A halott keze keblén volt összetéve s az összetett kezek között az
örökvirággal koszorúzott arczkép. Azt kivánta, hogy azzal együtt
temessék el.
Vajdárt Anna koporsója állítá meg.
Most látta, hogy mily végtelen szerelem volt az, a mit ő eldobott
magától. Őrangyala volt az, a ki neki még holtában is megbocsát. Ki
az ő képét még az Isten elé is magával viszi.
Egy egész világ gömbölygött le előtte; nagy, mint a kerek
földgömb maga: tele a paradicsom édeneivel, a boldogság, az
örömek minden zónáival és meridiánusaival; – körülrepkedve
angyalok seregeitől. Ez a nehéz gömb, a mint közeledett felé,
összemorzsolta őt, végighengerült elfulladó mellén: – a
megsemmisülés perczében az atomokra omló ember kínordítása
tölté be a házat. Végig zuhant Anna koporsója mellett s homlokát a
ravatal széléhez csapva, eszméletlenül maradt.
Mikor magához tért, egy kis kertrenyiló szobában, az ágyban
feküdt. Előtte állt Manassé, ki sebzett homlokára jeges borítékot
rakott.
– Hagyd el, Manassé, szólt Vajdár, felkelve az ágyból. Ne ápolj
engem. Ebcsont beforr! Ne fáradj velem, kérlek. Ha a két India
minden balzsamában megfürösztesz is, én attól jóvá nem leszek.
Nincs Messiás, a ki én belőlem az ördögöt kiűzze, a ki már bennem
lakik. Meg van romolva minden csepp vérem, s nem tudok
gondolkozni másról, mint arról, hogy mi roszat tegyek? Az a
rettenetes látvány, a mi engemet lezúzott, nem javította meg ezt a
rossz szivet: csak más irányt adott az én szörnyetegeimnek. Ah, ha
tudnád, hogy ordítanak itt a fejemben Cerberus kutyafejei! Valakit
meg kell marnom! – Te már ne félj a harapásomtól. Az a
megfoghatatlan, az a megérthetetlen szentség, a ki megvédett
engem a te haragodtól, megvéd téged is az én mérgeimtől. De
visszafordulok azok ellen, kik ezeket a mérgeket belém oltották.
Beszélni fog még rólam a világ! – Nincs rajtam semmi jó. – Nem