– Én is úgy vagyok vele. Ha valami eszembe jut, el nem tudok
aludni tőle.
– Aztán mi szokott neked eszedbe jutni? kérdé a leány.
– Hát mindenféle, a mit nagyon kivánok, a mit szeretnék elérni
valaha.
– Ugyan mi az?
– Hát én azt még magam sem tudom. Szeretnék valami nagy,
kiváló ember lenni, a kit sokan szeretnek, vagy gyűlölnek, a kit a
világ hire emleget, a kit az ország dicsőit, a ki a hatalmasok fölé
emelkedik s a ki azt mondhatja magáról, én magam teremtettem
magamat!
– Én is, én is ilyenekről gondolkozom mindig, viszonzá a leány.
Nem beszéltem el senkinek, csak a holdvilágnak, az az én
bizalmasom. Nekem is mind az jár az eszemben, hogy tudnék
egyszer valami olyan hires csillaggá lenni, a mit mindenki imád,
valami olyan bálványnyá, a ki az okos embereket mind elbolondítja, s
aztán befogni őket, mint a lovakat és hajtani ostorral és aztán
nevetni rajtok!
A két gyermek aztán elbeszélt reggelig egymással azokról az
álmairól, a mit a gyermekek ébren szoktak álmodni, egyiknek a
képzelődése a másiknak a lángját szitogatta. Minek lett volna nekik
aludni, mikor szebb álmokat láttak így, s aztán a minden álmok vége
az volt, hogy ha egyszer az egyik is, meg a másik is fel tudott hágni
a csillagos égre, hogyan fognak ott összetalálkozni ismét?
Nincs az a hatalom, a mi megfoszsza a gyermeket a hitétől az
ábrándjaihoz, sem hatalom, sem éhség, sem nyomor.
Már a hajnalcsillag is feljött a fák sudarai közül, a holdvilág
beleszürődött a pitymallat derengésébe, a békák elhallgattak, ők
reggel mennek aludni, a faluból átringott a hajnali harangszó, a
gólyapár elkezdett kelepelni a háztetőn, a parkban egy leányhang
danája szólalt meg, az idei népdalt czifrázgatva.