Előtted bizonyosan ezt az egy-két esetet fujták fel elefánttá, de
mondom, hogy ez ritka kivétel. Aztán egyszer veszít, máskor nyer.
Inkább nyer, mint veszít, mert tud játszani, s a ki tud játszani, mért
ne játszanék? Többet mondok: én is szeretek játszani, pedig nagyon
rosszul játszom. Persze, az baj volna, ha kettőnk közül én volnék az,
a ki kártyázik, mert a ki nem tud kártyázni, az ne kártyázzék. De
mért ne kártyáznék ő, a ki tud? Szóval ebből se igaz egy szó se.
Az meg éppen szemenszedett hazugság, hogy ő engem ver. Ezt
az alávaló rágalmat olyan asszonyok találták ki, a kik szerelmesek az
uramba, és úgy irigyelnek engem, hogy megölnének egy kanál
vizben. Szeretném tudni, miért verne? Nem ellenkezem vele
semmiben; előre tudom, hogy jobb úgy, a hogy ő gondolja. És ha
valaki nekem szemembe merné mondani, hogy ő engem valaha
megvert: bizony isten kikaparnám a szemét. Neked, a ki mintha a
testvérem volnál, mély titoktartást kérve – az anyámnak se vallottam
meg! – bizalmasan elárulom, hogy az első esztendőben, de csakis az
első esztendőben, egyszer-kétszer csakugyan megvert, persze csak
úgy, a hogy egy rossz kis gyereket vernek meg, nem annyira
büntető, mint inkább javitó szándékkal, de meg kell jegyeznem,
hogy ha megvert, hát mondhatom megérdemeltem. Olyan esztelenül
nyakas, olyan nyelves, olyan kiállhatatlan, olyan kis Xantippe voltam,
s olyan pimaszul feleseltem vele, hogy asszonyos gyöngeség lett
volna, ha meg nem büntet. Lenéztem volna magamban, meg kellett
volna vetnem, ha ostoba lágyszivüségből, holdkóros lovagiasságból,
szerelmes meghunyászkodásból, vagy férfihoz nem illő puhaságból
és léha kényelemszeretetből véletlenül nem vert volna meg. Mert
akkor még egészen gyerek voltam és gyerekes, rossz gyerek. De
akkor is volt magamhoz való eszem; éreztem, hogy megérdemlem a
leczkét, és tudtam, hogy nem történt velem semmi szerencsétlenség
Hogy mennyire nem volt komoly, ha egypárszor, csak úgy tessék
lássék, rám legyintett, hogy aztán, mikor sírok, mindjárt
megvígasztaljon, bebizonyíthatom neked azzal, hogy mindannyiszor,
a hányszor kikaptam, másnap reggel én kértem bocsánatot: »Édes
kis uram, máskor nem leszek rossz!« És most hálás vagyok neki,
hogy annak idején kinevelte belőlem a kiállhatatlanságaimat. Olyan