S ebből a könyvből vonta el Borza Béla a szerelemnek sajátságos,
óriási, de alaktalan képét, ezekkel foglalkozva támadt benne valami
különös kultus; e könyvön át jutott el oda, hogy nemcsak mint
érzést, de mint fogalmat is imádta a szerelmet.
Maga a szó is egészen másképen hangzott fülében, mint akármi
más. Sokszor leirta pusztán ez egy szavat latin, góth, czirill s görög
irással, hanyagul, kiczifrázva, nyomtatva, könyveiben aláhuzta s a
midőn a szinpadon hallotta, szinte megdöbbent.
Férfiakkal azonban sohasem beszélt róla, se arról a mi ezzel a
fogalommal összefügg. Ha mégis beszéltek neki ilyesmiről: zavart
lett s ha tehette, elmenekült. Az egyetemre legfőképen azért nem
járt, az első éves polgárok különös gyönyörüséget találnak abban, ha
minél czinikusabb beszédet tesznek. A férfiasság e bizonyitása nem
imponált neki, sőt inkább megvetette őket érte, elhidegült volt
iskolatársaitól, barátságot csak egy földijével tartott, nyolczadik
iskolás deákkal, a kinek szép kis testvére volt otthon.
Ezt a jó fiut kinozta, ha a lányokról valami konkrétet akart
megtudni. Neki sohse volt nőtestvére se unokatestvére; s nem
ismerte, hát hiányoztak életében azok, a kiktől hölgyismereteink
leglényegesebb, mert legintimusabb részleteit, szerezzük. A diák
csak éretlenségeket tudott neki mondani, női ruhák titkáról beszélt,
de teljesen összezavarta a dolgokat s amint az ő hamis képe
összefolyt a jógász alkotta asszony-tipussal: valami titokzatos alak
állt elő. Egész más, mint a férfiak, más törvényen élők, édesek,
szentek, titokzatosak, magasztosak.
Azok a hölgyek, a kik áruba bocsájtják magukat: rémitő sok
gondot okoztak Borza Bélának. A legtöbbször tragikus alaknak látta
őket, néha azonban pokoli gonoszság sugárzott ki szemeikből.
Huszonhat forint havipénzt kapott ugyan mindössze hazulról, de
szivesen odaadta volna egész havipénzét s örömmel éhezett volna
ha – megmerte volna őket szólitani. Sokszor akarta, de nem volt rá
képes: lélekzete elállt, szédülni kezdett már akkor is, ha csak
tervelgetett ilyesmit.