sokasága miatt nem szólhatván, sokáig némán szemlélék egymást,
csodálkozva, mikép jöhetének ismét együvé első találkozásuk óta,
melyet semmiképen meg nem foghattak.
A dajka, ki a herczegasszony után kifutott, bevezeté őket ismét a
kisasszony szobájába, holott Badur visszaadá gyürüjét a herczegnek,
mondván: „Im, vedd el; nem tarthatnám meg a nélkül, hogy vissza
ne adjam a tiedet, melyet holtomig magamnál akarok tartani. Sem
ez, sem az nem lehet jobb kézben.“
Azalatt a herélt sebten a királyhoz tért, jelenteni az uj történetet.
„Uram“ ugymond, azon orvosok, csillagászok és egyebek, a kik eddig
a herczegasszonyt gyógyitani jöttek, merő tudatlanok voltak. Ez
utolsó sem varázskönyvet, sem lélekhivást, sem semmi füstölő szert
nem vett elé, s meggyógyitá a herczegnét a nélkül, hogy látná.“
Erre elmondá a dolognak jöttét és módját, s a király
örvendetesen meglepetve, azonnal a herczegasszony teremébe jött,
megölelé őt, meg a herczeget is, s ezt kézen fogván, jobbját a
herczegasszony jobbjába tevé: „Szerencsés idegen“ igy szóla, akárki
légy, megtartom szavamat, s hitvesül adom neked legkedvesb
leányomat. De ha csupán tekintetedről itélek is, nem hitethetem el
magammal, hogy az vagy, minek látszani kivánsz.“
A herczeg köszönetet monda a királynak a legmélyebb tiszteletet
fejező szavakkal, hogy iránta háladatosságát mutatná. „A mi
személyemet illeti,“ ezt adá hozzá „való, hogy én csillagász nem
vagyok: a mint felséged helyesen itéle. Ezen álköntöst csak azért
vettem fel, hogy könnyebben jussak el általa azon magas
szövetkezéshez, melyre a föld leghatalmasabb uralkodójával
vágytam. Én született herczeg vagyok, királynak és királynénak
gyermeke, nevem Kamaralszamán, atyámé Schachszamán, ki az
eléggé ösmert Chaledan szigeteit birja.“
Ekkor elbeszélé történetét, s kifejté, mely csodálatos volt
szerelmének kezdete, s hogy a herczegasszony gerjedelme szintazon
kutfőből eredett, a mit a két cserébe vett gyürű nyilván bebizonyit.