Száraz életrajzi adatok ezek. Nem is folytatom tovább. Mindenki
tudja, hogy 48-ban oraviczai bányaigazgató, 1860-ban gróf Apponyi
alatt helytartósági tanácsos, 1865-ben bihari főispán, 1867-ben
belügyi államtitkár s később képviselő és közgazdasági miniszter lett.
Ennyit is azért emlitettem csak fel, hogy mindenki lássa, hogy ő élete
sorsának az állami hivatali pályát önkényt és szivesen elfogadta.
Családi hagyomány volt ez a Szlávyak nemzetségében.
Van egy csomó részint főrendi, részint köznemesi család az
országban, melyet én hivatali arisztokracziának nevezek. Mely se
nem Árpáddal együtt foglalt nagy birtokot, se nem csaták terén
gyüjtött érdemet és vagyont, se nem ipari és kereskedelmi
vállalatokból lett vagyonos, hanem nemzedékről-nemzedékre folyton
a királyt szolgálta s az állam tisztségeit töltötte be. Ilyen például túl a
Dunán a Majláth, Szögyény és Ürményi család, ilyen a Ghyczy
család, ilyen volt a Tiszán túl például az Atzél és Szlávy-család.
Szlávynak öregapja, Szlávy György, volt a nemességszerző és az
első nagybirtokos.
Azaz nemes volt bizony már dédapja is, az öreg János ur, mert
táblábiró volt; parasztbőrrel pedig táblabiró nem lehetett volna,
valamint első szülött fia, Pál se lehetett volna egymásután
procurator, protonotárius, causarum regalium director, udvari
kamarai consiliarius, septemvir, beregi főispán és valóságos belső
titkos tanácsos. Csakhogy a nemesi levelet az egerek összerágták s
azt előmutatni nem lehetett. Kellett tehát helyette ujat szerezni.
Pálnak ez könnyen ment, mert a szép Perényi Katicza bárónő
beleszeretett, felesége is lett s tőle nyolcz fia és négy lánya született
is, ily hatalmas szaporaság nemesi levél nélkül nem maradhatott.
De Györgynek, Pál öcscsének s Szlávy József öregapjának se
ment nehezen. Ő ugyanis az Eszterházy herczegek tul a tiszai
birtokainak, a derecskei, kisvárdai és almási urodalmaknak volt
igazgatója s igy nagyhatalmu urasága után mind a vármegyében,
mind Bécsben tekintélyes férfiu.