– Nem akarom, hogy így lásson, – szólt. – Mert így még nem
látott soha.
– De legalább láttam. Míg most…
– Hagyja, hadd maradjak így. Tudom, hogy a színpadon nem
tetszem magának, de… minek is jött ide?
Igaza volt. A Rita bokorugró ruhájában kisebbnek s
fejletlenebbnek látszott, mint máskor: a szegényes, kopott kosztüm,
évtizedek óta megbarnult aranyrojtjaival, lerítt üde, fiatal
szépségéről. S a festék meg ez a fátyol-maskara, úgy nem illettek
kiáltóan leányos alakjához! De, különös, megjelenésének a
szegénysége csak még kedvesebbnek tüntette föl az előtt, akivel
beszélt. Mintha betegnek, szenvedőnek látta volna, gyöngédsége
csak növekedett iránta; elhanyagolt, szegény kis gyermekre talált
benne, bájos, édes kis gyermekre, akit nem elég szeretni, ápolni is
kell.
– Hogy miért jöttem ide? Mert nem tudtam holnapig várni, hogy
lássam s hogy halljam a szavát!… Mert nem akartam a szinpadon
látni, ott nekem idegen!… Mert beszélni akartam magával,
elmondani, hogy… már magam sem tudom mit… Mert azt akartam,
hogy újra lássam a mosolyát… Eh, tudom is én: mért. Bizonyosan
azért, mert szeretem!
– Óh, Istenem!… Hallgasson! Hallgasson! Miért is jött vissza!
Egy darabig csak néztek egymásnak a szemébe. Érezték mind a
ketten, hogy most ezeknek a szavaknak kellene következnie: „Miért
hallgassak? Szeretlek, te is szeretsz engem, légy az enyém örökre!“
– s tudták, mind a ketten, hogy ezek a szavak nem fognak
elhangzani.
És mégis, mialatt az élemedett Zampa a zsinórpadlás felé
fordulva kereste a neki igen magas hangot, egy percre
belefelejtkeztek abba a gondolatba, hogy: óh, mily édes nem törődni