Hydraulics in civil and environmental engineering Fifth Edition Chadwick

Hydraulics in civil and environmental
engineering Fifth Edition Chadwick pdf download
https://ebookfinal.com/download/hydraulics-in-civil-and-
environmental-engineering-fifth-edition-chadwick/
Explore and download more ebooks or textbooks
at ebookfinal.com

Here are some recommended products for you. Click the link to
download, or explore more at ebookfinal
Probability Concepts in Engineering Emphasis on
Applications to Civil and Environmental Engineering 2nd
Edition Alfredo H-S. Ang
https://ebookfinal.com/download/probability-concepts-in-engineering-
emphasis-on-applications-to-civil-and-environmental-engineering-2nd-
edition-alfredo-h-s-ang/
Environmental hydraulics Vol 2 Mathematical Models 1st
Edition Tanguy
https://ebookfinal.com/download/environmental-hydraulics-
vol-2-mathematical-models-1st-edition-tanguy/
Computational Fluid Dynamics Applications in Environmental
Hydraulics 1st Edition Paul D. Bates
https://ebookfinal.com/download/computational-fluid-dynamics-
applications-in-environmental-hydraulics-1st-edition-paul-d-bates/
Combustion and Incineration Processes Applications in
Environmental Engineering Third Edition Environmental
Science Pollution Walter R. Niessen
https://ebookfinal.com/download/combustion-and-incineration-processes-
applications-in-environmental-engineering-third-edition-environmental-
science-pollution-walter-r-niessen/

Environmental Hydraulics Two Volume Set Proceedings of the
6th International Symposium on Enviornmental Hydraulics
Athens Greece 23 25 June 2010 1st Edition George C.
Christodoulou (Editor)
https://ebookfinal.com/download/environmental-hydraulics-two-volume-
set-proceedings-of-the-6th-international-symposium-on-enviornmental-
hydraulics-athens-greece-23-25-june-2010-1st-edition-george-c-
christodoulou-editor/
Probability in Petroleum and Environmental Engineering 1st
Edition George V. Chilingar
https://ebookfinal.com/download/probability-in-petroleum-and-
environmental-engineering-1st-edition-george-v-chilingar/
Geosynthetics in civil and environmental engineering
Geosynthetics Asia 2008 proceedings of the 4th Asian
Regional Conference on Geosynthetics in Shanghai China 1st
ed Edition Guangxin Li
https://ebookfinal.com/download/geosynthetics-in-civil-and-
environmental-engineering-geosynthetics-asia-2008-proceedings-of-
the-4th-asian-regional-conference-on-geosynthetics-in-shanghai-
china-1st-ed-edition-guangxin-li/
Indian Economy for civil services examinations Fifth
Edition Ramesh Singh
https://ebookfinal.com/download/indian-economy-for-civil-services-
examinations-fifth-edition-ramesh-singh/
Machine Learning for Spatial Environmental Data Theory
Applications and Software Environmental Sciences
Environmental Engineering Mikhail Kanevski
https://ebookfinal.com/download/machine-learning-for-spatial-
environmental-data-theory-applications-and-software-environmental-
sciences-environmental-engineering-mikhail-kanevski/

Hydraulics in civil and environmental engineering Fifth
Edition Chadwick Digital Instant Download
Author(s): Chadwick, Andrew John; Borthwick, Martin; Morfett, John C
ISBN(s): 9780415672450, 0415672457
Edition: Fifth edition
File Details: PDF, 14.81 MB
Year: 2013
Language: english

Andrew Chadwick, John Morfett
and Martin Borthwick
HYDRAULICS IN CIVIL AND
ENVIRONMENTAL ENGINEERING
5TH EDITION
A SPON BOOK
ISBN: 978-0-415-67245-0
9780415672450
90000
Y119151
“Outstanding coverage of practical engineering applications that is accessible
to students.”

—John W. Davies, Coventry University, UK
As hydraulics research continues to seek solutions to many pressing problems in water
and environmental management, engineers and scientists face exciting and difficult
challenges which will make the fullest demands on their skills. Now in its fifth edition,
Hydraulics in Civil and Environmental Engineering combines thorough coverage of the
basic principles of civil engineering hydraulics with wide-ranging treatment of practical,
real-world applications.
This classic text is carefully structured into two parts to address principles before
moving on to more advanced topics. The first part focuses on fundamentals, including
hydrostatics, hydrodynamics, pipe and open channel flow, wave theory, physical
modelling, hydrology, and sediment transport. The second part illustrates the engineering
applications of these fundamental principles to pipeline system design; hydraulic struc-
tures; and river, canal, and coastal engineering—including up-to-date environmental
implications. A chapter on computational hydraulics demonstrates the application of
computational simulation techniques to modern design in a variety of contexts.
This fifth edition includes substantive revisions of the chapters on hydraulic machines,
flood hydrology, and computational modeling. New material has been added to the
chapters on hydrostatics, principles of fluid flow, behaviour of real fluids, open channel
flow, pressure surge in pipelines, wave theory, sediment transport, river engineering,
and coastal engineering. This edition also contains the latest recommendations regarding
climate change predictions, impacts, and adaptation measures. References have been
updated throughout.
Hydraulics in Civil and Environmental Engineering, Fifth Edition is an essential resource
for students and practitioners of civil, environmental, and public health engineering, and
associated disciplines. It is comprehensive, fully illustrated, and contains many worked
examples. Spreadsheets and useful links to other web pages are available on an accom-
panying website, and a solutions manual is available to lecturers.
CIVIL AND ENVIRONMENTAL ENGINEERING
Y119151_Cover_mech.indd 1 2/5/13 10:49 AM

Hydraulics in civil and
EnvironmEntal EnginEEring
5tH Edition

This page intentionally left blankThis page intentionally left blank

A S P O N B O O K
Andrew Chadwick, John Morfett
and Martin Borthwick
HydrAuliCs in Civil And
EnvironMEnt Al EnginEEring
5tH Edition

CRC Press
Taylor & Francis Group
6000 Broken Sound Parkway NW, Suite 300
Boca Raton, FL 33487-2742
© 2013 by Taylor & Francis Group, LLC
CRC Press is an imprint of Taylor & Francis Group, an Informa business
No claim to original U.S. Government works
Version Date: 20130311
International Standard Book Number-13: 978-0-203-81358-4 (eBook - PDF)
This book contains information obtained from authentic and highly regarded sources. Reasonable efforts have been made to
publish reliable data and information, but the author and publisher cannot assume responsibility for the validity of all materials
or the consequences of their use. The authors and publishers have attempted to trace the copyright holders of all material repro-
duced in this publication and apologize to copyright holders if permission to publish in this form has not been obtained. If any
copyright material has not been acknowledged please write and let us know so we may rectify in any future reprint.
Except as permitted under U.S. Copyright Law, no part of this book may be reprinted, reproduced, transmitted, or utilized in any
form by any electronic, mechanical, or other means, now known or hereafter invented, including photocopying, microfilming,
and recording, or in any information storage or retrieval system, without written permission from the publishers.
For permission to photocopy or use material electronically from this work, please access www.copyright.com (http://www.copy-
right.com/) or contact the Copyright Clearance Center, Inc. (CCC), 222 Rosewood Drive, Danvers, MA 01923, 978-750-8400.
CCC is a not-for-profit organization that provides licenses and registration for a variety of users. For organizations that have been
granted a photocopy license by the CCC, a separate system of payment has been arranged.
Trademark Notice: Product or corporate names may be trademarks or registered trademarks, and are used only for identifica-
tion and explanation without intent to infringe.
Visit the Taylor & Francis Web site at
http://www.taylorandfrancis.com
and the CRC Press Web site at
http://www.crcpress.com

v
Contents
Preface vii
Acknowledgements ix
Short History of Hydraulics xi
Introductory Notes xv
Principal Symbols xix
Part I Principles and Basic Applications 1
1 Hydrostatics 3
2 Principles of Fluid Flow 27
3 Behaviour of R eal Fluids 73
4 Flow in Pipes and Closed Conduits 101
5 Open Channel Flow 135
6 Pressure S urge in Pipelines 197
7 Hydraulic Machines 215

vi Contents
8 Wave T heory 229
9 Sediment T ransport 301
10 Flood Hydrology 329
11 Dimensional A nalysis and the T heory of Physical Models 389
Part II A spects of Hydraulic Engineering 419
12 Pipeline S ystems 421
13 Hydraulic Structures 447
14 Computational Hydraulics 495
15 River and Canal E ngineering 535
16 Coastal E ngineering 569
17 Postscript 607
Appendix A: Moments of Area 609
Index 613

vii
Preface
The aim of the fifth edition of Hydraulics in Civil and Environmental Engineering remains being
to provide a comprehensive coverage of civil engineering hydraulics in all its aspects and to pro-
vide an introduction to the principles of environmentally sound hydraulic engineering practice.
To those who would be reading this book for the first time, we hope you enjoy it. You should
find sufficient material to cover most first degree courses and useful information for a higher
degree and for professional practice. The references and further reading lists are comprehensive
and point the way to further study.
The fifth edition has been extensively reviewed by a panel of ten experts drawn from across
the world. It contains much of the material from the previous editions and includes substantive
revisions of the chapters on hydraulic machines, flood hydrology and computational modelling.
New material has also been added to the chapters on hydrostatics, principles of fluid flow,
behaviour of real fluids, open channel flow, pressure surge in pipelines, wave theory, sediment
transport, river engineering and coastal engineering. The latest recommendations regarding
climate change predictions, impacts and adaptation measures have also been included. The
chapter on water quality modelling has been removed to contain the size of the book. References
have been updated throughout.
Finally, we have a website (http://www.routledge.com/books/details/9780415306096/)
which contains the solutions manual to the problems, some spreadsheets and links to other
websites of interest.

This page intentionally left blankThis page intentionally left blank

ix
Acknowledgements
We are most grateful to the individuals and organisations who contributed to the development
of the book through its previous editions.
The following colleagues read and commented on various sections of the manuscripts:
Prof. M.B. Abbott (International Institute for Hydraulic and Environmental Research,
Delft), Dr. K. Anastasiou (Imperial College), Dr. R. Bettess (HR Ltd., Wallingford), B.G.S.
Ellett (Oxford Brookes University), Prof. C.A. Fleming (director of maritime engineering,
Sir William Halcrow & Ptnrs., Swindon, UK), Prof. G. Fleming (Strathclyde University),
Prof. D.A. Huntley (University of Plymouth), Dr. D.W. Knight (University of Birmingham),
Dr. J.H. Loveless (University of Bristol), Prof. D. McDowell (formerly of the University of
Manchester), Dr. R.G. Matthew (University of Bradford) and Dr. G. Pender (University of
Glasgow). Finally, Colin Prior produced most of the line illustrations.
The following individuals and organisations have given permission for the reproduction of
illustrative and other material for this edition, which we gratefully acknowledge:
TecQuipment for Figure 3.2; Centre for Ecology & Hydrology, Wallingford, UK, for use of
hydrological data; Environmental Agency, South West, UK, for use of hydrological data; D.A.
Ervine and Instn. of Civil Engineers for Figure 13.13 (from Proc. Inst. Civil Eng. Part 2, 61,
383–400 (June)).
Andrew Chadwick
John Morfett
Martin Borthwick

This page intentionally left blankThis page intentionally left blank

xi
Short History of Hydraulics
Hydraulics is a very ancient science. The Egyptians and Babylonians constructed canals, both
for irrigation and for defensive purposes. No attempts were made at that time to understand
the laws of fluid motion. The first notable attempts to rationalise the nature of pressure and
flow patterns were undertaken by the Greeks. The laws of hydrostatics and buoyancy were
enunciated; Ctesibius and Hero designed hydraulic equipment such as the piston pump and
water clock and, of course, there was the Archimedes screw pump. The Romans appear, like the
Egyptians, to have been more interested in the practical and constructional aspects of hydrau-
lics than in theorising. Thus, development continued slowly until the time of the Renaissance,
when men such as Leonardo Da Vinci began to publish the results of their observations. Ideas
which emerged then, respecting conservation of mass (continuity of flow), frictional resistance
and the velocity of surface waves, are still in use, though sometimes in a more refined form.
The Italian School became famous for their work. Toricelli et al. observed the behaviour of
water jets. They compared the path traced by a free jet with projectile theory and related the
jet velocity to the square root of the pressure generating the flow. Guglielmini et al. published
the results of observations on river flows. The Italians were hydraulicians in the original sense
of the word, i.e., they were primarily empiricists. Up to this point, mathematics had played
no significant part in this sort of scientific work. Indeed, at that time mathematics was largely
confined to the principles of geometry, but this was about to change.
In the seventeenth century, several brilliant men emerged. Descartes, Pascal, Newton, Boyle,
Hooke and Leibnitz laid the foundations of modern mathematics and physics. This enabled
researchers to perceive a logical pattern in the various aspects of mechanics. On this basis, four
great pioneers – Bernoulli, Euler, Clairaut and D’Alembert – developed the academic discipline
of hydrodynamics. They combined a sound mathematical framework with an acute perception
of the physical phenomena which they were attempting to represent. In the eighteenth century,
further progress was made, both in experimentation and in analysis. In Italy, for example, Poleni
investigated the concept of discharge coefficients. However, it was French and German thinkers
who now led the way. Henri de Pitot constructed a device which could measure flow velocity.

xii Short Histor y of Hydraulics
Antoine Chézy (1718–1798), followed by Eytelwein and Woltmann, developed a rational equa-
tion to describe flow in streams. Men such as Borda, Bossut and du Buat not only extended
knowledge but also took pains to see that the available knowledge was disseminated. Woltmann
and Venturi used Bernoulli’s work as a basis for developing the principles of flow measurement.
The nineteenth century was a period of further advance. Hagen (1797–1884) constructed
experiments to investigate the effects of temperature on pipe flow. His understanding of the
nature of fluid viscosity was limited to Newton’s ideas, yet so careful was his work that the
results were within 1% of modern measurements. He injected sawdust into the fluid for some
of his experiments in order to visualise the motion. He was probably the first person knowingly
to observe turbulence, though he was unable to grasp its significance fully. At almost the same
time, a French doctor (Poiseuille) was also making observations on flow in pipes (in an attempt
to understand the flow of blood in blood vessels), which led to the development of equations for
laminar flow in pipes. Further contributions were made by Weisbach, Bresse and Henri Darcy,
who developed equations for frictional resistance in pipe and channel flows (the first attempts
to grapple with this problem coincided with signs of an incipient awareness of the existence
of the ‘boundary layer’). During the later part of the century, important advances were made
in experimentation. The first practical wind tunnel, the first towing tank for model testing of
ships and the first realistic attempt to model a tidal estuary (by O. Reynolds) were all part of
this flowering of knowledge. These techniques are still used today. Reynolds also succeeded in
defining the different types of flow, observing cavitation and explaining Darcy’s friction law in
greater detail.
Even at this stage, studies of fluid flows were subdivided into ‘classical hydrodynamics’
(which was a purely mathematical approach with little interest in experimental work) and
‘experimental hydraulics’. Navier, Stokes, Schwarz, Christoffel and other hydrodynamicists all
contributed to the development of a formidable array of mathematical equations and methods,
including the conformal transformation. Their work agreed only sporadically with the prac-
titioners (the hydraulicians) and, indeed, there were frequently yawning disparities between
the results suggested by the two schools. The rapid growth of industry in the nineteenth and
twentieth centuries was by now producing a demand for a better understanding of fluid flow
phenomena. The real breakthrough came with the work of Prandtl. In 1901, he proposed that
flow was ‘divided into two interdependent parts. There is on the one hand the free fluid which
can be treated as inviscid (i.e., which obeyed the laws of hydrodynamics) … and on the other
hand the transition layer at the fixed boundaries’ (the transition layer is the thin layer of fluid
within which frictional forces dominate). With this brilliant insight, Prandtl effectively fused
together the two disparate schools of thought and laid the foundation for the development of
the unified science of fluid mechanics.
The twentieth century has, in consequence, seen tremendous advances in the understanding
and application of fluid mechanics in almost every branch of engineering. It is only possible to
give the barest outline here. Prandtl and Th. von Kármán published a series of papers in the
1920s and 1930s, covering various aspects of boundary layer theory and turbulence. Their work
was supplemented by increasingly sophisticated laboratory research (e.g., the work of Dryden
and his colleagues at NACA in the United States). These efforts had an impact on every aspect
of engineering fluid mechanics. In the 1930s, the efforts of Nikuradse (in Germany), Moody (in
America), Colebrook (in Great Britain) and others resulted in a clearer understanding of pipe

xiiiShort Histor y of Hydraulics
flows and, in particular, of the factors affecting pipe friction. This led directly to the modern
methods for estimating flows in pipes and channels.
Since 1945, the advent of the electronic computer and advances in sensing and data logging
equipment have revolutionised many aspects of hydraulics. Our understanding of the nature of
turbulence, steady and unsteady flows in channels, sediment transport and maritime phenom-
ena have developed rapidly. This led to developments in mathematical modelling and hence to
ever-improving computer software. Furthermore, the availability of the Internet means that
information can now be rapidly communicated around the world. Today’s engineer therefore
has the tools to achieve more effective and economic designs.
Hydraulics research continues on an international scale to seek solutions to the many pressing
problems in water and environmental management. There is therefore every reason to expect
that engineers and scientists working in this area will face exciting and difficult challenges
which will make the fullest demands on their skills.

This page intentionally left blankThis page intentionally left blank

xv
Introductory N otes
Before formally embarking on a study of the engineering aspects of the behaviour of fluids, it
is worth pausing to consider the area to be studied, the nature of the substance and one or two
other basic points. Students who already have some grounding in fluid mechanics may wish to
proceed directly to the main body of the text.
Civil Engineering Hydraulics
‘Fluid mechanics’ is the general title given to the study of all aspects of the behaviour of fluids
which are relevant to engineers. Within this very broad discipline, a number of subsections have
developed. Of these subsections, hydraulics is the branch which concentrates on the study of
liquids. Civil engineers are largely, though not exclusively, concerned with one liquid, namely
water. The development of the industrial society rests largely on the ability of civil engineers to
provide adequate water services, such as the supply of potable water, drainage, flood control, etc.
Nature of Fluids
A fluid is a substance which can readily flow, i.e., in which there can be a continuous relative motion
between one particle and another. A fluid is inelastic in shear and therefore continuously deforms
under application of a shear force without the possibility of a return to its original disposition.
Fluids are subdivided into the following:
Liquids which have a definite volume for a given mass, i.e., they cannot readily be altered (say,
compressed) due to changes of temperature or pressure – if liquid is poured into a con-
tainer, a clearly defined interface is established between the liquid and the atmosphere.
Gases generally exhibit no clear interface, will expand to fill any container and are readily
compressible.

xvi Introductor y Notes
Prop erties of Fluids
Density is the ratio of mass of a given quantity of a substance to the volume occupied by that
quantity.
Specific weight is the ratio of weight of a given quantity of a substance to the volume occupied
by that quantity. An alternative definition is that specific weight equals the product of density
and gravitational acceleration.
Relative density (otherwise called ‘specific gravity’) is the ratio of the density of a substance
to some standard density (usually the standard density is that of water at 4°C).
Viscosity represents the susceptibility of a given fluid to shear deformation and is defined by
the ratio of the applied shear stress to rate of shear strain. This property is discussed in detail
in Chapter 3.
Surface tension is the tensile force per unit length at the free surface of a liquid. The reason
for the existence of this force arises from intermolecular attraction (Figure I.1a). In the body
of the liquid, a molecule is surrounded by other molecules, and intermolecular forces are sym-
metrical and in equilibrium. At the surface of the liquid (Figure I.1b), a molecule has this force
acting only through 180°. This imbalance of forces means that the molecules at the surface tend
to be drawn together, and they act rather like a very thin membrane under tension. This causes
a slight deformation at the surface of a liquid (the meniscus effect).
Bulk modulus is a measure of the compressibility of a liquid and is the ratio of the change in
pressure to the volumetric strain caused by the pressure change. This property is discussed in
Chapter 6.
Units
In order to define the magnitudes of physical quantities (such as mass or velocity) or proper-
ties (density, etc.), it is necessary to set up a standardised framework of units. In this book, the
Système Internationale d’Unités (SI system) will generally be used. There are six primary units
(see Table I.1) from which all others are derived. For a complete specification of a magnitude, a
number and a unit are required (e.g., 5 m, 3 kg).
(a) (b) (c)
Figure I.1 Surface tension. (a) Balance of forces on immersed molecule. (b) Imbalance of forces on molecule
at surface of liquid. (c) Meniscus effect.

xviiIntroductor y Notes
The principal derived units are as follows:
Velocity is the distance travelled in unit time and therefore has the dimensions of LT
−1
and
units m/s.
Acceleration is the change of velocity in unit time and has dimensions LT
−2
(=velocity per
second) and units m/s
2
.
Force is derived by the application of Newton’s second law, which may be summarised as
‘force = mass × acceleration’ − it is measured in newtons, where 1 newton (N) is that
force which will accelerate a mass of 1 kg at 1 m/s
2
and has dimensions MLT
−2
and units
kg m/s
2
.
Energy (or ‘work’, or heat) is measured in joules (J), 1 J being the work equivalent of a force
of 1 N acting through a distance of 1 m and has dimensions ML
2
T
−2
and units N m.
Power, the rate of energy expenditure, is measured in watts (=joules per second) and has
dimensions ML
2
T
−3
and units N m/s.
The dimensions and units of the properties of fluids are the following:
Density, which by definition is mass/volume = ML
−3
, has units of kg/m
3
.
Specific weight is the force applied by a body of given mass in a gravitational field – its
dimensions are ML
−2
T
−2
and its units are N/m
3
.
Relative density is a ratio and is therefore dimensionless.
Viscosity
shear stress
rateofshear strain
force/area
veloci
= =
( )
( tty/distance)
has dimensions ML
−1
T
−1
and its units may be expressed as either N s/m
2
or kg/m s.
Surface tension is defined as force per unit length, so its dimensions are MT
−2
and its units
are N/m.
Table I.1 Six Primary Units in the SI System
Quantity
Symbol of
Quantity SI Unit Symbol of Unit
Length L Metre m
Mass M Kilogramme kg
Time t Second s
Electric current i Ampere A
Luminous intensity I Candela Cd
Temperature T Kelvin K

xviiiIntroductor y Notes
Dimensional Homogenei ty
If any equation is to represent some physical situation accurately, it must achieve numerical
equality and dimensional equality (or equality of units).
It is strongly recommended that when constructing equations, the numerical value and the
units of each term be written down. It is then possible to check that both of the required equali-
ties are, in fact, achieved. Thus, if at the end of a calculation one has
55 kg m55 s=
then a mistake has been made, even though there is numerical equality. This point is especially
important when equations incorporate coefficients. Unless the coefficients are known to be
dimensionless, a check should be made to ascertain precisely what the units relevant to a given
numerical value are. If an engineer applies a particular numerical value for a coefficient without
checking units, it is perfectly possible to design a whole system incorrectly and waste large sums
of money. Subsequent excuses (“I didn’t know it was in centimetres”) are not usually popular!

xix
Principal S ymbols
a amplitude
A area (m
2
)
A catchment area (km
2
)
A
F amplification factor
A(h) plan area of reservoir at stage h (m
2
)
A
p areal packing of grains
A
R ratio of partially open value area to fully open area
A
S cross-sectional area of sediment particle (m
2
)
A
ST cross-sectional area of surge tower (m
2
)
A
V cross-sectional area of flow at value (m
2
)
b width (m)
b amplitude
b probability weighted moment
B centre of buoyancy
B surface width of channel (m)
B
*
sediment transport parameter
c celerity (m/s)
c concentration (g/m
3
or parts per million)
C Chézy coefficient (m
1/2
/s)
C concentration (mg/l)
C concentration (g/m
3
or parts per million)
C
0 celerity of waves in deep water (m/s)
C
c contraction coefficient
C
d discharge coefficient
C
D drag coefficient
C
E entrainment coefficient
C
f friction coefficient

Discovering Diverse Content Through
Random Scribd Documents

– Most pedig csókolj meg még egyszer.
A gyermek lehajolt szépapjához s remegve csókolá meg annak
tisztességes arczát.
– Áldjon meg téged az Isten, kis leánykám.
És azzal végig feküdt a száraz haraszton az öreg ember, szemeit
lehunyva csendesen, két kezét mellén összetéve, egymáshoz az
ujjak hegyeit, a hogy szokták a halottak, kiket a terítőre tesznek.
A gyermek csak nézte egy ideig, hogy igazán oly mélyen fog-e
aludni szépapja, mint mondá? nem merte őt felkölteni, a ki az
Istennél alszik; sírni sem mert oly fenhangon, csak úgy némán
hullottak nagy könycseppjei a kezében tartott száraz zabkenyérre.
Még azt a kenyeret édes anyja sütötte az utolsó lisztből, még azt
az édes apja metszette meg, emlékezik arra a darabkára is ott, ez a
szépapjának jutott, az öreg nem fogyasztotta azt el, hanem eldugta
iszákja fenekére. És ezek most mind alusznak az urnál, az Istennél.
Mikor ezt elgondolta, úgy tele volt egyszerre a szive, nem
nézhette azt a darab kenyérkét. Visszadugta azt az öreg táskájába,
csendesen, hogy fel ne ébreszsze s azzal kiment az erdőből; egy
kicsinyt elhaladt az úton lefelé, mikor már gondolta, hogy nem hallik
vissza, akkor leült egy nagy kőre az útfélen és sírt keservesen.
Alkonyatra vált már, a midőn egy elkésett csoport jött az úton alá
ügetve, sok gyermekkel megáldott férfiak, asszonyok voltak,
némelyik kettőt is vitt a karján, harmadikat a hátára kötve.
Egy rongyos asszonynak épen akkora gyermeke halt meg az
úton, mint ez a kis leány; az odament hozzá megkérdezni, hogy
miért sír?
Alig lehetett a lyánka feleletét érteni a zokogástól; hogy a
szépapa lefeküdt aludni és nem akar felébredni többet, s hogy a
nagyapa és az édes apa és a testvérek mind aludni mentek és nem
hagyták magukat felkölteni.

– Hát senkid sincs, a hova mehess?
– Szépapa azt mondta, hogy menjek a jó emberekhez.
– No hát akkor add ide a kezedet s gyere velünk.
A jámborok közakarattal felfogadták az elárvult leányt; egygyel
több, vagy kevesebb, úgy sem tesz már sokat, a rongyos asszony
megengedte neki, hogy kapaszkodjék a kötényébe. Igy ügettek
tovább.
A hol a hegyi út az országútba belevág, mely egyenesen visz
felfelé a kapaszkodó lejtőn, három úri hintó jött szembe a bujdosó
csapattal, melyeknek utazói gyalog ballagtak a meredek úton a
hintók után.
Ez még régi táblabirói időkből való szokás, hogy a hol gonosz az
út, kiszáll az utas a hintóból, hogy könnyítsen a lovon. A paraszt azt
mondja: «miért nem lett püspök?» de a jóravaló ember szánja a
nemes állatot és inkább gyalogol.
A három hintó tulajdonosa három egymástól igen különböző
egyéniség volt.
Az egyik mintegy negyvenes férfi, barna, kissé ragyás ábrázattal,
melynek teljes vonásaiból a lélekjósággal párosult erő és tekintély
tünt elő, telékeny termete egyenesre törekvő állásra kényszeríté
fejét, melyet vastag, daczos nyak tartott széles vállain; határozott
domború álla simára volt borotválva; rövid bajusza erős, mint a
serte, melyet beszédközben egyre pödörgetni szokott s ilyenkor apró
fekete szemei villogtak leránczolt szemöldei alól.
Az a másik úr mellette jobb felől egy sápadt öreg férfi, beesett
orczával, fehér bajuszszal, fehér szemöldökkel, még a szemei is
megsárgultak már az öregségtől és a lépbajoktól; termetét az
aranyér két rétbe görnyeszté s a jobb válla menés közben mindig
előbbre törekszik, mint szokott olyan embereknél, a kik sokat ültek
iróasztal mellett.

A harmadik egy szoborszépségű ifjú, kinek telt, tojásdad arczán
most hamvadzik még csak a férfikor pelyhe, kinek dús szőke
fürteiből egy szál sem hullott még ki a gond miatt, szép kék szemei
tele érzelemmel, tűzzel, igézettel, ajkai még csukva is beszédesek.
A feljövetelnél az a meggörbült öreg úr látszik beszélni valamiről;
csak látszik, mert ércztelen asthmaticus lehű hangját két lépésre
sem hallani, így is minden lépten meg kell állnia, hogy valamit
érthetővé tegyen.
Egy domb-emelkedésnél egyszerre összetalálkozik a három utazó
a vándor karavánnal.
A nyomorult bujdosók, a mint e díszes urakat meglátják,
egyszerre két oldalt az út mellett térdre esnek, kezeiket összeteszik s
úgy jönnek könyörögve, térden csúszva közelebb az urakhoz s
esdekelnek – nem sokért: csak egy betevő falatért.
Az a ragyás képű úr odalép közéjök és szilárd, de nyájas hangon
megszólítja őket:
– Ne térdepeljetek. Hol tanultátok azt? Isten előtt kell térdepelni,
nem emberek előtt. Honnan jöttök? hová utaztok?
Azok elmondák, hogy az éhhalál elől jönnek és mennek, maguk
sem tudják hová? talán a hol boldogabb világ van.
A termetes úr ellátta magát apró pénzzel az útra s mindegyiknek
ad közőlök valami csekélységet.
Mikor a kis árva leányra kerül a sor, annak rendkivüli szépsége
feltünik előtte.
– Milyen szép gyermek. Melyiteké ez a leányka?
A rongyos asszony előállt, azt mondta, hogy az övé.
– Kár lenne neki elvesznie. Hagyd itt azt a gyermeket, én
felneveltetem.

A rongyos asszonynak nem kellett azt másodszor mondani. A
mint a kérdés tétetett, a leányka keze ott volt a táblabiróéban.
– Csókolj kezet szépen, Marina.
A gyermek remegve fogadott szót, kezet csókolva a
nagytekintélyű úrnak.
– Ne félj kis leány, biztatá a tekintetes úr, ezután én leszek a te
apád.
És erre nem sok gondolkozás kellett a derék úrnak, ő azt szokta
tenni, a mi legelőször eszébe jut.
A többi vándorlók oly irigyen néztek a pártulfogott leánykára.
Hát még a midőn a tekintetes úr tárczájába nyulva egy öt
forintos bankjegyet elővett s azt a lyányka volt szülőjének adta;
csupa szives nagylelküségből, hogy segítsen nyomorúságán.
Az éhenhaló nép szomorú tréfára vette ez ajándékot: arra
értették azt, hogy a tekintetes úr megvette a hanák asszonytól a
leányt s rögtön körülfogták a három idegen urat.
– Ah nagyságos uraim, ah méltóságos uraim, vegyétek meg az
én fiamat is, az én leányomat. Ez már nagy, ez már hasznavehető;
ebből lehet tehénpásztor. Ez már szolgáló is volt és fejni tud. Az
enyimet vegyétek meg, nagyságos urak. Az enyimet. Adom két
forintért. Én adom két huszasért. Én mind a hármat odaadom két
forintért!…
A kis bozontos porontyok, a szőke molyhos hajú, mosdatlan
sihederek félve huzakodtak vásárt ütő apjaik térdei közé, miután
nem tudták elég világosan áruba bocsáttatásuk végczélját s tartottak
olyanforma sorstól, a milyet a fiatal csirkék érnek meg, kiket a faluzó
tyukászok ilyen formán szednek össze s bizonyosan gonosz
kimenetelre hizlalnak fel.

Az újabbkori olvasó e jelenetet undorító túlzásnak veendi, s tán
egy honi Beecher Stowe alkalmat vesz magának egy új Tamásbátya
kunyhóját szerzeni e hallatlan embervásár felett a czivilizált Európa
közepén; pedig ezek valódi tények, a szegény éhenholt nép városról-
városra keltében, el-elhagyogatta apró gyermekeit, tisztességes
vargákra, szabókra s egyéb mesteremberekre bizva gondviselésöket,
s nem képzelt jogtalan és természetellenes dolgot elkövetni, ha attól,
kinek gyermeket adott, némi kis kárpótlást követelt, – egy-két-három
huszast darabjáért, a mi bizonyosan nem nagy ár. A nevét sem
kérdezte annak, a kinél elhagyta, megnyugodott benne, hogy jobb
dolga lesz neki, mint otthon.
Az éhség kivetkőzteti az embert nemcsak az emberiségből, de
még az állatiságból is. Apák, anyák legkisebb érzékenység jele nélkül
siettek porontyaikat odahurczolni a három úr köré, össze-vissza
kiabálva: «ez jó lesz kocsisnak, ez jó lesz pásztornak, ennek
bocskorkája is van, bocskorral együtt odaadom egy forintért,
odaadom fél kenyérért!»
Legtöbben a tisztes öreg urat fogták körül; úgy látszik, ahhoz volt
minden tekintetben legtöbb bizodalmuk, csaknem az ölébe rakták a
kis gyerkőczöket s erővel húzták a kezeit, hogy nyuljon utánuk.
Ez sokat levont a jelenet tragikumából. A jó öreg úrnak hárpia
felesége volt otthon, ki még most is dühösen féltette az urát, – pedig
bizony nem volt rá semmi oka; csak az kellett volna még, hogy egy
ilyen apró, sívó-rívó portékát vigyen haza a házhoz, hogy a családi
béke tökéletesen felforduljon.
Azért az öreg táblabiró nagyon komolyan vette a dolgot.
– Jó emberek, mondá, két kezével védve magát minden oldalról
az ajánlatoktól; mi nem vagyunk rabszolgakereskedők, kik
embereket vásárlani jöttünk, hanem a tekintetes vármegye küldöttei
vagyunk, kik vizsgálatot fogunk tartani azon inség felett, mely
benneteket falvaitok elhagyására kényszerít s iparkodunk rögtön
segélyt hozhatni. Azért állapodjatok meg a legközelebbi faluban,

Tobozon, ott már rendelkezés van téve, hogy az oda csoportosulók
minden szükségessel elláttassanak, mi addig a szomszéd Kallósfalvát
tekintjük meg, a hol a nyomor, mint mondatik, legnagyobb fokát érte
el, s reggelre ismét visszatérünk Tobozra, a midőn a tekintetes
vármegye rendeleteit foganatba veendjük.
Ezen bölcs beszédből az ragadt meg leginkább a bujdosók
érzékeiben, hogy Toboz helységében kilátás van az evésre; sokan
meg sem várták a beszéd végét, hanem roham-lépésekkel indultak
előre, néhány becsülettudónak eszébe jutott kezet csókolni a jó
uraknak, azután vette ki-ki ölébe, hátára gyermekeit s futott az elébb
elsietők után.
A jó öreg úr egészen el volt fulladva ebben a nagy beszédben s
még most is különösen csóválgatta a fejét; jovialis társa mosolyogva
kérdé tőle:
– Domine spectabilis, mit mondtak volna otthon egy pár fiatal
csemetéhez?
Az öreg úr kitérő mondással válaszolt.
– Ennyi sülyedést nem képzeltem embernél. Eladná a gyermekét!
– Egy jó anecdota jut erről eszembe. (Az említett táblabiró úr
mindig tele volt anecdotákkal.) Egyszer szolgabiró koromban a
járásomban utaztam, valami falu végén szegkovács czigány
putrijából kilencz félmeztelen purdé szaladt a kocsim elé, ősi szokás
szerint hányva a czigánykereket. Fiatal lovaim nem voltak szokva az
ilyen mulatsághoz, megijedtek tőlök, félrekaptak az útról, neki az
ároknak, a kocsi feldűlt, én fejtetőre bele a pocsétába. El lehet
képzelni, milyen szépen szidtam az egész czigány fajt, a mint lábra
tudtam állni, haragomban tán azt is igértem nekik, hogy
kifordíttatom a bőrüket. A nagy zajra előszaladt a vén czigány s
mikor legjobban szidom, fenyegetem a kölykeit, odahozza a kocsiból
kiesett puskámat s odaadja a kezembe: «ugyan lőjjön agyon belőlök
vagy ötöt, tekintetes úr!»

– Hasonló anecdotát tudok én is, mond az öregebb táblabiró.
(Hajh, ennek a régi táblabiró világnak egyik jó oldala volt az
anecdotamondás, néha reggelig is elanecdotáztunk, s az volt a
legvígabb mulatság). Hát az úrfi vadászni járt s róka helyett meglőtte
a hajtó czigány fiát; hogy lárma ne legyen belőle, adott száz forintot
az öreg czigánynak s az elhallgatott a dologgal. Elfogyott azonban a
száz forint s egyszer csak megy az öreg czigány az urfihoz: «mikor
megyünk megint hajtó-vadászatra? van ám még fiam!»
Az anecdotázást félbeszakítá a legifjabb utitárs, ki az előre
haladókat ezalatt utólérte.
– Hol késett oly soká?
– Azok után az emberek után néztem, a mint elhagytak
bennünket, hogy ölelték, csókolták gyermekeiket. Mégis örültek neki,
hogy nem váltak meg tőlük.
Az öreg úr vállára veregetett az ifjúnak.
– Optimista, idealista…
– Hát a mi kis lányunk mit csinál? kérdé az anecdotás úr, a mint a
hegytetőn ismét összejöttek a hintókkal. A kocsis mellett ült a
gyermek s a kezében tartott egy czukros kétszersültet, melyet a
hajdu adott neki, s melybe még belé sem harapott.
– Nem éhes a kis leány? kérdé a táblabiró úr, vagy nem mer
beleharapni? úgy járt talán vele, mint a palócz a disznósajttal, mikor
legelőször látta, azon csodálkozott: hogy fér bele a német szájába ez
a nagy hurka?
A kis leány nagyon szomorú anecdotát mondott erre a víg
adomára:
– Majd ha odaérünk, a hol a nagyapa alszik, ott leszállok,
felébresztem, azután neki adom ezt a jót.

– Hát hol alszik a te nagyapád? kérdé a táblabiró úr
elkomolyodva.
– Ott a szent képen túl – az Istennél.
– Jó leánykám, a ki Istennél alszik, azt nem lehet többé
felkölteni.
A gyermek maga is gondolt ilyesmit, mert erre a szóra elfakadt
sírva.
A jó úr vigasztalni akarta.
– Mikor temették el nagyapádat?
– Oh nem temették el, csak úgy lefeküdt a harasztba, a bokor
mellé, s azt mondta, hogy én menjek el az úton, majd találok jó
emberekre, ő addig aludni fog. Volt neki még egy darab kenyere, azt
nekem adta, de én visszadugtam a tarisznyájába, ha fölébred, majd
megtalálja.
– Mikor volt ez, kis leányom?
– Még akkor fenn volt a nap.
– Megismernéd azt a helyet, a hol nagyapád lefeküdt?
– Oh én tudom, hogy odatalálok, ott fekszik a szent kép mögött;
mikor elhagytam, a szénégető helyén felvettem egy darab szenet,
avval mindenütt megjegyeztem a fák derekait; hogyha messze-
messze elmennék is, odáig, hol az ég van, még onnan is
visszatalálnék hozzá.
A három úr rögtön felült a hintókba, az anecdotás táblabiró maga
mellé ülteté a kis leánykát, ki parányi reszkető kezeivel mutogatá a
névvel irott kereszteket, miket itt-amott a fák oldalaira jegyzett.
Egyszerre elkezdett örömteljesen repesni: «amott a szent kép!»
Még nem látta, de a fáról ráismert, a mibe az be volt vésve.

A hintókat megállíták azon a helyen; a gyermek legelső volt
leugrani, a táblabiró megfogta a leányka kezét s az vezette őt a
fenyőbokrokon keresztül, a többiek követték.
Ott feküdt az öreg férfi a hallgató bokrok között, sápadt arcza az
ég felé fordítva, két keze imára illesztve mellén, a hogy a ravatalokra
szokták faragni a hullák szobrait. Épen olyan mozdulatlan, mint azok
a szobrok a ravatalon, mint azok a hullák a ravatal alatt.
A kis gyermek eleinte félénk szepegéssel közelíte hozzá, mintha
félne őt felkölteni, s csak lassacskán suttogott fülébe: nagyapám, jó
apám, kelj fel, jó urak vannak itt; nézd, ennivalót hoztam; s csak
azután, hogy az nem akart ébredni semmi szóra, hogy sem kezét
nem lehetett elvonni melléről, sem hangját hallani, akkor kezdett el a
gyermek keservesen sírni, akkor borult az alvó keblére s
összecsókolá arczát, homlokát, szemeit, jajgatva fájdalmasan.
Az anecdotás táblabiró odahajolt a fekvőhöz, megtapintá üterét,
rátartotta fülét a mellére.
– Ez az ember nincs még meghalva.
Ismét tapogatott, ismét hallgatózott. A táblabiró orvos is tud
lenni.
– Nincs meghalva.
A hajduk ott álltak és nézték a másik két urral együtt; a táblabiró
körülnézett, rájok rivalt:
– Mondom, hogy nincs meghalva! hát kendtek mit állnak itt, mint
a fanyelű kép? a helyett, hogy segítenének. Hozz vizet «te egyik».
– Hol kapok, kérem alássan? kérdé az «egyik» megrettenve.
– Hol fiam? Hát elkezdve Zólyom vármegye határától le egész
Zemplén vármegyéig mindenütt kapsz, csak keresd.
– Miben hozzam?

– Hozz a kalpagodban, azért csináltatta a vármegye kanta-
formára. Szaladj! Ennek az embernek semmi egyéb sem kell, mint
hideg vizzel jól megdörzsölni a lábát, gyomrát, szive környékét,
hevenyében egy pár kanál meleg leves egészen magához téríti.
– De hol vesszük azt a kanál levest? szólt aggódva a legifjabb úr.
– Maga nem practicus ember, maga hallgasson; majd tudom én.
Te másik! Nyargalj a kocsimhoz, vedd ki az ülés alól azt a kis
négyszögletes ládát; – itt járjon az eszed! nehogy a borotválkozó
eszközt hozd el; abban van egy hólyagba kötve valami, azt szedd
elő, azután találsz ott egy gömbölyű kettős tányérforma czinedényt,
azt is hozd el, szaladj! Kettőt lépj egy helyett. Te harmadik sehova se
menj, hanem csinálj tüzet. Majd megmutatom én, hogy mindjárt lesz
itt leves.
A három hajdu sebesen követte a parancsszót, maguk az urak az
alatt kocsivánkosokból feje alját raktak az öregnek; a víz néhány
percz alatt előkerült és a czinedény s a tömött hólyag.
A másik két úr csodálkozva kérdezé, mi lehet az? midőn a
kinyitott hólyag barna, morzsás tartalmát megpillantá.
– Nem ismeritek? Ez kizárólagos magyar találmány. Én ezt
hajóslegényektől tanultam, a kik midőn hosszú útra mennek, otthon
előre elkészíttetik feleségeikkel félesztendőre a leveshez való rántást,
azt hólyagba kötik s azután akárhová veri ki őket a szél, csak egy kis
forró vízre van szükségük, hogy egy kanálnyi morzsalék segélyével
tápláló meleg ételhez jussanak. Táborban sok hasznát lehetne venni
ez együgyű magyar találmánynak.
A táblabiró szakács is tud lenni, ha megszorul.
A czinedény Papin-féle légmentesen zárható lapos tálcza volt,
melyben nehány galy tüze mellett öt percz alatt felforrt a víz, a mit a
szinpadi bűvészek mutatványain bámulunk; a puszta erdő közepén
egy parancsszavára a táblabirónak, éltető leves-illat gőzölgött.
Most a három úr hozzáfogott, hogy a félholtat etesse.

Egyik tartotta a fejét, másik iparkodott egy csontkalánt szájába
illeszteni, a harmadik a tálat fogta.
Én Istenem, milyen tréfás gondolat az: három kaputos úr, hogy
etet egy rongyos öreg tótot! Nem veszem rossz néven senkitől, ha
kineveti őket.
A hajduk ez alatt az öreg lábait dörzsölték vizes flanellel, a kis
gyermek szive táját csókolgatá, mintha attól leghamarább feléledne.
És valóban nemsokára elkezdtek a félholt arczvonásai lágyulni,
szelidülni, a halál hideg szigorúsága eltünt lassanként arczáról, s
szemeit csendesen felnyitá és lélekzeni kezdett.
Eleinte csodálkozva tekinte szét ez ismeretlen nagy urakra; az ifjú
idealista érzékeny részvéttel biztatá: ne félj jó öreg, meg fogsz
szabadulni.
A kis leány sírt és közbe kaczagott, a hogy gyermekek szoktak.
– Jobb lesz, spectabilis, ha arra vigyáz, hogy forró levest ne
töltsön a torkába, szólt az anecdotás táblabiró, ki nem szerette a
sentimentalis jeleneteket, s hogy minden érzékeny szinezettől
megfoszsza az emberbaráti cselekvényt, rögtön előhozott egy ide illő
anecdotát. Tudjátok azt a palóczról, a ki hallotta, hogy Budavárát
csak éhséggel lehet bevenni s felment Budára és leült a várkapuban
s ott elkezdett éhezni. Mire azután felvilágosították, hogy nem neki
kellene az éhséggel küzdeni, hanem odabenn a törököknek, akkor
már annyira oda volt, hogy a kezét sem tudta mozdítani. A magyarok
vezére azután maga elé viteté s három embert odarendelt mellé, azt
parancsolta, hogy kettő fogja, egy pedig rakja a szájába az ételt.
«Jaj! nyögött az ember, inkább csak egy fogjon és kettő rakja!»
A többi uraknak lehetetlen volt magokat a táblabiró úr anecdotái
miatt megilletődött állapotukba visszatalálniok. Neki különös
szabadalma volt mások szomoruságát elrontani s a
legérzékenyebben kezdődő jeleneteket tréfára fordítani. Az ő adomái
vetettek véget a legingerültebb vitáknak a közgyűléseken, az ő

adomái fejtették meg a legbonyolultabb jogkérdéseket, azok
engesztelték ki a haragvó feleket egymással, azok paralizálták a
legsulyosabb dictiókat, azok deríték föl még magát a halált is.
– Azonban mi itt nem maradhatunk, különben úgy járunk, mint
az egyszeri generális, a ki elvesztette a sereget, de megmentette a
zászlót. Az én hintóm forduljon vissza, az öreget emeljétek bele; a
hajdu meg a kis leány üljenek mellé. Szép csendesen léptetve
vigyétek Tobozra a kastélyba. Mi pedig siessünk Kallósfalvára.
Az öreg szlávot felemelte a két hajdu, a vén ember alig tudta
mozdítani a száját, mégis megemlékezett a becsületről.
– Marina! susogá a leánykának, csókolj kezet helyettem a
nagyságos pán viczispánnak.
Az anecdotás úr meglepetve tekinte rá:
– Hát ismer kend engem?
Az ember csak kezével mutatta a választ, tenyerét közel vivé a
földhöz, mintegy azt értetve, mikor még ilyen kicsi volt a nagyságos
úr, azóta ismerem.
A megyefőnök is kezdett valamire emlékezni.
– Nem kend az öreg Sztropko Mihály, a ki minden nyáron lejárt
ezelőtt harmincz évvel a jószágunkra kaszálni?
Az öreg csak fejével intette az igent.
– Kend akkor is volt már hetven éves.
Úgy van. A szegény öreg úgy didergett az esteli hűs légben.
Az alispán, mint egykor szent Márton, kétfelé választá uti
köpenyét s magának a gallérját tartva meg, a béllelt részét ráteríté
az öregre. Maga helyezé el hintajába. A kocsizsebben volt egy kis
lepecsételt palaczk, azokból a kedves karcsú nyakú üvegcsékből, a
miket ismer mindenki, ki valaha igazi ó tokaji bort ivott, az óságtól

már az üveg is el volt szivárványosodva. Az alispán kiszakítá belőle a
dugót s a vén ember ajkaihoz tartá az üveg nyilását.
– Húzz belőle jót, öreg; ez is olyan vén legény már, mint te…
Azzal betakargatá s útnak ereszté.
– Ilyen nyomorban élni le száz évet! sohajta fel az ifju utitárs.
– Bizonyosan ez is úgy járt mint a debreczeni vén kofa, a kiről
elfelejtkezett a halál, hogy még ő is itt van a világon; mondá az
alispán, ismét tréfára fordítva a dolgot, nehogy az elérzékenyülés
még ő rajta is «meglássék»…
Az érzékenység legtöbb embernél komédia és ő becsülte bár a
komédiásokat a szinpadon, de gyűlölte a közéletben s restelte volna,
hogy ő róla valaha azt higyje valaki, hogy szivével, arczával a világ
előtt alakoskodást űz.
Az országúttól egy mély, veszedelmes dülő vezet le
Kallósfalvához, melynek rosszasága minden magyarországi fogalmat
felülmul; itt csak úgy bir a szekér lejutni, ha mind a négy kerekét
megkötik; az út két oldala oly szűk, hogy mind a két félen látható a
csiszolás, a mint a hosszú tengelyek hozzá fenődnek s ilyenformán
arra sincs eset, hogy itt két szekér kikerülhesse egymást, hanem
elővigyázatul a járókelők vaskarikát szoktak a kerékagy közé rakni,
miknek riasztó csattogása félmértföldnyire előre hangzik s
figyelmezteti a szemközt jövőt, hogy a hol tisztásra akad, álljon félre.
Itt tanácsosabbnak tartották a kiküldött urak hátrahagyni
hintóikat s gyalog tenni meg az utat a kérdéses faluig. Bár késő volt
már az idő, de ezt a járást el kellett még az nap végezni. A
késedelem veszélylyel járt, a segélylyel sietni kellett.
A mint fele útján lehettek a lejtő-útnak, valami sajátszerű
karaván jött velök szembe; egy riska tehenet hajtott hátulról egy
koros paraszt férfi, egy pórnő és egy növendék leány, előlről pedig
szarvára kötött zsinegnél fogva vezette azt egy kaputos ember. A
tehén meg-megállt, visszafordította nyakát és bőgött keservesen,

olyankor a pórnő és a leány odaborultak az állat nyakába,
czirogatták, simogatták, olyan nyájasan beszéltek hozzá, a míg a
vezető somfanyelű fokosával aztán jót nem húzott a sentimentalis
állat oldalára. A két némber csak úgy sírt, mintha őket ütötte volna.
Az egész ember olyan jól illett ahhoz a somfanyelű fokoshoz:
kurta nyaku feje messze előre hajolt, úgy, hogy kopott azur
kaputjának a gallérja arasznyira volt a tarkójától, s minthogy mégis
szerette volna az orczáját egyenesen tartani, az ebbeli törekvéstől
úgy kiment minden arczvonása a maga helyéből, hogy egyik a másik
kárára alkotott helytelen szögleteket, szemöldei kitolták a homlokot
rendes állásából, mély árkot nyomva a közepébe, két hosszú ráncz a
két pofa mentiben meghiusult törekvéssel iparkodott a két száj-
szegletet felhúzni egész a szemekig s gonosz helyzetbe hozá ez által
a rendkívüli pisze orrt, melyet az önfentartási ösztön előre állni
kényszeríte; csak az áll lehetett megelégedve magával, mert az oly
fölösleges arányban nyult csontos végével előre, hogy az agyaraiból
kiálló kurta szárú hegyes kupaku pipával valóságos özönvíz előtti
monoceros physionomiáját kölcsönzé gazdájának, melynek nem az
orrából, hanem az állából nőtt ki a szarva.
Az út szűk volt, a karavánnak nem lehetett a tehénnel kikerülni
az urakat, a nélkül, hogy szóba ne álljanak velök, a mit pedig az
említett agyaras ember szeretett volna olyanformán elmellőzni,
mintha észre sem vette volna őket.
Hanem az alispán épen eléje állt.
– Miért sírnak azok az asszonyok?
Az agyaras ember arra fordítá a kérdező felé kurta pipáját, s az
állával még jobban felnyomta azt, s arczának egyik felét még jobban
összehúzva, úgy sandított a pipa kupakja felett félszemmel az
alispánra, mintha lőni akarna rá a pipával.
– Hát mert nem tudnak máskép, felelt azután goromba
rövidséggel, gonoszul megszokott affectatióból orrán át és fogain
keresztül eresztve a galuskás hangot.
Á

– Üm. Álljunk meg csak egy szóra, mondá az alispán, kit nagyon
megakasztott ez a goromba válasz. Ki «szolgája» kend?
– Megkövetem, én nem vagyok «szolga», pattogott vissza az
agyaras ember; én a nagyságos haszonbérlő úr ispánja vagyok.
Az alispán végig nézett rajta, felülről lefelé.
– Ne tessék a csizmámat nézni, van otthon jobb is. Ide ez is jó
volt.
– Mi bajok ezeknek az asszonyoknak? miért sírnak? Nem kendet
kérdeztem. Azok beszéljenek, szólt az alispán, eldugva kezét jó
mélyen nagy felöltönye zsebeibe, nehogy valami «szerencsétlenség»
történjék velök.
– Ah Istenem, oh én édes Istenem, siránkozik az idősebb
némber. Elviszik a Popák tehenét!
És azt olyan valódi kétségbeesés kifejezésével mondta, mintha
ezeknek az uraknak tudniok kellene: micsoda nevezetes állat ez a
Popák tehene s milyen világi baleset az, hogy ha azt elviszik.
A nagyságos úr ispánja akkor odafordult hozzájok s még jobban
előrehajtva a nyakát s még feljebb tartva pipáját, nagy hadarva szólt
közéjök:
– Lám, mondom, hogy ha kiállja kend a huszonötöt, akkor
visszaadom a tehenet. Nos aztán.
– Micsoda huszonötről van itt szó? kérdé az alispán szigoruan.
A nagyságos úr ispánja nem annyira szolgálatkészségből, mint
saját mulatsága végett, hozzá fogott a furfangos eset elmondásához,
miután pipájába lenyomkodta a tüzet s vagy hármat szítt belőle,
melyre olyan erőt fordított minden arczvonása, mintha a szemöldökei
húznák ki belőle a füstöt.
– Huszonöt botot kell a Popáknak kapni, vagy megválni a
tehenétől, ez olyan igaz, mint a csizmám talpa.

– De hát mi jogon osztogatja itt valaki oly bőkezűleg a botokat?
– Kérem! szólt süvegét homlokába nyomva az ispánnak állított
ember; a brenóczi uradalom pallos-joggal bir a jobbágyai fölött, s
oszt nekik botot, a mennyit tetszik.
Az ősz táblabiró sietett beleszólni ez állításba.
– Ha jól tudom, a brenóczi uradalom haszonbérben van, s a
haszonbérlőre nem háramlanak a pallosjogok és azokat az uradalom
is csak az úriszékek útján gyakorolhatja.
Az alispán hátra támaszkodva nádpálczájára, hideg büszkeséggel
veté közbe:
– Nem fog tán a tekintetes úr vitába ereszkedni egy ilyen
emberrel? s azzal kemény szigorú hangon fordult az ispánnak. Hogy
hívják a kend urát, a haszonbérlőt?
– Nagyságos Krénffy Adolf úr.
– Micsoda –ffy? kérdé gúnyosan a nemes úr; azelőtt csak
Péterhez, Pálhoz ragasztották a nemes végzetű ffy-t, most már
Krénhez, szeghez, fűhöz, fához lehet azt ragasztani? no de legyen,
érthet valaki rosszul az etymologiához s lehet azért becsületes
ember, ha egyéb hibája nincsen. Hát hogy jut ez az ember a
huszonöt bothoz?
Az agyaros nevetett, úgy vélte, hogy semmi által sem fogja
annyira kitüntetni tisztelethiányát az urak iránt, mint ha mindig
nevet.
– Hát a nagyságos úr szerződést kötött ezzel az emberrel
bizonyos mennyiségű sajtok előállításához, mert ő szállítja a sok
sajtot a pesti kereskedőknek.
– Úgy? hát a brenóczi uradalom pallosa sajtvágó késnek is jó?
Az agyaras erre is nevetett, gondolván, hogy itt az a kérdés, ki
mulatja magát legjobban?

– Ez a Popák azonban lusta gazember, mint valamennyi tót. Ki is
pusztítanám őket innen, ha az uramnak volnék; százszor megcsalják
az embert, s addig rimánkodnak, míg megenged nekik. De hogy újra
rá ne szedjék az uramat, olyan kötést csináltam a ficzkóval, irásban,
pecsét alatt, hogy ha Szentgyörgynapra valamennyi sajt ott nem lesz
Brenóczon, akkor ő azon felül, hogy elveszti, a mit eddig szállított,
kap vinculum fejében huszonöt botot. Igaz-e ez, Popák? Nem
aláirtad-e a szerződést?
A jámbor paraszt nem tagadta egy szóval is az állítást.
– Hiszen elkészítettem volna én, a mit magamra vállaltam, felelt
felsohajtva és kalaplevéve, ha az Isten úgy meg nem látogatott
volna, hogy a múlt őszszel a nagy esőszakadás elrontotta a hidat,
mely a vágásba visz, azt a haszonbérlőnek kellett volna
helyreállíttatni, de nem cselekedte; a marháinknak nem lehetett a jó
legelőre járni, maig sincs meg a híd, sással, falevéllel teleltettük a
teheneinket, e miatt azután marhadög jött reájok, nekem nyolcz
tehenemből csak ez az egy maradt. Ebben a nagy éhségben ennek a
tejével tápláltam házam népét s még két szomszédomat, meg egy
beteg asszonyt, s most már ennek is vége van.
Az agyaras sietett megelőzni a kérdést a magyarázattal.
– Igen ám, mert hogy nem jött a paraszt a sajttal, pedig vártunk
még két hetet a határidő után, hát én megjelentem Popák uramnál:
no Popák, tartsd a huszonötöt! Magának kellett felmenni az erdőbe
mogyorófát vágni, kétszer visszaküldtem, mert vékonyat hozott; az
első hatot csak kiállotta szépen, hanem hogy nagyon jajgatott, rám
esett a felesége, gyereke, s azt mondták, hogy inkább vigyem el a
tehenöket, csak az apjokat ne bántsam. Én biz azt sem bánom.
Hajtsátok Brenóczig, addig is beszélhettek vele. A míg be nem
hajtom az udvarra, addig mindig visszaválthatja a paraszt a további
járandóságaért.
Az embernek olyan nagyon tetszett ez a tréfa, hogy még egyszer
hozzá fogott az elmondásához, ha tán a részletekből valami

érdekeset ki talált volna feledni.
Az alispán arcza egészen halavány volt.
Ilyenkor nem jó volt annak közel állani hozzá, a ki miatt elsápadt.
A nyomorult asszony és leány odamentek az ispánhoz, kezeit,
lábait, csókolták: ne vigye el az utolsó tehénkéjöket, ne verje meg az
öreg Popákot, inkább őket; engedje el a «sulyos botokat».
– Ne térdepeljetek itt! kiálta az alispán keménynek tetsző
hangon, de melyben a férfivédelem nyájas buzdítása hangzott; nem
Isten ez itt, még csak nem is ember. Az a szerződés, a mit az öreggel
kötöttetek, érvénytelen, mert testét, lelkét senkinek sem szabad
lekötelezni. Én vagyok a megye főnöke, ez az ifjú úr a megye
ügyésze, ő fogja ügyeteket védelmezni. Úgy nézzetek reá, hogy ez
olyan okos ember, hogy ha ő akarja, az öreg Popák nem kap botot, a
haszonbérlő nem kap sajtot, hanem még ő téríti meg az öreg
elveszett teheneit. Most hajtsátok vissza a tehenet; az ügy majd a
törvényszék elé kerül.
A jámbor emberek nem tudták, hogy az égből hullottak-e e
szavakra? eleinte nem akartak hinni saját érzékeiknek, csak a midőn
az egyik hajdu kivevé az ispán kezéből a kötelet s odanyomta az
öreg Popák kezébe, ekkor kezdtek el egyszerre a heves sírásból még
hevesebb kaczagásba térni; az ember ilyenkor nem tud magával
parancsolni s ha már nem sírhat, tehát kaczag, és úgy hullanak a
könyei – örömében. Azután egymásra borultak, majd meg az áldott
tehénkére; a jó riska! az áldott riska! a szép, kedves, édes riska! A jó
riska egyet-egyet nyalt a kezeiken ráspolyélű nyelvével, a melyikét
közel kapta.
A nagyságos úr ispánja csak dünnyögött, vállait és szemöldeit
vonogatva, s fenyegető állával nagy durczásan mozgatva a szortyogó
pipát.
– Én nem bánom, én engedek a sokaságnak, de majd meglátjuk:
hiszen tessék.

– Kend pedig álljon meg egy szóra, szólt az alispán feléje
fordulva, azzal a veszedelmes nyugodt tekintetével, melylyel az
embereket úgy ki tudta hozni sodraikból. Majd azt az anticipando
kifizetett hat botot csak tessék visszavenni és eltenni emlékezetnek
okáért.
Az agyaras kiegyenesíté erre a szóra a nyakát, a mi abból állt
nála, hogy az egyik vállát jobban felemelte, mint a másikat, a
kucsmáját lenyomta a szemére, a pipáját a két legszélső zápfoga
közé taszította s azzal oda piszkálva az alispán orra alá mutató
ujjával, nagy hetykén kiálta:
– Nemes ember vagyok.
– Hátha Balambérral jöttek ki az őseid, nem visszakapnád-e, mit
kölcsön adtál? viszonza az alispán itéletében meg nem ingadozva
erre a mindent jelentő szóra. Legények! csak itt az út szélében, a hol
tágas a tér!
– Tudja-e azt az úr, hogy mit tesz az: egy nemes embert
megütni? Főbenjáró eset ez. Ez az én egyik pofám ér egy világot, ez
az én másik pofám éri a másik világot; a ki ezt megüti, két világot
birjon, még sem fizethet ki.
Az alispán úrnak szörnyű nagy kedve lett volna azt a két világot
érő tréfát elkövetni, ha olyan nagyon nem undorodott volna attól az
embertől.
– Én nem vitatkozom, én itélek! monda szigorúan s inte a
hajduknak: végezzetek vele. Mi pedig gyerünk tovább, mert este
lesz.
– Hozzám ne próbáljon nyulni senki! hetvenkedék az agyaras,
hanem mire ezt kimondta, már akkorra az egyik izmos hajdu annyira
hozzányult, hogy térdre nyomta. Az ember ekkor látta át, hogy nem
tréfálnak vele s egyszerre könyörgésre fordította a dolgot.
– Instálom alássan, tekintetes alispán úr! Csak most jutott
eszébe, hogy a pipát kivegye szájából.

– Csak szídd a pipádat azalatt fiam, ha már eddig szíttad, szólt
humoros nyugalommal az alispán úr; ne engedd kialudni a tüzet
benne.
Azzal hátat fordított neki s társaival ballagott tovább, nem
hallgatva a tíz körméről lekapott agyaras, rimánkodó, káromkodó,
protestáló, capacitáló szavaira, ki, a midőn nagy röviden elbántak
vele a hajduk, leveré térdeiről a port, beléigazítá makrájába a kurta
pipaszárt, s rekedt hörgéssel szólt öklével fenyegetve:
– Megbánja ezt még az első viczispántól kezdve az utolsó hajduig
az egész vármegye!
A Popák-familia már akkor tehenestül hegyen-völgyön túljárt. A
mint a jelenet érzékenyebb része elkezdődött, bucsuvétel nélkül
elfutottak onnan, – nehogy majdan «tanúbizonyságnak»
hivhassanak közőlök valakit. Ők nem láttak, nem hallottak semmit.
Az anecdotás úr észrevette ez igyekezetöket s rámondta az
anecdotát, melyben a pesti várnagy, ki igen rövid úton bánó férfi
volt, egyszer a tanubizonyságnak behivott parasztokat csapatta meg
a kihágást elkövetők helyett: talán azóta félnek a parasztok valami
peres ügyben tanúnak előállani…
A mint az urak utolérték a Popák-családot, az alispán beszédbe
akart elegyedni, a mi eleinte nagyon nehezen ment; a paraszt igen
óvatos, gyanakvó, minden úrfélében biráját képzeli, s a nyájas
beszélgetést vallatásnak tartja.
– Nagy nálatok az inség?
A paraszt elébb gondolkozott, ha vajjon ne mondja-e az
ellenkezőt? csak miután nem talált rá okot, a miért eltagadja, akkor
vallotta meg, hogy bizony igen nagy. Hanem már arra a kérdésre,
hogy mit tart az inség okának, azt felelte, hogy azt az Isten tudja.
Teljes oka lett volna ugyan bizalommal lenni azon urakhoz, a kik
a tehenét visszaadták, de a paraszt nem tanulta a psychologiát,
ethicát, logicát, ő csak mind empyria útján jutott bölcsészetéhez, s

ez azon sejtelemre kényszeríté, hogy utoljára is ő adja meg majd
ennek az árát.
Azonban szerencsére a némberek nem elegyednek ily mélyen a
bölcsészetbe, inkább is ki van nálok fejlődve a beszéd ösztöne, mint
a férfiaknál; Popákné asszonyom nem akarta elszalasztani a becses
alkalmat, a mit férje elmellőzött, s ő vállalta magára a megfelelést.
– Oh tekintetes uram, nagyon sok oka van annak, hogy mi így
elnyomorodtunk, de legnagyobb oka mindennek az a nagy gonosz
boszorkány, a ki a kéményes házban lakik. Az hozott ránk minden
csapást.
A némber csak félsuttogva merte ezt mondani az uraknak, élénk
szemjárással pótolva a hang hiányát. Az öreg pór fejcsóválva
dörmögé közbe: «ugyan hallgass te asszony», mit Popákné
természetesen számba sem vett.
– Olyan asszony ez, tekintetes uram, hogy ha megköti a
hüvelykujját egy szál fekete selyemmel, nem esik eső egész
nyarantszaka, s hogyha éjszaka meglepi a szegény ember
szántóföldjét, reggelre mind le van forrázva az egész vetés. De biz
úgy van. Minden rosszhoz tud ez; ki tudja küldeni a maga rétjéből a
vakandot s annak a rétjébe küldi, a kire megharagszik; az üres
kezéből földi kukaczot vet a földekbe, s a mely vetésre kipök, az
mind üszöggé válik.
«Hallgass asszony, hallgass!» dörmögött a férfi, ki a tehenet
vezette elől, de hátra sem nézett.
– Az idén is minden baj tőle jött, sietett az asszony beszélni; ő
tanácsolta a gyermekágyas Szlipiknénak, hogy éjszaka a ház héjáról
nézzen négy felé, ha azt akarja, hogy gyermekének könnyen
kinőjenek a fogai, s valahova csak nézett, mindenütt elverte a jég a
vetést; olyan jegek estek, hogy orra, füle, szarva volt mindenik
jégnek, némelynek képe volt elől és hátul.
«Hallgass asszony, hallgass».

– De a burgonyát is mind ő vesztette meg. Mert megalkudott a
rosszakkal, hogy felét az egész termésnek neki adja, ha nagyra
növesztik. Úgy is lett. Akkora burgonyák termettek az idén a feles
földeken, hogy szörnyűség volt nézni; de tudta már a gonosz, hogy
melyik az ördögé? mert úgy válogatta, hogy mikor a kéményes
házba felhordtuk felét, a másik felét pedig ki-ki haza, a nekünk
maradt rész belül mind csupa üres volt, vagy tele pokolsárral, az övé
pedig nem rothadt meg.
– Micsoda kéményes ház az? kérdé az alispán, ki kezdett nyomot
keresni abban a babonás zűr-beszédben. Miféle asszonyról beszél?
– Oh tekintetes uraim, szólt bele az öreg Popák, ne hallgassanak
erre a bolond asszonyra; a pálinkafőző ház az, a haszonbérlő úr
pálinkafőzője; az meg az ő gazdasszonya, a ki ott felügyel. Ők
összeszedik a gabonát, kolompért, nálok nem rothad meg, mert
pálinkának főzik; az asszonyok mindig mende-mondáznak, ne
hallgassanak rá a tekintetes urak.
– Én Istenem, hiszen bár ne volna igaz, a mit beszélek! Nem
lehetne minekünk így elvesznünk, ha rontás nem volna rajtunk.
Tudom én, hogy mi jön az Istentől, mert én jártam a templomba
eleget, soha el nem mulasztottam egy vasárnapot is. Nem vétettünk
mi annyit az Isten ellen, hogy bennünket így meglátogasson; nem
volt a mi falunkban se tolvaj, se gyilkos, se káromkodó; megtartottuk
a nagybőjtöt, sátoros ünnepeket, adtunk a szegénynek, a míg
magunknak volt; megbecsültük apánkat, anyánkat, dolgoztunk mind
télen, mind nyáron. Mégis elpusztultunk. Emlékezem én rá, mikor
leány voltam, kétszázhúsz ház volt négy utcza hosszában, mind
kőből építve a faluban, közepett a szentegyház; volt kenyér és turó
minden háznál újjig, tej, vaj elég, még húst is mérettünk. Akkor még
a régi uraság élt, sokszor ide is jött megnézni a fűrészmalmokat; mi
fogtunk neki szép pisztrángokat, s olyan szép ezüst huszasokat
osztott ki közöttünk, mint a hó. Egyszer csak hallottuk ezután, hogy
meghalt a nagyságos úr s nem sokára utána jött a fekete szájú úr.
– Ugyan hallgass te ostoba asszony! Az a haszonbérlő.
É

– Én nem tudom. Mink csak úgy híjuk, hogy a fekete szájú úr.
Miért nincs neki hát olyan szép tisztességes ábrázatja, mint ezeknek
a tekintetes uraknak itt? Ez ide jött egy hosszú csizmaszárú úrral,
meg egy magas kalapú úrral, a kinek téli ablak volt a szemén. Azok
megmértek mindent keresztben-hosszában; a hosszú csizmaszárú
úrnak a kezében volt egy rövid pálcza, a mit ha kihúzott, hát hosszú
lett, azzal megmérte a házak falát, a hídlábakat, a töltéseket. A
magas kalapos úr felmarkolt egy-egy csomó földet, megszagolta,
szájába vette; csak csodálkoztunk rajta. Azután a fekete szájú úr
helyet keresett az uraság telkén, a hová valamit építtessen. A hosszú
csizmás úr azt akarta, hogy a partra építsenek, de a fekete szájú azt
mondta, hogy ott rossz lesz, mert a víz úgyis el fogja szaggatni az
egész falu helyét. Akkor megint azt tanácsolta neki, hogy építsenek a
dombra. Az úr oda sem engedte, mert ott meg nagyon neki fognak
jönni a szelek. Pedig, uram, soha az előtt sem árvizek, sem szelek
nem háborgatták ezt a helyet. De a mi szót az a fekete száj
kimondott, az mind beteljesedett rajtunk. Utoljára is oda épített a
temető mellé s felét az Isten kertjének hozzá foglalta az udvarhoz.
Hallottam, mikor azt mondta, úgy sem soká lesz itt szükség ilyen
nagy temetőre. Mind megtörtént. A víz kétszer elpusztította a falut,
összedöntötte a házakat, beleveszett minden keresményünk. Azután
olyan szelek támadtak, a milyeneknek soha hirét sem hallották még
az öregek sem, felforgatták még a háztetőket is. A mint meg azt a
nagy épületet elkezdték építeni, akkor lett meg a mi végromlásunk.
Soha sem volt ezen a tájékon olyan épület még; mikor a kéményét
elkezdték emelni, azt gondoltuk, tornyot építenek, mindig magasabb
lett, egyre magasabb; már két akkora volt, mint a szentegyház
tornya. Istentelen dolog az, nagyobb kéményt építeni, mint az Isten
házán levő torony. Jól mondták az öregek, hogy ez bizonyosan az
ördög számára építtetett torony. Félelem ránézni, mikor úgy okádja a
füstöt és a sziporkát, kivált éjszaka. Ez a ház eszi meg az egész falut.
Az előtt minden esztendőben épült valami új ház a faluban, most
minden esztendőben elpusztul egy utcza. Ha valami leég, úgy
marad, senki sem építi fel. Az a rossz boszorka ott a kéményes
házban úgy számlálja, hogy hányan vagyunk még, s a kire a
kilenczes esik, kidobja onnan. Alig lakik már minden harmadik

házban ember; mi sem tudjuk, hogy érjük meg az aratást?
Megmondta azt az a fekete szájú úr mind előre, be is teljesedett…
– Hallgass asszony, hallgass… Nem jó zúgolódni az Isten ellen,
sem pedig a nagy urak ellen. Hallgass.
Popákné mendemondái alatt leérkeztek a falu végeig az urak. Az
egymástól távol elszórt házak valami elhagyott szőlő kinézését adták
e falunak, melyet télire gazdáik üresen hagytak. A szakadozott part
omladványai közt ott állongott még egy-egy leásott ajtófél, a többi
elpusztult, másutt az egész üres telken csak a feldúczolt sövény
maradványa látszott.
Popákné minden darab földnek tudta történetét: itt lakott a biró
hajdanában, ez volt az iskola, az iskolamestert onnan ásták ki a
romok közől kilencz tanuló gyermekkel, az ő fia volt az egyik.
Tegnapelőtt volt a napja, hogy az utolsó lakót kivitték abból a
házból. Ott a ház előtt ül egy nagy tíz esztendős gyermek, nagy fejét
két tenyerében tartva, a ki nem köszön az azon menő uraknak,
ennek már sem apja, sem anyja, az egész ház üres, a gyermek
pedig dőre, nincsen, nem is lesz esze, most is földet eszik.
– Van-e még biró a faluban? kérdé az alispán.
– Igen is, van. Az ifju Sztropkó Mihály. Igen okos ember, tud
urakkal is beszélni, majd mindjárt ott leszünk az ő háza előtt.
Itt azután egy kanyarodásnál mintegy negyven apró alacsony
faház tünt elő, melyek, a többiekkel ellentétben, szorosan
egymáshoz húzódtak, mintha kölcsönös oltalomért folyamodnának
egymáshoz, mintha megrettenve a környező pusztulástól,
vigasztalást keresnének egymás közelségében; a mély
hegyszakadékba levonuló utcza alsó vége szomorú sötétben látszik
már elveszni, melyet az alkony-óra daczára sem világít be ablakok
mécsfénye, vagy tűzhelyi láng. És a tulsó dombon látszik magasra
emelkedve egy nagy fekete tömör épület, óriás kürtőjével, melynek
sötét körvonalai élesen rajzolódnak a félvilágos alkony-égre, a sötét
fekete füst, mint egy szünni nem akaró nagy fekete felhő, gomolyg

ki egyre belőle, néha-néha egy-egy lövet szikrát trüszkölve a
feketeség közé.
– Az az ördög háza, ottan lakik a boszorkány.
«Hallgass asszony, hallgass.»
– Ez a biró háza, tekintetes uraim, szólt Popákné, a mint a falu
közepén jártak, egy rossz kinézésű házra mutatva, mely előtt ki volt
téve a kaloda. Itt lakik az ifju Sztropkó.
– Milyen különös, szólt az alispán figyelve, hogy ebben a faluban
nem ugatnak a kutyák.
– Egy sincs uram, felelt a némber; magunk agyonvertük mind,
hogy meg ne veszszenek az éhség miatt, vagy gyermekeinket meg
ne egyék. Be lehet itt minden házba menni bátran. Úgy sincs mit
félteni az ellopástól.
A három úr hazabocsátá a Popák-családot s azzal benyitottak a
biró kapuján, mely még zárva sem volt.
A kapu nyikorgására a ház alacsony ajtaján egy magas, szálas
férfi lépett elő, s a szokásos üdvözlés után kérdezé az uraktól, hogy
mit parancsolnak?
Az ember haja egészen ősz volt már s egészen eltérően az itteni
szokástól, rövidre nyirva, elől felálló üstökbe csavarintva, bajuszt is
viselt, az is fehér volt, arczvonásai komolyak, határozottak, szemei
értelmesek, szelidek, termete korának daczára délczeg és egyenes;
egész magatartása, a hogy kezeit, lábait állásba helyezi, minden
mozdulata elárulja, hogy hajdan sok ideig katona lehetett.
– Szólhatunk az ifju Sztropkó Mihálylyal? kérdé a katonás öregtől
az alispán.
– Én vagyok az, szolgálatjára a tekintetes úrnak.
– Az «ifju» Sztropkó Mihály? kérdé az alispán, kétkedő bámulattal
nézve a férfi ősz hajára.

– Igenis, engem hínak «ifju»-nak, mert van egy öregebb
Sztropkó Mihály is, a ki már száznégy esztendős, míg én csak a
nyolczvanadikat élem.
– Mióta birája kegyelmed e falunak?
– Épen negyven esztendeje. A mint a katonaságból hazajöttem,
akkor azzá választottak, mert ott megtanultam irni, olvasni, németül,
magyarul beszélni, urak parancsolatját teljesíteni, kisebbekkel
rendelkezni, strázsamester voltam. Azóta mindig biró vagyok.
– Becsületére válik. A megye évkönyveiben fel van jegyezve,
hogy félszáz esztendő alatt Kallósfalváról soha egy ember sem ült a
börtönben.
– Csendes emberek laktak itt azelőtt, tekintetes uram.
– Ez előtt? Hát most nem?
– Most még csendesebbek. Hetek óta mindennap van halottunk,
néha kettő-három. Ki egy, ki más bajban vész el, de a
nyomoruságból származik az mind.
– Olvasta biró uram a megye körlevelét, melyben felszólítja a
helységek előljáróit, hogy az inség okait, állását, körülményét adják
be a vizsgáló bizottmánynak?
– Igenis olvastam, de nem tehettem irásba a választ, mert a
tavalyi árvíz elpusztította a helység iróeszközeit, s azóta nem volt
módunkban újakat venni. Egy harmadévi naptár szélire jegyezgettem
a tennivalókat.
– Jól van biró uram, ez harminczhárom ok. Tehát meghallgatjuk
mostan élőszóval, sőt magunk elmegyünk mindenüvé és
megtekintjük a dolgok állását.
A biró aggodalmasan csóválta fejét.
– Szomorú lesz azt látni, tekintetes uraim. Nagyon sok szomorú
dolog történt itten. Tudja Isten, talán jobb is volna, ha azokat soha

sem jegyezné fel senki. Ez nagyon fogja bántani a tekintetes urak
szivét.
– Nem gyönyörűségből utazunk, hanem hivatalos kötelesség
miatt. Járjuk sorba a házakat. Nem vesz ön magára valami melegebb
ruhát?
A biró csak egy könnyű darócz mellényben volt kinn a hűs légen.
– Nem fázom. Szűrömmel kis unokáim takaróznak.
– Családja is van?
– Hála Istennek, mi még mind megvagyunk.
– Nem szenvednek szükséget?
– Oh nekünk jó dolgunk van. Mindennapra van kenyerünk, csak
más ember volna úgy ellátva.
– Szeretném a kenyeröket látni.
A biró belépett a pitvarba s előhozta a kenyeret.
Ha az ember az úton találná, el nem tudná gondolni, hogy mi az?
Nem volt annak semmi alakja, hanem egy darabos héjtalan tömeget
képezett, mely a hol meg volt törve, száraz, fakó-sárga szinével
inkább hasonlított rosszul égetett vályoghoz, mint valami megehető
tárgyhoz.
– Miből van ez? kérdé rejthetlen szorongással az alispán.
A jámbor öreg szégyenlette megmondani s csak úgy vonogatta
vállát.
– Hát a hogy a szegény ember tud magán segíteni, tekintetes
uram. Zablisztünk kevés volt, arra a gondolatra jöttünk, hogy
megőröljük a zabszalmát, azt kevertük a liszt közé.
– A szalmalisztet! kiálta fel az alispán elszörnyedve; a szalmát,
melyben még a kényes házi állat is válogat, emberi eledelül

használni!
– Oh még a mi kenyerünk nagyon jó, a gyerekek sokat ennének
belőle, ha frissiben adnók nekik, s ha tejbe áztatjuk, még édes is,
mert burgonya is van közötte. Oh a szalmaliszt még sokkal jobb a
fürészpornál.
– A fürészpornál? A mivel az utczákat szokták behinteni?
– Abból is sütnek kenyeret, mikor a nyers lúczfenyőt fürészelik,
akkor jól összeáll a pora, valami íze is van a gyantás nedvességtől.
Nem igen táplál, de legalább megtölti a gyomrot. Ha sorba járjuk a
házakat, majd látunk olyat is. Legjobban jártak, kik tavaly sok
gombát szedtek össze az erdőn, s azt megaszalták, ezek most azt
keverik az étel közé, vagy magánosan is ehetik. Azok igen jól
kitelelnek.
1)
Az alispán végig simítá homlokát ez aggasztó szavakra,
önkénytelen kellett azon kérdésre jönnie, hogy hát nem lakik itt
közelben Istent tisztelő ember, hogy a szolgáló nép nyomora ily
fokára hághat? Nincs földesura e falunak?
Az öreg nagy jámborul felsohajtott.
– Én nem vádolok senkit, én csak saját magunkat okolhatom.
Húsz esztendő előtt ez volt a legtehetősebb helységek egyike; az
emberek szorgalmasak, gyarapodók voltak, mindenre vállalkoztak, a
mi csak pénzt hozott; fuvarba jártak a kereskedőknek, itthon deszkát
fűrészeltek, nyáron eljártak kaszálni, faedényekkel, turóval, erdei
gyümölcscsel messze földre kereskedtek. Nem is volt ilyen éhinségre
eset az előtt, pedig emlékezem sok mostoha esztendőre. Emlékezem
reá, mikor egy esztendőben háromszor elverte a jég a vetéseket,
szalmát sem arattunk. Nagy dolognak tartottuk már akkor, hogy az
egész telet tejen és sajton kellett kihúznunk, de legalább éltünk.
Máskor is megtörtént rajtunk, hogy az árvíz elvitte mindenünket, de
őszig mégis kiárultunk annyit a deszkából, hogy senki sem halt meg
éhen. Ez is régen történt; sőt az öreg Sztropkó Mihály, a ki nálamnál
huszonnégy évvel előbb született, emlegetett egy esetet, a mi az ő

gyermek korában történt, hogy egy nagy éhség idején meghalt egy
zsellér ember s az árván maradt három fiugyermek közől a két
nagyobb kemenczébe vetette a legkisebbet, hogy megsüsse; de bár
milyen rettentő volt is az eset, a falu mégis megmaradt és ujra
kiépült. Most pedig, nagy uraim, az utolsó három esztendő alatt
hetvennégy egész telek és ötven zsellér-ház maradt üresen, és ki
tudja, a többit itt találja-e a tavasz?
– S mi volt a kezdete e nyomornak? Ki okozta azt?
– Magunk hibája, nagy uraim; senki sem oka annak, csak mi
magunk. Hiszen jól mondják azt, hogy akkor megyen a kecske a
jégre, mikor legjobb dolga van. A hogy az új haszonbérlő úr
megtelepedett, ide építtette ezt a nagy házat. Ez a paraszt nép
babonás; mindenféle balgatag dolgot rebesgettek akkor felőle s
dolgozni sem igen akartak rajta. Pedig jobb lett volna, ha a magok
házaira ügyelnek és okulnak más gondolkozásán. Ez a nagy épület
itten szeszgyár. A mint ez felépült, a fürészmalmok, kallók lassankint
elpusztultak, a házak elrongyosodtak, a népség elsatnyult; a
babonás bolondok azt beszélték, hogy ez az ördög háza eszi meg a
többit s az a nagy boszorkány oda benn rontja meg az embereket;
pedig az volt a bajok, hogy nagyon is szerettek hozzá közel lenni. A
szeszgyárban nagyobb bért fizettek, mint a kallókban, azért a
malmokból minden munkás átment a pálinkafőzőhöz. Ott aztán a bér
egy részét pálinkában adták ki nekik, a pálinka mindig nagyobb-
nagyobb rész lett a bérben, utoljára elnyelte nemcsak az egész bért,
de utána ment a gazdák háza, gazdasága, földje. A jó, szorgalmas,
takarékos nép prédáló, renyhe, dologtalan lett; egyik házból a
másikba lépett a «paizsos ember»,
2)
a mit őszszel learatott, azzal
már tavaszszal adós volt; egyetlen sovány táplálékszerét, a
burgonyát, szüreteléskor eladta a szeszgyárnak, mert jó árt adott
érte; magának alig tartott meg annyit, a mennyi ujig elég volt, s ha
megszorult, ezeres kamatra vette vissza tőle vetőmagnak tulajdon
termesztményét. Így pusztult el saját balgasága miatt az egész
helység népe. Úgy látszik, az Isten csapásai siettetni akarják
elmulását. Ez esztendőben egy soha hirben sem hallott új csapás jött

házainkba: a burgonya romlani kezdett. Két hét alatt a rendetlenebb
gazdák nagy része az éhenhalással küzdött; ekkor mi, néhány
előrelátóbb gazdák, kiosztottuk a megmaradt termékeinket, remélve,
hogy míg azokban tart, addig az uraságtól bármilyen kamatra
kapunk élelmi szereket. Azonban csalatkoztunk. A haszonbérlő úr
megtagadta kérésünket; azt mondva, hogy korhely, haszontalan nép
vagyunk, melyben nem érdemes a lelket támogatni, és egy szem
életet sem adott. Igaza is volt. Ki tudja, birtuk volna-e neki valaha
visszafizetni, vagy sem?
E beszéd alatt a szomszéd házig értek; annak az ablakából
látszott valami világosság. A biró odalépett az ablakhoz s azon
keresztül három pórnőt látva meg, hirtelen ki nem vehető
foglalkozásban, rájok szólalt:
– Fenn van-e már az öreg Ancsa asszony?
– Fenn van már a mennyországban! szóltak vissza az asszonyok;
épen most fektetjük a terítőre.
A biró nagyot sohajtott.
– Egy üres házzal megint több! Négy nap óta nem volt már neki
mit enni; gyermekei, unokái magára hagyták. Tudnivaló volt, hogy
meghal.
Azután elmentek négy ház előtt; a biró mindegyiket áthaladta s
csak úgy félig súgva mondá: «ez is üres, az is üres».
A szótlanul beszélő nyomor minden küszöbben.
Egy helyütt pitvara előtt feküdt a ház gazdája, annyira
eszméletén kívül, hogy egy fakérget tartott fogai között, melyet nem
akart szájából kiereszteni. Szemei még forogtak, de már nem tudta,
mit cselekszik, nem értette, mit beszélnek hozzá.
Másik ház előtt négy esztendős gyermek siránkozott, a ki nem
tudta megmondani, apja, anyja hová lettek? sem azt, hogy miért
sirt.

Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade
Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.
Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and
personal growth!
ebookfinal.com

Hydraulics in civil and environmental engineering Fifth Edition Chadwick

About This Presentation

Slide Content

Tags

Categories

Download

Quick Actions

Statistics

Related Slideshows

Hydraulics in civil and environmental engineering Fifth Edition Chadwick

About This Presentation

Slide Content

Slide 1

Slide 2

Slide 3

Slide 5

Slide 6

Slide 7

Slide 8

Slide 9

Slide 10

Slide 11

Slide 12

Slide 13

Slide 14

Slide 15

Slide 16

Slide 17

Slide 18

Slide 19

Slide 20

Slide 21

Slide 22

Slide 23

Slide 24

Slide 25

Slide 26

Slide 27

Slide 28

Slide 29

Slide 30

Slide 31

Slide 32

Slide 33

Slide 34

Slide 35

Slide 36

Slide 37

Slide 38

Slide 39

Slide 40

Slide 41

Slide 42

Slide 43

Slide 44

Slide 45

Slide 46

Slide 47

Slide 48

Slide 49

Slide 50

Slide 51

Slide 52

Slide 53

Slide 54

Slide 55

Slide 56

Slide 57

Tags

Categories

Download

Quick Actions

Statistics

Related Slideshows

Earthquakes_Type of Faults_Science G8.pptx

Quiz #1 Science 10 in the first quarter for jhs

Astronomy history from long ago till doday

Great history of astronomy from long ago till today

EARTHQUAKE-DRILL.powerpoint.............

History of astronomy from old times to the present times