csányi Professor and chair of the Department of Ethology, a member of the Hungarian Academy of Sciences and the International Union of Biological 
Sciences Commission for Education; serves on the editorial boards of Acta Biologica Hungarica, Life and Science, and World Future; author of Evolutionary 
Systems and Society: A General Theory of Evolution, 1989. 
Jean­Pierre Dupuy Professor of Social and Political Philosophy, Director of Research at CNRS at the Ecole polytechnique, Paris, and Department of Political 
Science, Stanford University; author of Introduction aux sciences sociales, Logique des phénomènes collectifs, 1992. 
Niles Eldredge Chairman and Curator of the Department of Invertebrates, American Museum of Natural History, New York; author of The Miner’s Canary: 
Unraveling the Mysteries of Extinction, 1994, and Reinventing Darwin, 1995. 
Hermann Haken Professor Dr. Dr. h.c.mult. of Theoretical Physics at the University of Stuttgart; author of Information and Self­Organisation, 1988.  
Hubert Hendrichs Professor Dr. of Ethology at the University of Bielefeld; author of Lebensprozesse und wissenschaftliches Denken. Zur Logik der Lebendigkeit 
und ihrer Erstarrung in den Wissenschaften, 1988. 
Elias L.Khalil Assistant Professor of Economics at Ohio State University; author of several articles; recipient of the Alexander von Humboldt Research Award for 
1995–96.  

16. Page x
Henri Marie Laborit (d. 1995) sometime Professor and Director of the Laboratoire d’Eutonologie at Hospital Boucicaut; recipient of the Albert Lasker Prize of the 
American Public Health Association and the Anokhine Prize of Academy of Sciences, USSR; author of Les Récepteurs Centraux et la Transduction des Signaux, 
1990. 
Howard H.Pattee Professor of Systems Science and Director of Graduate Studies, T.J.Watson School of Engineering, State University of New York at Binghamton; 
author of ‘‘Measurement­Control Heterarchical Networks in Living Systems,” International Journal of General Systems, 1991.  
Karl H.Pribram Professor Emeritus, Stanford University, James P. and Anna King University Professor and Eminent Scholar, Commonwealth of Virginia; author of 
Brain and Perception: Holonomy and Structure in Figural Processing, 1991. 
Gregory B.Stock Visiting Senior Fellow, the Woodrow Wilson School of Public and International Affairs; author of Metaman: The Merging of Humans and 
Machines into a Global Superorganism, 1993. 
Robert E.Ulanowicz Professor at the Center for Environmental and Estuarine Studies Chesapeake Biological Laboratory; recipient of the Frederocj C.Hettinger 
Memorial Award (1964); author of Growth and Development: Ecosystems Phenomenology, 1986. 
Milan Zeleny Professor of Management Systems; recipient of the Georg Cantor Award, Erskine Fellowship, Alexander von Humboldt Research Award, and 
Norbert Wiener Award; serves on the editorial boards of Computers and Operations Research, Future Generations Computer Systems, Fuzzy Sets and 
Systems, General Systems Yearbook, and Human Systems Management; author of Autopoiesis, Dissipative Structures and Spontaneous Social Orders, 1980. 

17. Page xi
PREFACE 
At the last stage of preparing the manuscript, Kenneth Boulding fell ill. After a long bout with cancer, he passed away on 18 March, 1993, at the age of eighty­three, at 
his home in Boulder, Colorado. This has left many friends and colleagues with a great void. Although he left behind him over forty volumes and eight hundred articles, 
people who came to know him closely, to feel his vivid excitement over big ideas and the little things in life, and to note his diligent work towards world peace realize 
that he died prematurely. 
The idea of the volume was born out of a conversation with Boulding at the 1990 meeting of the Society for the Advancement of Socio­Economics at George 
Washington University in Washington, DC. Two themes emerged from the conversation. First, how amazing that so many diverse forms (ranging from human to 
nonhuman entities) in nature are, at deeper levels, similar in one way or another. The casual observation of uniformity differs greatly from the drive which informs much 
of neo­Darwinism. Namely, neo­Darwinians generally start with the notion of how amazing that entities in nature are so different from each other.  
Second, most social scientists (the orthodox as well as the heterodox) uncouple most human phenomena from nature. They assume that natural forms are commanded 
by external and given forces which do not allow intentionality, the role of habits, and the relevance of context. Such an assumption leads, put simply, to the presentation 
of nonhuman natural phenomena as no different from the artificial realm with includes tools and machines. Boulding and I agreed that the dichotomy should not be 
penciled along the social realm, on one hand, and the natural realm understood as articificial, on the other. Rather, the dichotomy should be drawn along the social and 
natural realms, on one side, and the artificial, on the other. 
So we invited contributors to write essays which challenge one of the most trenchant assumptions in modern social and economic theories, the natural/social dichotomy. 
The essays should add a unique voice to an expanding choir calling for the relevance of natural sciences (both physical and biological) to the study of human action, 
cultural institutions, and social 

18. Page xii
organization. The essays do not attempt a systematic treatment of such a vast topic. It is hoped that the different contributions would converge into a broadly defined 
intellectual space which would facilitate greater dialogue between natural and social scientists. The contributors, in different ways, argue for the pertinence of the 
naturalist approach on the bases that the organism is creative, capable of learning, and that its behavior is somewhat context­dependent—very much what most social 
scientists have stressed about the supposed uniqueness of human behavior. 
The thesis that human behavior is unique has informed a great number of methodological positions in the social sciences. Such a thesis is usually contravened by old­
style crude naturalist contentions like the ones touted by most sociobiologists. The main character of the contributions here is that they, implicitly or explicitly, criticize 
the autonomy­of­social­science thesis, but without falling back on crude naturalism. They do not reduce social phenomena to some given genetic information or map 
them according to supposed mechanistic laws. Rather, the contributors generally argue that natural dynamics and biological entities are as complex as higher level social 
dynamics and organizations. The complexity perspective may elucidate the unity of social and biological phenomena without resorting to reductionist and mechanistic 
accounts. 
The idea of complexity promises to supersede the barren debate between biological determinism and social determinism. The contributions try to show how biological 
and social processes are isomorphic. To put it metaphorically, cultural schemes and social organizations could be seen as biological phenomena at a higher level, while 
biological taxonomic traits and organizations could be viewed as sociocultural phenomena at a lower level. 
We would like to invite social scientists to take a fresh look at contributions offered by maverick biologists and others that promise to open new vistas beyond the 
sterile debate between anti­naturalists and crude naturalists. Boulding had the chance to read and comment on all the invited chapters. Unfortunately, he was not able to 
work on the organization of the volume. I would like to acknowledge the help of two anonymous readers, the editorial team at Routledge, Vivian Wilson and Thomas 
Foster, as well as the technical assistance of Carole Brown, Patricia Markley, and Yolanda Allen. 
E.Khalil 

19. Page xiii
INTRODUCTION 
In the first chapter, “ Social theory and naturalism: An introduction,” Elias Khalil attempts to defend naturalism understood as the natural/human continuity thesis. First, 
he distinguishes naturalism from crude naturalism in order to avoid diverse misuses of biological metaphors and, hence, eschew the strong reservation which 
deconstructionists, ranging from Michel Foucault to Mary Douglas, have expressed towards naturalism. Second, he delineates between two radically different orders: 
chaotic order as typified by ecosystems and markets, on one hand, and organizational order as displayed by organisms, firms, and states, on the other. Third, he 
maintains that there are, at least, three different strains of non­crude naturalism related to organizational order: First, “metaphysical naturalism” entails that nonhuman 
organisms are, in varying degrees, as intentional/purposeful as humans. Second, “phenomenist naturalism’’ maintains that institutions and taxonomic traits define the 
identity (nature) of the agent and, hence, are assumed in everyday decisions or neo­Darwinian adaptation. Third, “ontological naturalism” regards social organization as 
an individual and, hence, cannot be reduced to the strategies of members which could extend to the genome level. 
The following chapter, “ Interfacing complexity at a boundary between the natural and social sciences,” is by Karl H.Pribram. Pribram’s concern with complexity is part 
of the ontological problem of the relations among the different levels of hierarchy. He starts with the behavioral account of Skinner who recognizes two gaps which, 
according to Skinner, only brain science can fill. The first gap is between the environment and the stimulated behavior. The second gap is between the consequences of 
behavior and the resulting change (the problem of memory). For Pribram, the first gap allows us to argue that as much as the environment has a pattern which “affords” 
the organism to perceive it (à la Gibson’s ecological theory of perception), the organism has a predisposition to select its environment. Furthermore, the second gap 
allows us to maintain that the resulting change is not a mere reaction to traces of memory, but rather the memory is organized in a way which encourages change in a 
certain direction. 

20. Page xiv
Pribram summarizes numerous experiments in his laboratory and others which confirm the ways he fills the two gaps, viz., particular neural cells are actively selecting 
and organizing (tuning). The experiments show that neural processes resulting from stimuli could be described as Fourier holographic­like frequencies where the inputs 
are transformed into patterns which can be modeled, as suggested by D.Gabor, as sets of convolutional integrals. Gabor used the mathematics of Heisenberg’s 
quantum approach which he also applied earlier to measure the minimum uncertainty of communication among persons. Thus, put simply, the same quanta mathematics 
about information may account for behavior at the particle, neural, and person levels. This suggests that to understand the brain/behavior relationship and fill the gaps 
recognized by Skinner, we need to invoke data from both the environment and neural levels. It seems that invariant, deep information identity—which underpins cross­
level processes—holds the key for superseding the brain/mind dichotomy. The primacy should be attributed neither to the mental nor to the neural—nor for that matter 
to equal division between them. Rather, processes at both levels are the instantiations of, or informed by, the same quanta of information à la Gabor’s elementary 
functions. At the end, Pribram reflects on the ramifications of the cross­level isomorphism of the invariant, Platonian­like quanta information with regard to the free 
will/determinism problem. 
In his chapter, “ The autonomy of social reality: On the contribution of systems theory to the theory of society,” Jean­Pierre Dupuy argues that the contemporary 
theories in logic, cognitive science, artificial intelligence, and game theory have bearings on fundamental issues in the humanities and the social sciences. He puts a 
special emphasis on the logic of self­reference, the paradoxes of reflexivity, and the challenge of the notion that autonomy implies the essential incompleteness of any 
human or social totality. Dupuy argues that it is impossible to conceive self­sufficiency in the human world. He contrasts structuralists like Lévi­Strauss and 
deconstructionists like Derrida. While Lévi­Strauss resorts to cybernetical metaphors to account for incompleteness, Derrida shows how structures fall prey to a kind 
of vicious self­referential logic referred to as the “logic of the supplement.” Dupuy argues that, to start with, we should not use cybernetic metaphors. Instead, we 
should employ the theory of complex autonomous systems. This promises, according to Dupuy, to clear up at least some of the most famous paradoxes like the leader, 
panic in Freud’s theory of the crowd, and the notion of self­transcendence in Hayek’s theory of spontaneous social systems.  
In his chapter, “ Ultra­Darwinian explanation and the biology of social systems,” Niles Eldredge contends that sociobiology is not weak only with reference to human 
behavior, but also with regard to nonhuman behavior. Its general weakness is derived directly from underlying difficulties in orthodox biological evolutionary theory 
which exclusively emphasizes 

21. Page xv
reproduction (fitness) success. On the basis of a hierarchical approach, he equally emphasizes the economic (interaction) aspect of organismic behavior. Thus, the 
chapter raises the issue of context and hierarchy of organization. The hierarchy, according to Eldredge, arises from reproductive activities of local population (demes), 
themselves parts of the largest system in which reproductive adaptations are shared (species). In contrast, economic behavior leads directly to the formation of local 
interactive populations (avatars) which are parts of the ecosystem. While reproductive activities generate genealogical hierarchy, economic interactions constitute 
ecological hierarchy. According to Eldredge, the fault of orthodox Darwinism is the stress on the primacy of reproductive activity (via fitness maximization criterion) 
over economic interaction. 
Contrary to common perceptions, in his chapter “ The complexity of social and mental structures in nonhuman mammals,’’ Hubert Hendrichs shows that each mammal 
has unique mental characteristics. Furthermore, it has psychological qualities which cannot be completely explained by genetic dispositions. The qualities develop while 
the animal is growing up in close contact with several conspecifics, exploring possible ways to act in a network of highly complex relations. Thus, the chapter 
complements Eldredge’s discussion of “economic” interaction. Hendrichs describes the socialization of a mammal as learning the rules of behavior and how to handle 
conflicts. What is most amazing is that the rules vary across groups of the same species. This indicates that culture is not uniquely human.  
Milan Zeleny in the chapter “ On the social nature of autopoietic systems,” challenges implicit and dormant assumptions. The question should not be whether human 
organization is similar to the organism, but rather whether biological organization resembles social organization. He appeals to Francisco Varela’s approach, called 
autopoiesis (self­production), in order to substantiate his thesis that cells and organisms should be studied as societies. Zeleny’s thesis has implications with regard to 
the metaphysical question of whether there is no radical divide between human and nonhuman organizations. 
In his contribution, “ Organization, function, and creativity in biological and social systems,” Vilmos Csányi complements Zeleny’s approach, and its metaphysical 
ramifications, by drawing attention to the systematic nature of the biological and social evolutionary systems. He argues that Darwinian theory just looks for the changes 
of the components (lineages of descent) as does the neo­Darwinian agenda with the genes. Similar to Eldredge’s thesis, Csányi maintains that both lineages and genes 
are important actors in the evolutionary theater. However, they are components of a higher system which needs to be attended. For Csányi, we need to study the 
structure, the constraints, and the degrees of freedom of the system as a whole. Csányi is ultimately interested in accounting for creativity in biological and social 
systems. He summarizes and extends 

22. Page xvi
his replicative component systems model. He argues that the proposed replicative model is capable of accounting for genetic mutation and evolution.  
In their chapter, “ Human society as an emerging global superorganism: A biological perspective,” Gregory B.Stock and John H.Campbell draw further similarities, 
along ontological lines, between social organization and biological organization. They argue that modern industrial society— with its machines, domesticated plants and 
animals, and physical infrastruc­ture such as buildings and highways—is becoming a cohesive global entity that has a physiology with close analogs to the circulatory, 
nervous, and digestive systems of animals. According to them, the dynamics of modern society can no longer be adequately understood by viewing humanity merely as 
a highly social species embedded in an extended planetary ecosystem. Rather, it is becoming a superorganism. An outstanding aspect of the emerging global 
superorganism is its ability to evolve rapidly. This is the case because, first, it has internalized natural selection so that its component parts and systems can compete 
aggressively among themselves. Second, it has further honed the evolutionary process by developing the power to build abstract models and plans which compete 
vigorously for future implementation. 
In “ Neurological and social bases of dominance in human society,” Henri Laborit provides a stern assessment of the modern predicament. He argues that in order to 
understand human behavior, it is important to know how the central nervous system operates. One of the principal functions of the brain is to effect relationships among 
humans. In this sense, he exposes the ontological role of context or interaction for neural functioning. One of the activities of the brain, according to Laborit, involves 
centralizing information on the normal or disturbed operation of the cellular ensemble of the organism as well as on the environment. In this manner, the organism learns 
through reinforcements. The property concept arises from reward learning and how, in the quest for dominance, this leads to competition among individuals and groups. 
In modern society, the symbols of dominance have become more abstract. The quest after such symbols engenders stress and its associated pathological disorders. 
Thus, as much as modern man eludes himself to be free, he is in fact a prisoner of fabricated hierarchical systems which push him further towards non­reflective 
conformity. 
Robert E.Ulanowicz, in “ The propensities of evolving systems,’’ starts with Karl Popper’s recent book, A World of Propensities. Popper lends his pen to the anti­
Cartesian view that the world is not a deterministic clockwork. This calls for an extension of our concept of causality beyond the confines of efficient and material 
agencies. For Ulanowicz, this is an opportunity to show that ecosystems are chaotic, i.e., far from transforming along deterministic pathways. However, that does not 
mean they do not generate patterns. Ulanowicz offers a calculus which could quantify propensities 

23. Page xvii
and may lay out the ground for a theory of transformation towards greater ecological ascendency. 
In “ Synergetics as a bridge between the natural and social sciences,” Hermann Haken articulates how synergetics is an inter­disciplinary field of research which deals 
with systems composed of many parts that may produce spatial, temporal, or functional structures spontaneously. That is, it is capable of self­ordering in dynamical and 
organizational senses. The general principles are illustrated by means of applications to physics (lasers), biology (human finger movements), computer sciences (parallel 
networks for pattern recognition), and, in particular, to sociology. He demonstrates how a great variety of phenomena may be described by means of general concepts 
such as stability and instability, order parameters, and the slaving principle. Given such common principles, he argues for the unity of the sciences.  
Howard H.Pattee maintains in “ The problem of observables in models of biological organizations,” that physical theories have come to be the epitome of models for all 
levels of complexity, including living organizations. However, the observables are simpler and observer­independent in physical theories compared with biological and 
social theories. Also, while observables in physical theories could be separated from measurement devices, this is not the case in biological and social theories. Pattee 
discusses the inadequacy of the physical model paradigm for discovering the significant biological observables and for modeling human organizations that are complex 
enough themselves to be observers and modelers of their world. He explains why concurrent, distributed networks now used to model cognitive activity, could prove to 
be complementary for modeling strongly interconnected, observer­dependent living organizations. While Pattee sees a divide between physical and living sciences, he 
argues for a continuity between biological and social sciences. 

24. Page xviii
This page intentionally left blank.

25. Page 1
1 
SOCIAL THEORY AND NATURALISM: 
An introduction 
Elias L.Khalil 
In “The History of Astronomy,” Adam Smith (1980, pp. 33–105) shows how the origin of theories lies in the mind’s attempt to alleviate uneasiness or tension usually 
felt when unexpected events arise. Theories are the fruit of the imagination in its thrust to bring order, and hence beauty, to the phenomenal world. Such order is 
associated with a variety of sentiments. Smith begins the essay by explicating three types of sentiments: “Wonder, Surprise and Admiration.” Admiration is excited by 
“what is great and beautiful.’’ This is best illustrated by Newton’s system which unites Galileo’s laws of terrestial motion with Kepler’s laws of celestial motion. For 
Smith, while Newton’s theory of gravity might be proven in the future to be wrong, it commands admiration for its ability to weave the wonders of nature within one 
great “connecting principle.”
1
  
In this light, the main thrust behind scientific inquiry—which might be opposed to vocational training—is not the collection of facts. Of course, the collection of facts 
engages the faculties of most scientists most of the time. However, the glimmer which sustains the thrust for knowledge is the possibility of organizing the diverse facts 
according to the simplest possible theoretical account. The glimmer usually grows in intensity as scientists become capable of integrating more facts without too much 
backward bending of the branches of theory. Such a successful stretching of theory enhances its aesthetic quality. 
In the aesthetic quest after empirical comprehensiveness and theoretical simplicity, too often fine, but crucial distinctions have become neglected. In the first section, the 
chapter maintains that the principle of naturalism should not be confused with crude naturalism. The second section delineates between two kinds of natural orders: the 
structure order of markets and ecosystems, on one hand, and the organization order of firms and organisms, on the other. Finally, the third section suggests that there 
are at least three distinct theoretical questions surrounding organization order. 
Given the synthetic character of this survey, many theses are not adequately defended. They are rather presented as signposts for further  

26. Discovering Diverse Content Through
Random Scribd Documents

27. Azonban a jövő számban nem hogy helyre lett volna igazítva a
hiba, sőt rádupláztak és tripláztak, mindenféle rendeleteket adva
«Constantin czár» ő felsége nevében. Ez már több, mint sajtóhiba!
Soha se lett hivatalosan kihirdetve, hogy Sándor czár meghalt.
A jámbor hirlapolvasó közönség csak a vasárnapi számokból
tudta meg, hogy valami mégis van a dologban. Akkor már közölve
voltak a városszerte megtett gyászünnepélyek Szent-Pétervár
valamennyi templomaiban, s a professorok hivatalos ódái orosz, latin
és görög nyelven, az elhunyt czár megdicsőitésére.
Azon sem csodálkozott azután senki, hogy minden további
rendelet Constantin nevében jelent meg: ő volt a czárevics: az orosz
államjog szerint ő következett a korona viselésére. Hogy a nép nem
szerette: az nem jött kérdésbe. Mi köze ahhoz a népnek? A katonák
felesküdtek a hűségre, s a kié a katona, azé az ország.
S mit bánta ezt különösen a «boldog ember» abban a kis mezei
lakban? Neki az a csendes lak akkor is nagyon kedves volt, a mikor
még Szent-Pétervárott Sándor czár uralkodott; azáltal, hogy
Constantin került a helyébe, a mezei lak még kedvesebbé lett.
A téli palota új kísértetet kapott. Már azt a régit is nehéz volt
szolgálni, a ki némán, elmélázva járt-kelt a hívei között! hát még az
újat, a ki üt, ver, csontot tör és szidalmaz. Ennek a jó kedve még
rettenetesebb, mint amannak a búskomorsága.
Annálfogva az a testőrtiszt, a kinek a zsebében egy felsőbb
parancs rejtőzött, mely megtiltja neki Pleskovból egy napi járó földre
eltávozni, méltán nevezhette magát «boldog embernek.»

28. A KISÉRTŐ.
Egy hófergeteges deczemberi napon, a mikor még a szomszédok
sem jöttek Puskin tanyáját meglátogatni, egy csengős szán hajtatott
be az udvarára, s a bundákból és botosokból kikeczmelgőben a házi
gazda Galban lovagot ismerte meg.
Vendég számára nincs ellenséges indulat; kivált a kit a rosz idő
hajt be. Az út el volt veszve a hóhullámok alatt! az ember nem
láthatta, hogy merre megy?
Puskin a legszivélyesebben fogadta Galbant, s a jó meleg
szobában rágyujtottak a békepipára. Bethsába készíté számukra a
theát.
– Hát téged mi üldöz ily télvihar idején, hogy a hátadra vedd a
zivatart, Galban?
– Hja, bizony, Szergievics Sándor pajtás, azt könnyen
kitalálhatnád saját magadról; mert bizony a te ablakod sem a
Nyeffszki prosspektre nyilik. Neked is van rá valami okod, hogy itt
légy.
– Van! szólt Puskin, bodor füstöt eresztve föl karikában a
magasra, s az a füstkarika úgy szállt föl Bethsába feje fölé, mint egy
aureole a szentek feje fölött, – s nagy tüntetéssel odavonta a nejét a
karszéke kartámlányára, s átölelte a derekát. Itt van!
Galban nevetett.
– No, ilyen okom nekem persze nincs. Nálam csak az van, hogy
«veteres migrate coloni.» (Hajdani zsellérek pusztuljatok innen.) A

29. világ megfordult. A régi emberek menekülnek. Arakcsejeff is
Grusinóban pipázik.
– No azt csodálom. Hisz Constantin czár neki eszményképe volt, s
úgy tudom, hogy Constantin czár sem szeretett senkit úgy, mint
Arakcsejeffet.
– Hiszen, ha Constantin volna a czár, akkor én is tudnám, hogy
merre kell torony irányában szánkázni? de nem az.
– Nem az? szólt Puskin elbámulva. Hisz itt állnak a hirlapban a
rendeletei.
– Ugyan, édes Szergievics Sándor! Te magad is író vagy, s mégis
olyan naiv vagy, hogy elhiszed a mi az ujságban áll?
– Terringettét! De már a hivatalos ujságnak csak el kell hinni, ha
ide van nyomtatva, hogy a senatus kikiáltotta Constantint czárnak,
hogy a testőrezredek zászlónként felesküdtek a Constantin czár iránti
hűségre.
– És azért Constantin mégsem czár. A csodák és a képtelenségek
korában élünk, barátom. Ezeket persze nem köti a hivatalos közlöny
a nagy közönség orrára, hanem Szent-Péterváron mindenki tudja
azért. Mikor már Constantin ki volt kiáltva czárnak, a
nagyherczegektől elkezdve a testőrökig mindenki letette iránta a
hódolati esküt, akkor az államtanács elnöke, Lapukhin, előád egy
lepecsételt csomagot, melyre ez volt írva a meghalt Sándor czár
által: «halálom után az államtanácsban felbontandó.» A pecséteket
felvágták, s a bőrtokban találtak egy okmányt, melyben Constantin
nagyherczeg, a czárevics a trónöröklési jogrúl öcscse, Miklós
nagyherczeg javára leköszön. A második okmány, a mi a csomagban
volt, Sándor czár végrendelete, melyben Constantin lemondása
elfogadtatik, s jövendő trónörökösül Miklós nagyherczeg neveztetik
ki.
– Hát akkor nem Constantin a czár, hanem Miklós. Ez nagyon
világos. Mondá Puskin, olyan hangon, mint a kinek az is mindegy.

30. – Dehogy világos! Miklós nagyherczeg nem akarja elfogadni a
javára történt lemondást. Ő ragaszkodik az állami rendhez, a mit
megváltoztatni nem szabad s most foly a nagylelkü vita Szent-
Pétervár s Varsó között, a harmadik testvér, Mihály nagyherczeg
közbenjárásával; mind a két testvér azt követeli, hogy a másiké
legyen a korona.
– No, ez igazán nagy testvéri szeretet, csaknem példátlan a
világtörténetben. Eddig azon szoktak a királyfiak vetekedni, hogy
melyik vegye el a másiktól a koronát?
– S a mi a chimaerát tökéletessé teszi, az, hogy már bevégzett
tények állnak egymással szemközt, a mik egymást kizárják.
Bevégzett tény, hogy Constantin czárnak van kikiáltva, s a trónról el
nem távolítható; de az is bevégzett tény, hogy törvényes nejévé
tette Grudzinszka Johannát, a ki lengyel nő, római hitű és köznemes,
három olyan tulajdon, a mely eltitja a férjét az orosz koronák
viselésétől. És igy Constantinnak meg van tiltva a trónra leülni, s
meg van tilta róla lelépni.
– Isten neki. Akkor állni fog rajta!
– Könnyű neked itten élczelni a pleskovi tusculanumban; de mit
tegyenek a szegény cserepcsikba szorított udvaronczok?
– Kivált miután a czárevicsnek kedvesebb a felesége, mint a
koronája.
– No! Ezt hagyjuk abba. Azzal a túlságos hitvesi szeretettel
senkinek sem szórunk port a szemébe. Nekem volt alkalmam azt egy
ízben aranypróba-kőre tenni. S mondhatom, hogy nagyon kevés
bűvészet kellett volna hozzá, hogy Johanna asszonysággal
elfeledtessem a legdaliásabb fejedelmi szeretőt. Mert még akkor
férjének nem nevezhette. Ha egy erősebb érzelem nem parancsolt
volna szivemnek! (Itt egy elfojtott sóhajtás s egy lopva ejtett
oldalpillantás Bethsába felé, igyekezett megadni a magyarázatot.)
Bizony kezemben volt az alkalom, hogy Constantint Oroszország
tizenkilencz koronájával megajándékozzam. Aztán még egy

31. huszadikkal is. Csak egy nappal kellett volna még tovább maradnom
a szép Laziénka-kertben.
(Bizony kár volt ott nem maradni; már csak azoknak a szép
Laziénka-kertben termő mogyorófa hajtásoknak az átvétele végett
is!)
Puskint émelyíté ez a henczegés. Kiverte a pipája hamuját a
földre. Annyira becsülte épen Galban dicsekedését is.
– Én pedig úgy tudom, hogy a czárevics és neje oly nagyon
szeretik egymást, hogy Constantin nem adja oda Johanna főkötőjét
Rurik koronájáért.
– De hátha nem Johanna főkötőjében van az érdem? Hátha Rurik
koronájában van a hiba? Okos ember zivatarban nem menekül egy
terepély fa koronája alá, hogy meg ne ázzék. S valamennyi terepély
fa között az orosz fenyőnek a koronája a legveszélyesebb, nagy
villámlások idején. Azt mindenki tudja, hisz a verebek is arról
beszélnek, hogy a meghalt czárt csak a jóltevő kaukázusi láz
mentette meg attól, hogy az a végzet ne érje, a mivel minden orosz
czár megvált a tróntól. Még az utolsó esetről is sok mende-monda
jár. Beszélnek megmérgezésről. Talleyrand bon motja egész Európát
bejárta már: «ugyan ideje volna, hogy az orosz czárok a meghalási
módjukat megváltoztassák.» Az ember irtózik kimondani: orgyilok,
árulás, összeesküvés leskelődik arra, a ki Rurik koronáját viseli.
Aláássák az imazsámolyát, az oltárt, a templomot, a hol ájtatoskodik.
Nem elég magyarázat-e annak a megértetésére, hogy miért verseng
két testvér a fölött, hogy melyiké «ne» legyen a korona? Legjobban
megmondta a vonakodásnak az okát a czárevics a szász özvegy
királynénak: «az orosz czároknak igen erős nyakuaknak kell lenni, s
én nem szeretem, ha az enyimet csiklandozzák!»
(Ilyen merészen csak az agent provocateurök szoktak beszélni!)
Puskin úgy bedugta a száját a csibukja borostyánkő szopókájával,
hogy azon ugyan egy szó ki nem jöhetett. Bethsába észrevette a
férjén, hogy az most tüskéken ül s kisietett a szobából. Kitalálta a

32. férj gondolatait, utána látott, hogy azokat foganatosítsa. Befogatott
három szánba s elküldött a szomszédokért, a kiket a zivatar
visszatartott a megjelenéstől.
Galban azért csak nem hagyott fel a folytatással, mikor az
asszony magukra hagyta őket.
– Hiszen tudod rólam jól, hogy ki voltam és ki vagyok? Teljes
életemben mindig udvaroncz voltam, szerettem szolgálni,
engedelmeskedni, intrikálni, soha sem voltak bennem hajlamok
valami összeesküvő ligához tartani. Őszinte vagyok! De ebből a
mostani kelepczéből közönséges alattvalói hűség ki nem segít. A
zürzavar tökéletes az országban. Az összeesküvő társulatok maguk
szét vannak zilálva. Azáltal, hogy a czár meghalt, ki van rántva alóluk
a föld. Nincs czár! Ki ellen esküdjenek össze? De az udvaronczok
épen olyan zavarban vannak. Nincs czár! Ki mellé sorakozzanak? Az
összeesküvők két pártra szakadtak: ha Constantin fogadja el a
koronát, akkor Miklóst fogják ellenczárnak kikiáltani, ha Miklós
fogadja el, akkor Constantint. A katonák készek egymással
összeverekedni; mind a két fél a maga legitim jelöltjeért. A legszebb
forradalom lesz, mind két részről ezzel a csatajelszóval: «éljen a
czár!» S az ember nem tudja, hogy melyik fog győzni? Ha Constantin
pártja győz, akkor a Miklós hivei lesznek a lázadók; ha Miklós pártja
kerül felül, akkor a Constantin hiveit fogják üldözni, mint zendülőket.
A magamforma emberek helyzete a legrettenetesebb. Akárki mellé
álljak, nem tudom, hogy a legnagyobb jobbágyi hűségem nem lesz-e
holnap már perduellio, rebellio? Ilyenkor aztán okos ember nem
tehet czélszerűbbet, mint hogy ott hagyja a chaost chaosnak, s
menekül az erdők közé, farkasokat vadászni. Reménylem, Sergievics
Sándor, hogy ezeken a vadászatokon gyakran fogunk találkozni
egymással.
– Nekem nem szabad egy napi járó földnél messzebbre
eltávoznom Pleskovból.
– Hisz az én birtokom épen annyira van hozzád. Egy rövid téli
nap. Mulassuk magunkat, a hogy lehet, a míg ez a zürzavaros világ

33. tart.
Puskin megigérte, hogy rövid időn visszaadja a látogatást.
– Hisz most már egészen kollegák vagyunk, fecsegett Galban
tovább. Képzelheted azt a jajveszéklést a tsinovnikok között Szent-
Pétervárott! Jövő márcziusban lett volna Sándor czárnak
huszonötéves uralkodói jubilaeuma; minden udvaroncz előre
számított rá, hogy ezen a napon egy rangfokozattal előbbre fog
menni: a «vasé blagorodié» czím helyett a «vasé
vuiszkoblagorodiét» fogja kapni. Sokan már előre elkészítették az új
egyenruháikat is és magolták a feleleteket, a miket az examenben
adni fognak; mert tudod, hogy nálunk valahányszor valaki hivatalbeli
előmozdítást kap, előbb mindíg újra le kell tennie az exament.
Szerencsére a professor urak a felteendő kérdéseket jó idején
kiszolgáltatják s nem is igen drágán. Ez most mind a porba esett. Én
magam is ott voltam a lajstromban a harmadik czím-fokon, mint a
szentpétervári szinházak igazgatója «vasé prevoszkoditelsztvo», te is
ott voltál, mint őrnagy. Három ezer aspiráns: a kinek nagy része még
Daimona kezébe tette le a foglalót. Most az egész lajstrom
fidibusnak való.
A veszedelmes fecsegést félbeszakítá a megérkezett szomszéd
urak hatalmas tappogása a tornáczon.
Soha szivesebben látott vendégek előtt nem tárult fel az ajtó!
Azok pedig nem azért jöttek, hogy a bonyolódott trónöröklési
kérdést segítsenek Galban lovagnak megoldani, hanem hogy
tarokkozzanak, mert az köztudomásu dolog, hogy «a tarokk
mindenekfelett való!»
Galban lovag azonban kimenté magát, ő csak hazard játékot
szokott játszani és csak nagy pénzben.
– No hát ülj le a feleségemmel sakkozni. Mondá neki Puskin. De
összeszedd magad, mert Betszi igen erősen játszik.
É

34. És Galban lovag talált magának olyan játékot, a mi a világon a
leghazardabb és a legnagyobb pénzben megy.

35. AZ EGÉR JÁTSZOTT A MACSKÁVAL.
A kártyázó urak úgy verték az ujjaik bütykével az asztalt, mintha
jobban fájna annak a «foliamentum»-nak, ha még meg is ütik; s
aztán minden játék után veszekedtek: «Ezt» kellett volna hivni, nem
«azt», akkor megnyertük volna! Olyan gorombaságokat mondtak
egymásnak, hogy kártya nélkül a kézben az valóságos becsületsértés
lett volna. A terem másik szögletében sokkal csendesebben folyt a
játék. Ott csak suttogva beszéltek. Úgy szokás a sakk mellett.
– Láthatja ön, éltem napfénye, mire képes egy megsebesített
sziv! Jár ilyenkor látogatóba más, mint a ki futó bolond lesz
szerelmében?
– Hát ön nem a politikai zürzavar elől menekült a fővárosból?
– Én-e? Hisz az nekem elemem, mint a halnak a viz. Abban
nőttem fel. Nálam nélkül trónváltozás meg nem történik Európában.
Mikor Mars hadra készült, én voltam a Mercur, a ki izeneteit hordta.
Én egy életpályát szakítottam ketté, egy herczegi koronát dobtam el
magamtól, azért, hogy önnek a mosolyában gyönyörködhessem.
– És ha nem találnék mosolyogni?
– Az engem őrültté tenne.
– Ah, ön visszafelé árverez! Már a multkor azt mondta ön, hogy
meg van őrülve miattam, s ma már csak készül még az lenni?
– Mindennap újra kezdem azt.
– Ez arra mutat, hogy mindennap ki is gyógyul belőle.
– Nem bizonyítja-e ittlétem, hogy gyógyíthatatlan vagyok?

36. – Csak a zivatar kergette önt ide be.
– A zivatar pártfogóm volt. Jogot adott ide jönni.
– Ah, a mi házunk mindig nyitva a vendégek előtt.
– A «mi» házunk! Milyen kínzás van ebben a kis szóban!
– Azt mondjam-e: «a férjem háza?»
– Úgy örömestebb hallom. Az a «többesben» szólás csak a
királyoknak illik, a királynéknak nem.
– Ah, az orosz nők nem királynők, ők szolganők a háznál. Ez
dicséretes ősi szokás.
– De rajtuk függ, hogy rabjobbágyokat szerezzenek.
– Azt hallottam, hogy a törökök úgy foglalták el egyszer
Budavárát, hogy látogatóba mentek oda. Nem veszi ön észre, hogy
visszaél a vendégjoggal?
– Csak egy tekintettel mutassa ön, hogy ittlétem gyűlöletes, s
nem lesz rám nézve se éjszaka, se zivatar; befogatok s hófuvat és
farkasordítás daczára, neki vágtatok a pusztai útnak.
– Ön azt nagyon jól tudja, hogy erre nehéz volna ürügyet találni;
hogy Puskin ezt meg nem engedné.
– Tudnám a módját. Sakk a királynak! Ön mindjárt elveszti a
partiet. Arra boszúsan fölkel s elkezd panaszkodni a nagy pipafüst
ellen, s azzal szobájába megy. Arra én Szergievics Sándor háta mögé
ülök «bibicznek» s elkezdek beszélni a játékába. Ezen a legjobb
barátok is összevesznek. Szó szót ád; én is hevesfejü vagyok, ő is.
Utoljára kikergettetem magamat az ajtón. Nos, feladja ön a
játszmát?
– Még nem. Még rochirozhatok a királylyal. Én nem akarom azt,
hogy ön elhagyja a mi házunkat.

37. – Ha a «mi» házunknak nevezi ön, még ez órában elhagyom. Az
a gondolat, hogy egy födél takar be engem, üdvömet és annak
elrablóját, pokollá változtatja rám nézve magát a paradicsomot is.
Sakk a királynak és a királynénak!
– Igy kénytelenek vagyunk királynét cserélni. Én az önét veszem
el. Ön az enyimet. Én nem akarom, hogy ön elhagyjon engem. Ki
tudja, hátha az angyalok nem olyan fehérek, mint a milyeneknek
festik őket? (Tevé hozzá, egy észvesztő pillantással a lovag felé. Erre
már Zeneida tanítá.) Ön nem vette észre ezt a huzást. Sakk matt!
– Valóban az. Ön megnyerte a játszmát.
– Kezdjünk újat. «Gambit»-val?
– A győztes húz elébb. Elfogadom a «gambit»-t.
– Nem hallott ön azóta hírt szegény édes anyámról?
– Csakhogy önmaga előhozta ezt végre. Bizony mondom, nem
szóltam volna önnek, ha maga nem kérdi; pedig az hozott legfőkép
ide. A királyné óhajtja önt látni.
– Igazán? Én őt már kétszer láttam, a mióta elszakítottak tőle: a
téli palotában, az újévi ünnepélyen.
– Most színről színre fogja látni. Én már az engedélyt
kieszközöltem az ön számára, hogy a kolostorba bebocsássák a
királynéhoz.
– Itt van az engedély?
– Közölni akarja ön azt Szergievics Sándorral?
– Nem. Nem! Ő előtte titokban kell annak maradni.
– Akkor hadd maradjon nálam. Itt jó helyen van. Puskin nem
kisérheti önt oda; mert tőle ez valóságos misdeminour volna. Tőlem
megkaphatja ön azt rögtön, a mint egyszer eljön az alkalom, hogy az
engedélyt fölhasználhassa.

38. – Igen; ha egyszer Puskin több napra elutazik hazulról.
– Akkor izenjen ön hozzám s én az engedélyt elküldöm.
– De hisz az ide-oda küldözéssel két egész nap eltelik a drága
időből. Nem jobb volna, ha magam mennék érte?
(– Hisz ez isteni hölgy!) Ha engem ez a szerencse ér egyszer,
kastélyomat rögtön felgyujtom az ön eltávozása után, hogy más
vendéget ne fogadhasson el.
– Sakk matt! Ah, most szépen rászedtem önt! Csak azért
fecsegtem, hogy elvonjam a figyelmét. Valóságos «varga-matt.»
Most ezzel elmehet ön aludni. Jó éjt lovag.
Bethsába elhagyta a termet. Galban lovag azonban a teljes diadal
tudatával kelt föl a sakk-asztal mellől, meg levén győződve a felől,
hogy ő nyerte meg a játszmát. A miből ő rendesen három közül
kettőt meg szokott nyerni. (A harmadikban megverik).
A tarokkisták nem vettek ebből semmit észre. Az ő asztaluknál
rettenetes csata folyt le. Szergievics Sándor egy «aufgelegt» solot
vesztett el, quint majorral, tousles troisval. Iszonyú diadal volt!
– Két «blank» király a kezemben, s mind a kettőt elverték, ezer
milliom ördög! Átkozódék Szergievics Sándor. Négy skartjuk volt
ellenem!
– Hja, bizony, a királyokat mi mind elütjük! Dicsekedék fényes
hőstettével a postamester.
– Micsoda? szólalt meg Galban lovag. Önök a királyokat mind
elütik? Hisz ez valóságos republikánus mozgalom!
Ez a szó aztán annyira elvette a postamester jó kedvét, hogy
«tour»-okat kért s végét vetette az érdekes mulatságnak.
Mikor aztán Puskin kikisérte a haza távozó vendégeket a készen
álló szánokhoz, s visszatért Galban lovaghoz, azt kérdé tőle:

39. – Nos, hát a sakkjátszma hogy ütött ki az én kicsikémmel?
– A földig gázolt. Úgy játszott velem, mint a macska az egérrel.
Vajjon kitől tanulhatta ezt?
– A sakkjátékot? Óh erre még az áldott kedves Nariskin Zsófi
tanította őt. Együtt játszták naponkint.
De nem úgy volt. «Azt» a játékot nem Zsófitól, hanem Zeneidától
tanulta a kicsike; s ezuttal az egér játszott a macskával, úgy a hogy
neki tetszett.

40. AZ ELLENMÉREG.
A zord hózivataros idő után szép napfényes deczemberi napok
következtek. Galban lovag hazament a birtokára s megigértette
Puskinnal, hogy rövid időn vissza fogja adni a látogatást. A
postajárás is belejött a maga szokott kerékvágásába, azaz hogy
szánútjába.
A legközelebbi postával érkezett hivatalos lap minden eddigiket
fölülmult száraz unalmasságában.
Hanem a végén, az úgynevezett napihirek között volt egy
hirdetmény, mely azt tudatta, hogy «folyó hó 26-ikán Ilmarinen
Zeneida a börzepalotában hangversenyt ad a lelenczház javára.»
… Tehát deczember huszonhatodikán!
… A lelenczház javára!
Nyolcz nappal előre volt hirdetve a hangverseny. Hogy a ki részt
akar venni, jókor feljöhessen.
Pleskovhoz Szent-Pétervár hét erős napijáró. A postautat
leszámítva, Puskinnak hat nappal kellett előbb megtudni ezt a hírt.
Bethsába is olvasta ezt a hirdetményt, s még ő mondá, hogy:
– Nézd! De szeretnék akkor én is ott lenni, mikor az én kis
Zeneidácskám énekel!
Pedig a szivét eltölté a borzadály. Ő is tudta azt jól, megmondta
neki Zeneida, hogy az milyen hangverseny, milyen éneklés lesz.

41. E percztől kezdve mintha kicserélték volna Puskint, oly mogorva,
oly elmélázó lett. Bethsába úgy olvasott az arczából, mint a nyitott
könyvből. Hiszen Zeneidától megkapta a hieroglyphok kulcsát. Tudta
ő azt jól, hogy Puskin miről ábrándozik? Tudta jól, hogy az ő régi
szeretőjének a neve «Eleutheria».
Egész szerelmét összpontosítá körüle, hogy őt fogva tartsa.
Hiszen nem példátlan eset, hogy nagy emberek, híres
államférfiak szerelmi boldogságukban elfeledkeztek a légyottról, a
mit a harczmezőn ellenségeiknek és bajtársaiknak adtak. Megtörtént
akárhányszor, hogy egy nagy ember, mikor megtalálta azt a «kis
világot,» megtanulta benne, hogy milyen jó dolog «kicsiny
embernek» lenni! Milyen boldogok a liliputiak!
Hasztalan kisérlet volt.
Két napig küzdött magával Puskin, akkor megmondá
Bethsábának, hogy neki deczember huszonnegyedikén reggel el kell
utaznia.
Bethsába azt sem kérdezé, hogy hová? sem azt, hogy mennyi
időre? csak azt, hogy «hát engem nem viszesz magaddal?»
– Nem, drágám; ebben a hidegben neked nem szabad utaznod.
Az út nagyon rossz.
– Hát neked nem rossz? Nem halaszthatnád későbbre?
– Nem lehet! szóla Puskin kedvetlenül, s a hang, a min ezt
mondá, eltiltott minden további kérdezősködést.
Bethsába észrevette, hogy a rettegett veszély elérkezett.
A méreg ott van már az erekben.
Elő kell venni az ellenmérget.
Szobájába ment, s levelet írt Galban lovaghoz.

42. «Szergievics Sándor e napokban készül elutazni; válaszát
várom.»
Ezt a nehéz tartalmú levelet egy szolgájára bizta, ki egy
lovasszánon elvágtatott vele Galban birtokára.
Puskin e szóváltás után észrevette magát, – hogy búskomorsága
mindent elárult; e percztől kezdve erőltette a jó kedvet egész a
csapongásig. Vendégei azt mondták róla, hogy soha sem látták őt
ilyen kedélyesnek. Csak Bethsábát nem csalta meg vele.
Végre elérkezett a végzetes nap reggele, deczember 24-dike. –
Mindketten korán keltek, hogy Puskin jókor indulhasson.
De mielőtt Puskin utiruháját felvette volna, Bethsába a keblére
borult, s azt rebegé:
– Nem bocsáthatlak el a nélkül, hogy meg ne gyónjam egy nagy
bűnömet, a mit ellened elkövettem.
– Én ellenem? Mit tudsz te véteni?
– Féltékeny voltam rád.
– A mostani utam miatt?
– Igen.
– Bohó vagy. Hát valahányszor el fogok hazulról menni, mindig
félteni fogsz?
– Csak most. Nekem azt megmondták előre, hogy te e napokban
el fogsz utazni egyedül; egy régi kedveseddel találkozni.
– Galban mondta?
– Ő. Mikor itt volt nálunk. Én kérdeztem tőle, hogy hivják azt a
nőt? Azt felelte, hogy megmondja, ha még egyszer fogom kérdezni.
Most, hogy egyszerre útra készültél, a féltés egész erővel fölébredt
lelkemben. Elvesztettem az eszemet. Ölj meg, taposs el! Én levelet

43. írtam Galbannak, a miben azt kérdezém tőle, hogy hiják azt a nőt, a
ki miatt a férjem el akar utazni? Bizonyítsa be azt okirattal, a hogy
igérte. És ő válaszolt nekem. Nézd: olvasd, mit írt?
S odanyujtá Puskinnak a Galbantól kapott levelet.
Puskin előtt vérben úszott a világ, a míg végig olvasá.
«Imádott urnő. Ha a kivánt okiratot meg akarja ön kapni,
látogassa meg szerény kastélyomat, idegen kézre az nem bizható. –
Leghívebb rabszolgája, Galban.»
Elámulva tekinte Bethsábára.
A nő reszketve rogyott térdeire.
– Bocsáss meg! Nem tudtam, hogy mit cselekszem. Ne verj meg!
Büntetve vagyok már a szégyen által, a mi rajtam esett. Meg vagyok
gyalázva örökre!
Puskin fölemelé a nőt.
– Ne sírj! Szeles gyermek voltál, nem egyéb. Előttem tisztább
vagy az angyaloknál. S hogy meg ne légy gyalázva, arról fogadom
Istenemre, hogy tenni fogok. Csókolj meg és légy nyugodt.
– Megbocsátasz nekem?
– Nincs semmi megbocsátani valóm. Asszonynak joga van azt
követelni férjétől, hogy legyen hozzá olyan hű, a milyen ő maga.
Olyan leszek. Most ölelj meg s vigyázz magadra szépen. Majd ha
visszatérek, akkor megmondom, hogy ki volt az a nő, a kinek a
hivására elutaztam?
Tudta azt Bethsába jól: Eleutheria.
Puskin fegyvereit magához véve, szánkójába veté magát s
kocsisának megmondta, hogy merre hajtson.

44. A jemsik fejet csóvált. Arra felé soha se jutni el Szent-Pétervárra;
pedig az ő útlevele oda szólt.
Reggeltől estig tartott, a míg Galban lovag birtokáig eljutott
Puskin. Egy ősi kastély volt ott nagy terjedelmű fenyőerdők közepett;
vadászbirtok.
Az ellenméreg jól hatott.
Szerelmi boldogságért meg nem tette volna Puskin, hogy a
határidőre megjelenést elmulaszsza, de a szerelemféltés erősebb
ellenméreg! Olyan ember akad elég, a ki a szabadságért feláldozza
szerelmét, boldogságát, birtokát, magas rangját, de a ki férji
becsületét feláldozza, olyat nem látott a világ. Tegyétek az egyik
serpenyőbe valamennyi indulatszörnyet s a másikba a
szerelemféltést, s ez lenyomja valamennyit. A világ minden
zsarnokait nem gyülölik oly erősen, mint a szerelmi vetélytárst.
Ha Brutusnak azt mondták volna Martius Idusán, hogy Casca
elcsábította a feleségét, Casca halt volna meg, nem Cæsar.
Ezt Zeneida jól kifőzte.
Ő ismerte az egész helyzetet.
Hónapok óta nyitott kártyával játszott már a két ellenfél.
Titkos följelentésekben rég el voltak árulva a terveik; ismerték
egymást név szerint. De mind a két fél tétovázott, hogy melyik
kezdje meg a támadást? Az alkotmányvivő párt hivei ott voltak a
legmagasabb hivatalnokok közt, magában a táborkarban. Hogy
össze fognak ütközni, azt mindenki tudta, csak azt nem tudta hogy
mikor?
Egy kulcsa volt a kitörés határnapjáról értesülésnek.
Ez a kulcs volt Puskin utrakelése.
A mely napon ő elhagyja Pleskovot, hogy a tilalom ellenére
megjelenjen Szent-Pétervárott, az a kezdet!

45. Erre lesett Galban lovag, és Ghedimin herczegnő, és az egész
Arakcsejeff-liga.
És erre alapítá Zeneida azt a cselszövényt, mely Puskint kiragadja
a vésznap határköréből.
A mi bevett fogalmaink szerint az könnyen veszedelmes játékká
lehetett volna. Nálunk a szerelemféltés halálos bajjal is végződhetik.
De Oroszországban más társadalmi fogalmak vannak. Ott az idő
szerint minden párbajvivás szokatlan volt. Láttuk Jakuskin
példájából, hogy a ki ott párbajra hitt valakit, azt elküldték a
Kaukázusba. Bethsába nem koczkáztatott egyebet, mint azt, hogy
Puskint elküldik Georgiába, ha Galbant kihivja; mert az ugyan meg
nem verekszik senkivel. Legfeljebb egy kis ökölharcz lesz a dologból,
ha a két férfi szembe kaphatja egymást s ott aztán a keménykarú
falusi gazdát nem kellett félteni az elpuhult kéjencztől.
Puskin kívül hagyta a szánkóját az úton, hogy megérkezte zajával
figyelmet ne keltsen. Csak a pisztolyait, meg a korbácsát vette
magához s úgy sétált be a kastélyba.
Meglehetősen elhagyatottnak látszott, még kutyák sem voltak az
udvarán. Nagy nehezen tudott előzörgetni valamelyik ajtón egy
dvornikot.
– Merre van Galban lovag?
– Nem tudom biz én, szivecském, mert az még tegnap elutazott.
– No csak nem kell hazudni, mert majd a nogajkával kérdezlek ki!
Eredj hozzá és mondd meg neki, hogy itt van valaki Puskinéktól.
– Jaj, lelkecském, akkor épen nagyon jó, hogy megjöttél. Hagyott
ám itt a lovag úr egy levelet Puskinék számára. Ő ugyan azt mondta,
hogy asszonyság lesz, a ki jön, de azt hiszem, hogy az mindegy:
neked is odaadhatom.
S előhuzta a csizmaszárból a levelet. Nem tesz semmit, hogy a
pacsuli-illat egy kicsit meghonosítódott a bagaria szag által.

46. Puskin föltépte a levelet és olvasá:
– Madame. Ezer bocsánat! De ezuttal nem az ön szivére van
szükségem, hanem a férje fejére. Sietek vele találkozni annál a szép
asszonynál, a kinek neve «l’échafaud!» Galban.
– Fordulj vissza! ordítá Puskin a jemsiknek. Vágtass Szent-
Pétervár felé, a hogy a ló birja!
– Késő volt már. Egy nap el volt veszve. Puskinnak nem lehetett
deczember 26-ikára oda jutni a vész szinhelyére.
Az asszonyi cselszövény jól sikerült.
Ha minden el lesz is veszítve, de a költő feje meg van óva!

47. DEREVASKI DALOI!
Soha sem volt Szent-Pétervárott nagyobb csend, mint deczember
huszonhatodikát megelőző három napon.
Az éjjeli lárma, a korcsmai dobzódás egyszerre megszünt. A
«Kaba»-okban a naponkinti háromezer veder pálinka helyett nem
fogyasztottak el többet kétszáznál. Félelmes jelenség! Mikor az orosz
nép fölteszi magában, hogy eszénél akar maradni!
Huszonöt nap óta nem volt már uralkodója Oroszországnak.
Mi történt e huszonöt nap alatt?
Ez alatt két feje és két szíve volt a nagy birodalomnak: az egyik
Varsó, a másik Szent-Pétervár.
Szent-Pétervárott kikiáltották a varsói alkirályt czárnak. Varsóban
pedig a szentpétervári nagyherczeget, Miklóst.
A legifjabb testvér, Mihály, épen látogatóban volt Constantinnál,
midőn Tagánrogból Sándor czár halálhire megérkezett: – két nappal
hamarább ide, mint Szent-Pétervárra. Nagy ünnepélyeket szakított
félbe e rémhír. Constantin rögtön sietteté öcscsét a visszatérésre, a
trónöröklésről való lemondás ismételt kijelentésével. A nagyherczeg
és a Szent-Pétervárról jövő küldöttség utjai keresztezték egymást. A
mikor Mihály megérkezett Szent-Pétervárra, a megujított
lemondással, akkor érkezett Varsóba Labanoff az okiratokkal, a mik
Constantin kikiáltását tartalmazták, mellékelve a hadsereg esküje, s
a nép hódolati nyilatkozata, százezernyi aláirással. (Vasárnap a
templomokból kijövő emberekkel mind aláiratták; a ki nem volt
irástudó, annak megfogták a kezét s úgy vezették a tollát.) De

48. Grudzinszka Johanna varázsa még mindig győzött. A lepecsételt
csomagra e czím volt írva: «ő császári felségének.»
– Tudom mi van benne, mondá Constantin. Az, hogy váljak el a
feleségemtől és házasodjam össze a czári trónnal. Köszönöm. Ez a
levél nem nekem szól. Én nem vagyok császári felség. Vidd vissza, a
honnan küldték.
És feltöretlenül küldte vissza az egész csomagot.
Mihály nagyherczeg épen úgy járt a maga küldetésével.
Constantin levele Miklós czárnak volt czímezve. Ezt meg az nem
fogadta el: Constantin már ki van kiáltva, a hadsereg már felesküdött
hűségre, a nép már aláirta a hódolatot nevezetes államokiratok
lettek kibocsátva a neve alatt. Ez meg nem másítható. Mihálynak
még egyszer vissza kellett menni Varsóba, hogy Constantint rábirja a
korona elfogadására. Ezuttal Dorpatban összetalálkozott a
küldöttséggel, mely Varsóból jött s az meg hozta vissza magával a
felbontatlan levélcsomagot.
E szerint nem volt Oroszországnak egy czárja sem.
Az összeesküvők, a republikánusok aztán azt mondták, hogy:
– No hát legyen kettő!
Ekkor érkezett meg a Déloroszországban fölfedezett katonai
összeesküvésnek a híre Szent-Pétervárra.
Sem az egyik, sem a másik félnek nem lehetett tétovázni többé.
Pestel és tíz zászlóaljvezető el lettek fogva; de a zendülés azzal
nem lett elfojtva, csak a kitörés siettetve.
Deczember 25-ikén késő estve határozta el magát Miklós, hogy a
koronát feltegye a fejére.
Ezzel a következő nap végzete fel lett idézve.

49. A trónralépés nyilatkozványa éjfélután két órakor lett készen, már
ekkor nem lehetett azt közzétenni. Másnap reggel pedig fel kellett
volna az ezredeket esketni az új czár iránti hűségre, a nélkül, hogy
azok tudták volna, mi történt a régi czárral, a kinek alig két hete
esküdtek hűséget.
Az összeesküvők is egész éjjel tanácskoztak, hogy mit tegyenek.
– Minden készen van a szabadságharczra! Mondá a lelkesült
költő, Rylejeff.
– Csak egy hiányzik, viszonzá rá Ilmerinen Zeneida. Az, hogy a
nép nem tudja, mi a szabadság.
– És az igaz, szólt Ghedimin. A mi eszméinket nem érti meg a
nép, nekünk azon kellett volna kezdenünk, hogy megértessük vele,
mi a szabadság?
– Nekünk azon kell kezdenünk, vágott közbe Jakuskin, hogy
megszabadítsuk a zsarnokaitól, akkor majd megértetjük vele, hogy
mi a szabadság?
A harcz meg volt izenve. Az összeesküvők siettek ezredeikhez s
még a kora reggel sötét ködében elfoglalták a téli palota előtti tért, a
fellázított ezredekkel.
A lázadó katonák jelszava ez volt: «Derevaski daloi»! (Dobd el a
fakovát.) A rendes hadgyakorlathoz a lőfegyverek sárkányában
fakovák voltak; ezeket most siettek felcserélni igazi kovákkal.
S aztán «hurrah Constantin!»
De hát csak Constantin? Hát a szabadságról semmi szó?
Arról is gondoskodva lett.
A fellázadt katonák azt is kezdték kiáltozni, hogy éljen a
«Constitutio!»

50. Azt hitették el velük, hogy «Konstituczia» Constantin herczegnek
a felesége.
Tehát lelkesültek a szabadságért, mint a czárnak a feleségeért!
A szabadság mélyen, mélyen a hó alatt feküdt, mint az eltemetett
makk! Napsugár kell annak elébb, mely kiköltse.
A trónralépő czárt a lázadás zürhangja üdvözlé országlása első
reggelén.
A legkegyeltebb ezredek lázadtak fel ellene. Hurrah kiáltásuk a
Péter czár piaczáról áthangzott a téli palotáig, a mit akkor váltott fel
Miklós a régi csendes kis Aniskof palotájával.
Tábornokai, a kik sápadtan rohantak fel hozzá, értesíték a kitört
veszélyről.
Miklós már ért meg egyszer ilyen jelenetet. Ez előtt huszonöt
évvel, mikor kis gyermek volt, s csendesen aludt az ágyában,
egyszer csak odarohant hozzá az anyja, felkapta az ölébe, s futott
vele ki a sötét szobákon keresztül, segélyért sikoltva. Egy ajtóból egy
halavány férfi alak lépett eléje. Abban a szobában dühös küzdelem
tombolása hangzott. Valaki élethalál harczot küzdött. Az az ő atyja
volt. A sápadt alak Pahlen gróf, kituszkolta az anyát és remegő
gyermekét a rémület helyéről. Ezt a jelenetet Miklós nem feledé el
soha. – Ime neki is volt egy olyan kis fia, a ki még az ágyban aludt.
– Ő is felkapta azt a karjára és futott vele le a lépcsőkön. De mielőtt
a fiát átadta volna a katonáknak, előbb a nejét levezette a
kápolnába. Ott egymás mellé térdepelve megesküdtek, hogy
uralkodókhoz méltóan fognak meghalni. A czárnénak e rémjelenettől
kezdve reszketős lett a feje, s egész holtáig az maradt. Azután vitte
a fiát az ölében a czár ki az udvarra. A téli palota őrségét épen egy
finn ezred egy zászlóalja képezte. Maguk a kalevainok: a szuomalain
nép tsudnak csufolt fiai. Nem oroszok, semmi közük Rurik
birodalmához.

51. Az új czár odaállt eléjük karján tartva gyermekét, s széttárá
előttük keblén a feltépett egyenruhát.
– Ha haragotok van rám: ide lőjjetek a mellembe!
És igaza volt Puskinnak.
Az emberi érzés erősebb, mint a szabadságvágy. Az védelmére
kel a rabszolgának, ha azt a czár üldözi s a czárnak, ha azt a
rabszolga üldözi.
– Ne félj, megvédelmezünk! kiáltának Ilmerinen Zeneida
honfitársai.
– Akkor nektek adom gyermekemet, viseljetek rá gondot! Ha én
elesem, ez lesz uralkodótok.
S azzal odadobta legfájdalmasabban sújtott alattvalói közé a
sápadt trónörököst, II. Sándort.
Jól ismerte az emberi sziveket. E bizalommal elfordítá azoknak a
fegyvereit saját melléről s megtámadói ellen fordítá azokat.
A finn zászlóalj egy maga, reggeltől estig védte az összes
forradalom ellen a téli palotát.
Miklós pedig lovára kapott s nehány tábornokától kisérve,
kivágtatott a kapun.
A téli palota előtti téren nagy csoportokban hullámzott a korsók
gyülevésze, s ordította a kés dalát. Ma volt annak a szüretje.
Miklós odalovagolt közéjük s azt mondá nekik:
– Ugyan édes gyermekeim, mit őgyelegtek itten? Nincs itt
tinektek semmi keresni valótok.
S az emberek egymásra néztek.
– No lám, hiszen jó ember ez! Azt mondta, hogy «édes
gyermekeim!» s olyan szépen küldött innen. Gyerünk haza!

52. S elszéledeztek.
Az admiralpalota előtt nehány hűnek maradt zászlóalj fogadta.
Azoknak az élén vonult fel a roppant Péter-térre, a hol a lázadók
tábora gyülekezett. A tér egyik oldalát azok foglalták el, a másikat a
czár hívei. A két tábor között állt az a kolosszális szobor, azon a
gránit talapzaton, kezét úgy tartva maga elé, hogy nem tudni róla,
parancsol-e vagy megáld?
A felkelők egy része a várat ostromolta a befagyott Néván
keresztül, más a téli palota kapuit vívta; Miklós azalatt határozatlanul
kóborolt alá s fel a nagy téren, nem birva rá magát, hogy a végzetes
koczkát elvesse, melynek fordulásától függ uralkodóházának s az
egész birodalomnak sorsa.
Előbb mindent megkisértett, hogy a harczot elkerülje.
Odaküldé a lázadókhoz a hadsereg legnépszerűbb vezérét,
Miloradovics tábornagyot, hogy térítse őket engedelmességre.
Azt, mielőtt megszólalhatott volna, egy golyó leteríté lováról.
Kachovszky volt, a ki megölte. A hős vezér ott halt meg a czár karjai
között.
Akkor odaküldte ellenfeleihez az ország főpapját, Szerafim
metropolitát, teljes papi díszöltözetében.
Nem törődtek most azok a pappal, belemarkoltak a tisztes
hófehér szakállba s a fülébe kiálták: «ha pap vagy, eredj misézni, ne
ártsd magad a katonák dolgába!»
A lázadók egyre új segédcsapatokat kaptak. A tengerészezredek,
a granátos hadtest fele odaállt hozzájuk: a tömeg egyre növekedett
s a tér viszhangzott a kiáltástól: «hurráh constitutio!»
Ekkor maga lovagolt oda hozzájuk a czár.
A felkelők látták őt közelíteni. Ez veszély volt rájuk nézve, ha a
czár egyedül jön ellenük. Egy lovas tiszt szemközt vágtatott rá, kezét

53. pisztolya agyán tartva.
– Mit akarsz? rivallt rá a czár, mikor közel ért hozzá.
S valami olyan igézet volt hideg tekintetében, hogy a vakmerő
eltakarta előle az arczát, megfordítá a lovát és visszanyargalt.
A czárt erővel távolíták el a veszélyes helyről kisérői.
S már kezdett beesteledni.
Góg és Magóg hada vérszemet kapott s kezdett belevegyülni a
rémséges játékba. Ha besötétül, a kés, meg a fejsze lesz az úr;
hetvenezer muzsik dönti el, hogy ki parancsol ezentúl
Oroszországban?
A czárt esdve kérték vezérei, hogy adjon jelt a támadásra. Mégis
tétovázott. Elébb megkisérté egy szinlett rohammal robbantani szét
a lázadókat; parancsot adott a testőrlovas ezredeknek, hogy
intézzenek áltámadást a lázadók négyszögei ellen.
Azok sortüzeléssel fogadták a feléjük rohanókat, s a
testőrlovasság megtizedelve vettetett vissza.
E végzetes pillanatban rohamverő dobszó hangzott a Nagy-
morszkoje utcza felől s a moszkvai ezred élén megjelent a téren
Mihály nagyherczeg. Épen ez órában érkezett vissza varsói útjából s
rögtön összegyűjtve saját ezrede hűnek maradt részét, azokkal
megtámadá a felkelőket s azzal megkezdődött a harcz.
A nagy lármázók, a «Medvesonka» hősei, táborukkal együtt, az
első sorlövésre eltisztultak a térről, csak a katonák maradtak ott.
A szabadság hősei úgy harczoltak, a hogy hősökhöz méltó.
Az a szegény katona pedig, a ki elesett egy ismeretlen ügyért,
talán a halál kínperczei alatt megtudta, hogy a miért kiszenvedett, az
egy örökké élő istenség volt, a ki egykor az ő utódait üdvözíteni
fogja: a szabadság.

54. A késő éjszakáig helyt álltak a piaczon, s visszaverték a czári
seregek támadásait.
Ekkor a mély sötétben egy üteg ágyu közeledett a nyefszki
prospecten felfelé.
Ez a széles sugárút olyformán szakadt be a nagy térre, mely az
admiralitás palotája, a téli palota s az Izsák templom között fekszik,
hogy annak mind a két részét uralja. Az elégördülő ágyúknak épen
úgy lehetett a czár serege, mint a felkelők tábora ellen irányozni a
tüzét. S a tüzérségi tisztek csaknem mind az összeesküvők
szövetségében álltak. Ezek örvendő hurrah kiáltással fogadták a
tüzéreket, a mint azok az utcza szegletén ágyúikat lekapcsolva,
felállíták az üteget. Ezek az ő segítségükre jöttek. E válságos
perczben odarohant Mihály nagyherczeg a legelső ágyuhoz,
kiragadta az egyik tüzér kezéből a kanóczot, oda irányzá az ágyut a
felkelő tömeg felé, s az első ágyudördülés azoknak a soraiba okádta
a pusztító kartácsot.
Ez ágyulövéssel volt eldöntve a napnak, – a korszaknak – a
sorsa. Következett a többi. Az egész üteg a felkelők táborát zúzta.

55. A NÉVTELEN EMBERNEK NÉVTELEN
ASSZONYA.
Hát a dictator hová lett?
Az egész mozgalom lelke, vezetője: Ghedimin?
Az az egész rémnap alatt keresett egy embert, a kit nem birt
megtalálni: saját magát.
Hogy találhatott volna rá, mikor az meg ő előle futott?
A feladat, melyet elvállalt, nem az ő lelkületéhez való volt.
Az első lépésnél észrevette az örvényt, a melybe az egész ügy,
melyet eddig vállán hordott, képviselőivel együtt alácsúszik.
Egy lelkesült nép helyett, mely a szabadság lángkeresztsége által
hősi elhatározásra elszánva lesz, talált egy csoport katonát, a ki
vezetői által azzal van elbolondítva, hogy el akarják tőle venni a régi
czárját, a kit utál ugyan, de a kinek hűséget esküdött és ordít a
«Constitutia» után, a kiről azt hiszi, hogy az a czárnak a felesége! Mi
lesz a vége, ha győzni találnak ma? Holnap már megint valami újat
kell hazudni a katonának, hogy meg ne tudja, hogy tegnap a
«szabadság» volt az, a miért harczolt. Mi neki Hekuba, s mi
Hekubának ő? Mi közük a testőrgranátosoknak, meg a szabadságnak
egymáshoz? Mit javít az ő sorsukon a Constitutia? Igen, a főnökök
azt igérték nekik, hogy a Constitutia meg fogja duplázni a
hópénzüket, de hisz annak, ki a katonát dupla zsolddal akarja fizetni,
a népre dupla adót kell vetni! Ez lesz a szabadság? S hátha
holnapután itt lesz, a kiért küzdöttek, Constantin maga? Itt lesz az
egész hadsereg élén, a mit Varsóból hoz magával, s azt mondja:

56. Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade
Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.
Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and
personal growth!
ebookfinal.com