Flikné kiosztotta a friss lángost a konyhabeli nők között és maga
is közébük kuporodott.
– Kis Szú nagy gavallér volt. Soha sem kellett neki a „Hegyesi,“
vagy a „Márkus.“ Mindig csak azt mondta: „Flikné, én ismerem
azokat a kifent, szagositott dámákat, akiknek gummiból van a
keblük, nedves seb van a lábukon és olyan száraz a bőrük, mint a
papiros. Én utálom őket. Repettsarku, egészséges szolgáló az én
szeretőm, aki nem tartja vissza sem a szóváltását, sem az
öklöndözését.“ Be gazdag ur volt! A főrendiház tagja volt és a piros
püspökök háta mögött ült. »Egyszer majd elhozom a kalocsai
érseket. Flikné!« Négy lovon jött be Pestre a kastélyából, téli este
fáklyás hajduk kisérték. Egy marék aranyat hagyott itt, amikor
elment. Aztán küldött a grófnénak az igáskocsiján ölfát, lisztet,
mézet, nyulat, őzet, meg juhászbundát a házmesternek, de arra a
„nagyságos ur“ tette a kezét.
Amig a hölgy fürdött, a talpát dörzsölgettem olajjal és néha
beszélt:
– Tudja, Flikné, voltam én is olyan nyavalyás, mint a legtöbb férfi,
urinők után bomlottam. Szopornyikás eb módjára futottam a
szinésznők sarkába. Csak azt a nőt tiszteltem, akinek selyemruhája
volt, meg jó cipője. Feleségem volt, ez szoktatott igy. Aztán egyszer
hallom ám egy rejtekajtó mögül, hogy a szentkép, a bárónő, a
legtisztább kezü asszony a monarchiában, azt mondja az
ispánomnak: «Te kedves himszamaram!…» Meg még egyebet is.
Ekkor beláttam, hogy nem lehet tovább folytatnom az életet és
meghalok. Az istállócsizmás ispánt elkergettem, mintha semmit sem
tudnék. A bárónőt megvertem, mint a kétfenekü dobot. De életben
maradtam.
Ilyeneket beszélt mindig a drága jó ur, amig bejött a hölgy.
Flikné ekkor kénytelen volt abba hagyni érdekes elbeszélését,
mert a konyha előtt megjelent Max, a szorgalmas neufundlandi eb és