– No, azzal volna még rajtam csak segítve. Semmi sem
hiányoznék a boldogságomból, mint az, hogy most a nyakamra jőjj.
– Fiam! Édes fiam!
– Bezzeg, a míg jó dolgod volt, a míg gazdag voltál, nem
mondtad, hogy «fiam! édes fiam!» Én magam is alig élhetek. Én
nem tudok neked adni egy piczulát sem. Az ellen, hogy koldulj, in
thesi, semmi kifogásom, hanem hogy én tőlem koldulj, az ellen
idején reklamálok.
– Ne szólj hozzám ily kegyetlenül, anyád vagyok.
– Én pedig annyi jót sem tehetek veled, a mennyit te tettél az
anyáddal, hogy vénségére az őrültek házába beszerezted; nekem
nincs annyi befolyásom.
– Károly! Fiam. Én cseléded leszek. Mosok rád! főzök, takarítok,
csak engedd, hogy meghúzhassam magamat egy fedél alatt.
– No hiszen csak ez a szerencse kellene nekem. Hogy megtudják
itt ezek a kuruczok, hogy te vagy az anyám. A nélkül is nagyon
szeretnek. Tudod, milyen elátkozott neved van ebben az országban!
Minden gyerek tudja, hogy miket tettél. Utoljára oda át is
meggyülöltek, mert mikor már nem kaptál tárgyat az árulkodásra,
koholt összeesküvéseket jelentettél fel, míg végre kikergettek
mindenünnen, s most, mikor szerencsésen egyesítetted magadban a
nevetségest a gyülöletessel, ide jösz az én hátamra, hogy vigyelek
tovább. Nem viszlek én! Ha valaki megtudja, hogy kivel ölelkezem
itt, végem van. Ha neked egy hatost adok, nem kapom meg a
drágasági pótlékot, mint könnyelmü pazarló. Azt mondom, keress
magadnak valami gazdagabb fiut.
Egy öreg irodaszolga ott az előszobában nem állhatta meg szó
nélkül ezt a szívtelen beszédet.
– Ejh, ejh, uram; már csak mégis az anyjával nem kellene önnek
így beszélni.