temető fölött. Sajátságos pusztai istenkertje ez. Sehová sem tartozik,
nincs útja sem jobbra, sem balra, árok se jelöli, hol végződik az élet,
hol kezdődik az elmulás, mégis, évről-évre újabb meg újabb lakókat
kap, minden évben – így képzelem el – akad egy-két különc ember,
akinek az a vágya van, hogy itt, a kietlenségben, az
elhagyatottságban akar pihenni. És akkor kihozzák őket ökrös
szekéren, a puha fövényben a koporsó gyorsan siklik le, fejfának
valaki elültet egy sovány papsajtbokrot.
A temető körül pedig – lassan, kényszerüen – terjed az élet. A
pusztaságot itt is, ott is lebirja egy ákácerdő, egy-egy napon
sütkérező szőlőtelek, egy vállalkozó természetü bolgár ültetvénye.
Elvétve kutyák ugatnak, a szántásokban macskák egerésznek. Házak
is bújnak ki a földből, apró gunyhók, hasonlatosak ahhoz a
fészerszerü kalyibához, amilyent uszályhajókon lehet látni. Némelyik
nádas szélén csónak hever, az ingoványok peremén keréknyomok
látszanak, de emberrel csak elvétve találkozol. Órákig elkóborolhatsz
a haraszti mocsarak, a vecsési sovány szántóföldek, az üllői ákácok
közt, míg valakivel összeakadsz. És ha végre kaputot, süveget látsz,
bizonyosra veheted, hogy az sem egész ember, hanem szegény
félkegyelmü: a virágbolond, a hatvanéves kóbor diák, aki az ér
szélén ül, vagy kavicsokkal játszik, megfontoltan, ravaszul, mintha
valami titkot tudna. Ha közelébe érsz, az aggastyán, akinek keze,
zsebe, cipője tele van mezei gazzal, kökörcsinnel, szarkalábbal,
tétován emeli föl karját és nyugodtan így szól:
– Mindnyájan meg fogtok halni.
Ha Szent-Lőrincet elhagyod, kis ákácos következik, összeverődő
lombozata nyáron nagy, zöld vánkos, amelyen a falu fehér falai,
bubos kéményei könnyen megpihennek. Azután mély homokba
keveredel, majd kavicsos vasúti töltésen kell átmásznod. A
fövénytenger végén falu fekszik, Péteri, félig nyaralótelep, félig
cigánysor: szegény emberek, postások, hivatalszolgák építették,
uraskodó vággyal, üres pénztárcával. Zsebkendőnyi területeken apró
házikók, a födelük kátránypapiros, kerítésük zsineg, ablakaik, ajtajaik
lebontott fővárosi házakból vetődtek ide. Messziről olyanok, mint