Meghallotta Szőke Gábor is a tiltakozást, utánuk rontott s
kijelentette, hogy Nyéknek ő sem most sem soha papja nem lészen,
hiába is kérlelték, ölbe szedte könyveit, leszaladt az orgoványi
patrimóniumába, 40 esztendeig ott szántott-vetett, fát ültetett, de 70
esztendős korában is lehetett volna bátran minden tanszéken, – a
magyar irodalmon is – professzor. Deákul pedig oly választékosan és
folyékonysággal beszélt, a minőt sohasem hallottam.
Tehát ez a két ur, mindkettő kunszentmiklósi származás, Bogdán-
Szabó Lajosnak kor és tanulótársa, gyakran megfordult nálam s tőlük
hallottam.
Van azután a dolognak egy kis függeléke, a min sokat nevetgéltünk.
Ez az én két öreg barátom, mindkettő öltözetben, háztartásban,
erkölcsben és tudományban kiváló két kálvini pap, két igazi
gentleman, késő vénségig még a finom humor adományával is
birtak.
Akkoriban, mikor szegény Szabó Lajos patriótájukat akasztani
akarták, talán mint végzett diákok, vagy talán végzett akadémiai
rektorok, itthon dégáltak s nem voltak megállapodva a
pályaválasztás kérdésében. Fölvetették a kérdést: hogy mire is
volnának ők tulajdonképen hivatva, a hol valami hasznukat vehetné
Isten vagy ember? Mikor megállapitották, hogy olyan nincs: abban
egyeztek meg, hogy együttesen irnának (akkor jutott hozzájuk a
Bogdán-Szabó grácziájának a hire) gróf Károlyi Györgynek, melyben
felajánlják magukat, hogy ők ugyan nem tudják, mire volnának
használhatók ezen a kerek világon, de ha a gróf ki tudja belőlük
nézni, hogy mire használhatja őket, hát tegyen velük próbát, nem
bánja meg!
Szinte szégyenlem, hogy ennyit összefirkáltam, de ez két szeretetre
méltó ember, jól esik, hogy beszélhetek felőlük annak is, a kit nem
érdekelnek. Csak az nyugtat meg, hogy téged minden érdekel.
Tartson meg ebben az érdeklődésben az Isten. Kunszentmiklós,
1899. április 10. Hű barátod
Á