Principles Focused Evaluation The GUIDE 1st Edition Michael Quinn Patton

Principles Focused Evaluation The GUIDE 1st Edition Michael Quinn Patton
Principles Focused Evaluation The GUIDE 1st Edition Michael Quinn Patton
Principles Focused Evaluation The GUIDE 1st Edition Michael Quinn Patton

1. Principles Focused Evaluation The GUIDE 1st
Edition Michael Quinn Patton download
https://ebookultra.com/download/principles-focused-evaluation-
the-guide-1st-edition-michael-quinn-patton/
Explore and download more ebooks or textbooks
at ebookultra.com

2. We have selected some products that you may be interested in
Click the link to download now or visit ebookultra.com
for more options!.
Qualitative Research Evaluation Methods Integrating Theory
and Practice Michael Quinn Patton
https://ebookultra.com/download/qualitative-research-evaluation-
methods-integrating-theory-and-practice-michael-quinn-patton/
Solution Focused Brief Therapy in Schools Michael S Kelly
https://ebookultra.com/download/solution-focused-brief-therapy-in-
schools-michael-s-kelly/
Resource Focused Counselling and Psychotherapy An
Introduction 1st Edition Michael Wilson
https://ebookultra.com/download/resource-focused-counselling-and-
psychotherapy-an-introduction-1st-edition-michael-wilson/
Corporate Finance A Focused Approach 4th Edition 2010
Michael C. Ehrhardt
https://ebookultra.com/download/corporate-finance-a-focused-
approach-4th-edition-2010-michael-c-ehrhardt/

3. Same Sex Dynamics among Nineteenth Century Americans A
MORMON EXAMPLE D. Michael Quinn
https://ebookultra.com/download/same-sex-dynamics-among-nineteenth-
century-americans-a-mormon-example-d-michael-quinn/
Standardized Evaluation in Clinical Practice 1st Edition
Michael B. First
https://ebookultra.com/download/standardized-evaluation-in-clinical-
practice-1st-edition-michael-b-first/
Learning Solution Focused Therapy An Illustrated Guide 1st
Edition Anne Bodmer Lutz
https://ebookultra.com/download/learning-solution-focused-therapy-an-
illustrated-guide-1st-edition-anne-bodmer-lutz/
Compassionate Mind Guide to Overcoming Anxiety Using
Compassion Focused Therapy to Calm Worry Panic and Fear
The New Harbinger Compassion Focused Therapy Series 1st
Edition Tirch https://ebookultra.com/download/compassionate-mind-guide-to-
overcoming-anxiety-using-compassion-focused-therapy-to-calm-worry-
panic-and-fear-the-new-harbinger-compassion-focused-therapy-
series-1st-edition-tirch/
Software Testing 2nd Edition Edition Patton
https://ebookultra.com/download/software-testing-2nd-edition-edition-
patton/

5. Principles Focused Evaluation The GUIDE 1st Edition
Michael Quinn Patton Digital Instant Download
Author(s): Michael Quinn Patton
ISBN(s): 9781462531905, 1462531903
Edition: 1
File Details: PDF, 36.00 MB
Year: 2017
Language: english

7. PRINCIPLES-FOCUSED EVALUATION

8. Also from Michael Quinn Patton
Developmental Evaluation: Applying Complexity Concepts
to Enhance Innovation and Use
Michael Quinn Patton
Developmental Evaluation Exemplars:
Principles in Practice
Edited by Michael Quinn Patton,
Kate McKegg, and Nan Wehipeihana

9. Principles‑
Focused
Evaluation
The GUIDE
Michael Quinn Patton
THE GUILFORD PRESS
New York London

10. Copyright © 2018 The Guilford Press
A Division of Guilford Publications, Inc.
370 Seventh Avenue, Suite 1200, New York, NY 10001
www.guilford.com
All rights reserved
No part of this book may be reproduced, translated, stored in a retrieval
system, or
 transmitted, in any form or by any means, electronic, mechanical,
photocopying, microfilming, recording, or otherwise, without written permission from the publisher.
Printed in the United States of America
This book is printed on acid-free paper.
Last digit is print number:
 9 8 7 6 5 4 3 2 1
Library of Congress Cataloging-in-Publication Data
Names: Patton, Michael Quinn, author.
Title: Principles-­focused evaluation : the guide / Michael Quinn Patton.
Description: New York : Guilford Press, [2018] | Includes bibliographical
 references and index.
Identifiers: LCCN 2017003135| ISBN 9781462531820 (pbk.) | ISBN 9781462531905
 (hardcover)
Subjects: LCSH: Evaluation research (Social action programs) | Social
 service—­Research.
Classification: LCC H62 .P32174 2017 | DDC 001.4—dc23 LC record available at https://lccn.loc.gov/2017003135
Part opener graphic: “Inukshuk” by IYAK (Fred Iyak Trimble);
photographed by Lynsey Tjaden

11. To Charmagne Elise Campbell-­Patton—
­my daughter, partner in Utilization-­Focused Evaluation,
and inspiration for principles-­focused evaluation—
who exemplifies the new generation of evaluators
and the future of the evaluation profession

13. vii
Authors generally write the preface after
completing the book. Thus, while writing
this preface marks a stopping point, at least
for now, in my journey through principles-
­
focused evaluation, you, the reader, are at
the beginning of this book. To help you get oriented, I thought it would be useful to provide a brief overview of the journey: how principles-
­focused evaluation emerged
and its development so far. In so doing, I should note that this book assumes some familiarity with program evaluation ba-
sics, like traditionally defining evaluation as rendering judgments of merit, worth, and significance; the distinction between formative and summative evaluation; logic models and theories of change; and stan-
dards for evaluation (Yarbrough, Shulha, Hopson, & Caruthers, 2010). Understand-
ing those basics will help in making sense of the specific niche, purpose, and contri-
butions of principles-
­focused evaluation.
Developmental evaluation first emerged
as an option within utilization-­focused
evaluation (Patton, 2008, 2012). Principles-
focused evaluation then emerged as an option within developmental evaluation. This book elevates it to a full-
­fledged, dis-
tinct evaluation approach with its own niche, framework, and focus. Chapter 5 ex-
plains the relationship between utilization-
­
focused, developmental evaluation, and
principles-­focused evaluation in more de-
tail. Here’s an overview.
Developmental Evaluation as Context
Developmental evaluation focuses on evalu-
ating innovations in complex dynamic envi-
ronments. Innovation is a broad umbrella that includes creating new approaches to intractable problems, adapting programs to changing conditions, applying effective principles to new contexts (scaling innova-
tion), catalyzing systems change, and impro-
vising rapid responses in crisis conditions. Developmental evaluators track, docu-
ment, and help interpret the nature and im-
plications of innovations and adaptations
Preface
Lately it occurs to me what a long, strange trip it’s been.
—The Grateful Dead, “Truckin’
”

14. viii Preface
as they unfold. They gather data about the
processes, outcomes, and contexts of inno-
vation, and help extract lessons and insights
to inform the ongoing adaptive innovation
process. How do innovative programs and
initiatives adapt within and navigate the
turbulence and uncertainties of complex
systems change? They adhere to principles.
Principles-­Based Initiatives Led
by Principles-­ Driven People
Principles inform and guide decisions and
choices. They do so by telling us how to act.
Principles-­focused evaluation examines (1)
whether principles are clear, meaningful,
and actionable, and, if so, (2) whether they
are actually being followed, and, if so, (3)
whether they are leading to desired results.
Principles are derived from experience,
expertise, values, and research. Principles-­
based initiatives are led by principles-­driven
people. This book will examine, explain,
and elaborate these themes. But first a note
on language.
I refer to principles-­based initiatives,
principles-­ driven people, and principles-­
focused evaluation as a way of distinguish-
ing the primary role of principles in each
case. The meanings are straightforward.
Principles-­based initiatives, including pro-
grams, projects, collaborations, and change
efforts of all kinds, base what they do and
why they do it on guiding principles. Initia -
tives is a generic term encompassing the
full variety of change endeavors but most
often takes the form of programs for evalu-
ation purposes. Principles-­driven people
are motivated by deeply help values ex-
pressed through principles that translate
values into behaviors. Principles-­focused
evaluation makes principles the focus of
evaluation. But these language designations
are arbitrary, a matter of preference, not
operational significance. One could just as
easily refer to principles-­focused initiatives,
principles-­ based people, and principles-­
driven evaluation; or principles-­ driven
initiatives, principles-­ focused people, and
principles-­ based evaluation. Or one could
refer to them all in the same way: principles-­
focused initiatives, principles-­focused peo-
ple, and principles-­ focused evaluation. I
have chosen to distinguish the role of prin-
ciples for people, initiatives, and evaluation
by referring to principles-­based initiatives
(programs), principles-­ driven people, and
principles-­ focused evaluation. Bottom line:
These are stylistic preferences, not substan-
tive distinctions.
So then, returning to substance, princi-
ples-based initiatives are led by principles-­
driven people. That’s what Frances West-
ley, Brenda Zimmerman, and I found in
studying major social movements that suc-
cessfully solved problems and changed sys-
tems. In Getting to Maybe: How the World Is
Changed (2006) we reported what we found,
that social innovators are motivated by a
strong sense of calling, based on deeply
held values. They see some social or eco-
logical problem and act. These are people
who look at the way things are, find the
status quo intolerable, and want to make
a difference. They engage based on their
principles.
Principles-­focused evaluation has emerged
as a major inquiry framework and focus for
developmental evaluation. For example, in
their insightful volume Evaluating Complex -
ity, Preskill and Gopal (2014) advise, “Look
for effective principles of practice in action,
rather than assessing adherence to a prede-
termined set of activities” (p. 16). Studying
the implementation and outcomes of effec-
tive, evidence-­based principles is a major new
direction in developmental evaluation rel-
evant to addressing complex problems in a
rapidly changing and turbulent world.
Principles-­Focused Evaluation
Principles-­focused evaluation has now
evolved from a type of developmental eval-
uation to an evaluation approach unto it-
self. That’s because principles constitute
a distinct evaluand, a specific and unique
focus for evaluation. Evaluation, we say,

15. Preface ix
“grew up in the projects.” The profession’s
origins were in evaluating projects, and,
from my perspective, we remain in the grip
of a self-
­limiting project mentality. Such
tools as logic models and SMART goals work well for project evaluation. They do not work well, in my judgment, for different kinds of evaluands like evaluating mission, strategy, advocacy, policy change, social and ecological systems change, complex dynamic interventions, and principles. The new challenges for evaluation as a transdis-
ciplinary profession have to do with new units of analysis and broader areas of focus for evaluation, what we call the evaluand ,
that is, the thing evaluated. Chapter 4 dis-
cusses the challenge of new evaluands and the corresponding need for matching eval-
uation approaches.
Principles-
­focused evaluation informs
choices about which principles are appro-
priate for what purposes in which contexts, helping to navigate the treacherous terrain of conflicting guidance and competing ad-
vice. What principles work for what situa-
tions with what results is an evaluation ques-
tion. Thus, from an evaluation perspective, principles are hypotheses, not truths. They may or may not work. They may or may not be followed. They may or may not lead to desired outcomes. Whether they work, whether they are followed, and whether they yield desired outcomes are subject to evaluation. Learning to evaluate principles, and applying what is learned from doing so, takes on increasing importance in an ever more complex world where effectiveness depends on adapting to context. Principles guide adaptation.
New Directions in Evaluation
In doing workshops and webinars on both developmental evaluation and principles-
­
focused evaluation I get asked how (and
why) I identify these alternative types of evaluation. Well, I don’t just sit around dreaming up new approaches. Quite the
opposite, these alternative approaches are responses to my evaluation clients’ needs and interests. I am a full-time independent evaluation consultant. I aim to design evalu-
ations that meet my clients’ evaluation and decision-
­making needs, which is the heart
of utilization-­focused evaluation. My pro-
fessional standing and livelihood depend on doing so effectively, ethically, credibly, and responsively. Developmental evalua-
tion emerged as a response to innovators, and funders and supporters of innovation, who needed and wanted an evaluation ap-
proach specifically attuned to the processes and challenges of social innovation in com-
plex dynamic systems. Principles-
­focused
evaluation has emerged from consulting and working with principles-
­driven people
implementing principles-­based initiatives
who wanted and needed an evaluation ap-
proach that focused on principles. This book is the result. It’s a response to the eval-
uation needs of a specific group of primary intended users, those for whom adhering to principles is the core of how they engage in their attempts to make the world a better place for people in need and to ensure the sustainability of ecological systems.
The distinguishing characteristic of prin­
ciples
-­focused evaluation is the focus on prin­
ciples as the object of evaluation, as the
evaluand. Three core questions bring the utilization focus to principles-
­focused eval-
uation: To what extent have meaningful and evaluable principles been articulated? If principles have been articulated, to what extent and in what ways are they being ad-
hered to in practice? If adhered to, to what extent and in what ways are principles lead-
ing to desired results?
Overview of the Book
Part I of this book introduces principles: what they are, why they matter, and their niche in program development and evalu-
ation. Part II presents the GUIDE frame-
work for effectiveness principles. Effective

16. x Preface
principles provide meaningful guidance
(G) and are useful (U), inspiring (I), adap-
tive developmentally (D), and evaluable (E).
The chapters in Part II explain, illustrate,
and illuminate each criterion (represented
by each letter) in the GUIDE framework.
Part III presents six case exemplars of
principles-­driven initiatives evaluated by
principles-­ focused evaluations. Three of
the exemplars are completed evaluations
and three are still under way. Part IV turns
to principles for evaluations and evalu-
ators, including reflections and insights
from three experienced principles-­focused
evaluators. Part V aims to be practical and
practice oriented, offering tools and check-
lists to use in conducting principles-­focused
evaluation.
Contributors to the Book
While the book is inevitably dominated by
my experiences and perspectives, I learned
from editing Developmental Evaluation Ex -
emplars how important and informative it
is to include the experiences and insights
of others, including the occasional skeptic
and nay-sayer. Thus, I want to express spe-
cial thanks to the colleagues who contrib-
uted directly and insightfully to this book
with their reflections. I introduce each of
these contributors at greater length where
their perspectives are shared. Here I want
to acknowledge and thank them for their
contributions, and alert readers to these de-
lectable embellishments.
XXChapter 9 includes a dialogue about
principles with a longtime colleague and
friend, and distinguished adult educa-
tion scholar, Stephen Brookfield.
XXChapter 13 describes the varied and
important contributions of principles
in every aspect of the work of a youth-­
serving organization in Minneapolis.
Heather Huseby, Executive Director
of YouthLink, and Nora Murphy, the
principles-­focused evaluation consultant
to YouthLink, highlight the utility of
principles.
XXIn Chapter 16, John Wilson, a commu-
nity organizer based in southern Africa,
has contributed examples of grassroots
principles-­focused organizational devel-
opment and evaluation from his work. I
met John at a meeting of the Global Al-
liance for the Future of Food, where we
found we had shared interests in princi-
ples as a source of inspiration and evalu-
ation in community-­based organizations
and programs.
XXCharmagne Campbell-­ Patton, to whom
this book is dedicated, and about whom
I will say more shortly, contributed Chap-
ter 17, “Inspiring Principles: Distinguish-
ing Overarching Principles from Opera-
tional Principles.”
XXChapter 19 provides an extended case
example of the developmental, contex-
tual, and adaptive nature of principles
through a citizen journalism initiative
that involved adapting both facilitation
and evaluation principles in an open-
space event. Yve Susskind and Peggy Hol-
man teamed up to write the chapter in a
creative, interactive, and dialogic format.
Yve was the developmental evaluator for
the initiative described. Peggy Holman
led the development of the initiative and
is an experienced facilitator as well as au-
thor of Engaging Emergence: Turning Up -
heaval into Opportunity (Holman, 2010).
XXChapter 20, on simple rules and mini-
mum specifications, spotlights complex-
ity concepts with developmental implica-
tions for principles-­focused evaluation.
Glenda Eoyang and Royce Holladay,
leaders of the Human Systems Dynamics
Institute and longtime colleagues in Min-
nesota, contributed their expert perspec-
tives. Mark Cabaj, an experienced devel-
opmental evaluator based in Canada,
added his own connoisseurship reflec-
tions to the conclusion of the chapter.
XXThe Epilogue includes reflections and
insights by the pioneering developmental

17. Preface xi
evaluator and author Jamie Gamble
(2008) on the relationship between de-
velopmental evaluation and principles-­
focused evaluation.
Part III also draws on the experience
of editing Developmental Evaluation Exem -
plars, which affirmed the importance of
providing in-depth case exemplars. Thus
Part III presents examples of principles-­
focused initiatives with principles-­focused
evaluations. Each chapter illustrates a dif-
ferent approach to and purpose for prin-
ciples. These examples show what focus-
ing on principles looks like in practice for
both change initiatives and evaluation of
those initiatives. Three of the exemplars
report on evaluations that have been com-
pleted: evaluation of the implementation
of the Paris Declaration Principles for In-
ternational Development Aid; program-­
level principles for working with homeless
youth; and community-­level principles for
a community-­ based anti-­ poverty initiative
in Canada, Vibrant Communities. The case
presentations are derived from their final
reports and interviews with those involved,
as well as my own involvement. I conduct-
ed the meta-­evaluation (evaluation of the
evaluation) of the Paris Declaration prin-
ciples evaluation featured in Chapter 25. I
consulted on the design and interpretation
of the youth homelessness program evalua-
tion highlighted in Chapter 26. Mark Cabaj
and Jamie Gamble helped me adapt the Vi-
brant Communities case example, Chapter
27, to fit the purpose of this book. My expe -
riences with these three exemplars of principles-­
focused evaluation are the bedrock of this book.
Indulge me in reiterating and emphasizing
this point: without the Paris Declaration
Principles evaluation and the youth home-
lessness program evaluation, there would
be no principles-­focused evaluation book.
The relationships that formed with the
people involved in the Paris Declaration
and youth homelessness evaluations have
sustained this writing effort over several
years. Moreover, my interactions with Mark
Cabaj and Jamie Gamble about their expe-
riences evaluating Vibrant Communities as
a principles-­driven initiative enlarged my
understanding significantly and took me
beyond my own limited experiences and
perspectives.
The other three exemplars present on-
going and still-­developing principles-­ based
work: the Global Alliance for the Future of
Food, a collaboration of major philanthrop-
ic foundations (Chapter 28); The McKnight
Foundation’s Collaborative Crop Research
Program, an international agricultural re-
search program working in Africa and South
America (Chapter 29); and the emergence
of agroecology as a new interdisciplinary
field of scholarship and practice (Chapter
30). The chapters are based on their prog-
ress reports, interactions with key leaders,
and developmental evaluation experiences
with principles-­focused evaluation, and my
consultations with them. My thanks to the
Global Alliance for the Future of Food and
The McKnight Foundation for giving me
permission to share their experiences with
principles-­focused programming and eval-
uation. Ruth Richardson and Jane Maland
Cady have been especially visionary in artic-
ulating principles as the foundation of the
collaborations they help lead and in using
evaluation to further develop and strength-
en the effectiveness of those collaborations.
I have had the privilege of consulting with
both the Global Alliance and The ­ McKnight
Foundation on their initiatives, and in doing
so, have deepened my understanding of
principles-­focused evaluation through work
with these ongoing, global collaborations.
All of the people I’ve worked with in those
collaborations have contributed to the ideas
and practices presented in this book. Marah
Moore, the evaluator for The McKnight
Foundation collaboration, has been an im-
portant fellow traveler on this journey for
several years now. Ernesto Méndez, whom
I met through The McKnight Foundation
work, is at the forefront of agroecology; he
provided the research, his own and others,
that is the basis for Chapter 30.

18. xii Preface
Part IV, “Principles for Evaluations
and Evaluators,” includes three chapters
that take readers inside the practice of
principles-
­focused evaluation. Ricardo
Wilson-­Grau, the creator of Outcomes
Harvesting, presents Outcome Harvesting principles in Chapter 32. Donna Podems, an independent evaluator based in South Africa, shares her experiences and reflec-
tions as a principles-
­focused evaluator in
Chapter 33. Nora Murphy, the principles-­
focused evaluator of the youth homeless-
ness programs featured in Chapters 13 and 26, reflects on how her personal principles for living intersect with her principles as a principles-
­focused evaluator. An indepen-
dent reviewer of the book, one not given to hyperbolic praise, who provided criti-
cal feedback with a discerning eye and a commitment to speak truth to the author, wrote of this sequence of chapters, “I was BLOWN AWAY by this section and particu-
larly the three voices introduced at the end. All three are like a symphony coming to a crescendo!”
Acknowledgments
Acknowledging the many people who have influenced my thinking and practice be-
yond the direct contributors to this book just noted is daunting. You’d have to look at all the prefaces to all my books to begin to get a sense of the many people who have contributed in some way to this latest mani-
festation of my evaluation journey. I’ve been at this work for nearly five decades. Colleagues, clients, students, friends, fami-
ly, supporters, and antagonists have all con-
tributed. Acknowledging that long lineage of influence, I’ll just highlight a few of the people who have contributed most directly to this book while I was writing it.
Randi Roth, Executive Director of Inter-
faith Action of Greater Saint Paul, and for-
mer Executive Director of the Otto Bremer Trust, has been engaging with me around the ideas that have finally taken shape in
this book for a decade now, from the per-
spective of her deep engagement with the youth homelessness evaluation and, more recently, Project SPIRIT, an African Ameri-
can after-
­school program. Shanene Her-
bert, director of Project SPIRIT, both broad-
ened and deepened principles-­focused
evaluation with her leadership in directing a principles-
­driven program (see Chapter
22). Over a 2-year period, the senior staff of the Blandin Foundation engaged with me in reflective practice focused on principles embedded in the foundation’s strategic framework and theory of philanthropy (An-
nette, Fauth, & Ahcan, 2015; Patton, Foote, & Radner, 2015). Working with Steve Roth-
schild (2012) on his book about principles for nonprofits provided momentum for this book on evaluating those principles.
Among evaluation colleagues, Kate
­McKegg and Nan Wehipeihana, my co­
editors of Developmental Evaluation Exem-
plars, have long been on the leading edge
in practicing principles-­focused evaluation
in New Zealand. The insights from working with Kate and Nan are embedded deeply throughout this book. Stewart Donaldson provided the first opportunity for me to do a workshop and webinar on principles-
­
focused evaluation through the Claremont
Evaluation Center professional workshop series. After only a brief discussion with Stewart, he immediately grasped its niche and purpose, and urged me to create and offer the first principles-
­focused evalua-
tion workshop. I did so in 2013, and have returned annually ever since. Several other evaluation colleagues have been encourag-
ing and have provided feedback as the book developed: Tanya Beer, Julia Coffman, Mir-
iam Fultz, Meg Hargreaves, Jennifer Jewiss, Jean King, Leah Moses, Patti Patrizi, Hallie Preskill, Patricia Rogers, Jamie Radner, and Kay Sherwood.
I owe special thanks to Publisher and
Senior Editor C. Deborah Laughton at The Guilford Press. When I first told her about the focus of this book, she immedi-
ately understood its niche and potential

19. Preface xiii
contribution. What I’ve said about work-
ing with her on previous books merits
repeating: She is a consummate, hands-
on, meaning-­focused, clarity-­of-­message-­
oriented editor. Yes, an actual editor , some-
one who improves chapter titles, quality
and clarity of writing, and helps separate
the wheat from the chaff in service of readers.
Editing is becoming a lost art in academic
publishing. I’m not talking about copyedit-
ing (ensuring consistency of style and cor-
rect grammar). I’m talking about editing
that makes a book better, that supports
book authors in deciding what to keep,
what to discard, and how best to present
what is kept. Deborah has a keen editorial
eye, an astute editorial mind, and a willing-
ness to spend time applying both. She also
has a diplomatic editorial tone in offering
suggestions and an irrefutable rationale for
those suggestions she offers: to improve the
experience for readers.
Serendipity also visited and contributed
while I was writing. Out of the blue I re-
ceived an e-mail inquiry from Glenn Page,
who had been in a few of my training work-
shops and serves as both Developmental
Evaluator in Residence at the Centre for
Environmental Change and Human Re -
silience (CECHR), University of Dundee,
Scotland, and Principal at SustainaMetrix,
his consulting organization. Glenn had
noted my comment in Developmental Evalu-
ation Exemplars about principles-­focused
evaluation emerging as a major inquiry
framework and focus for developmental
evaluation. He wanted to know more. I was
about two-­thirds of the way through writ-
ing this book and offered to share the draft
manuscript. What came back to me 4 days
later was a detailed review both substantive-
ly and editorially. Glenn offered insightful
comments about gaps, identified confusing
sentences, asked for more detail about cer-
tain examples, suggested ways of enhanc-
ing the flow, critiqued incomplete exhibits,
and affirmed the overall contribution of
the book from his perspective as a develop-
mental evaluation practitioner interested
in principles-­focused evaluation. And, oh,
he did superb copyediting with a keen eye
for missing commas, among other errors of
omission and commission. Glenn personi-
fied my target audience, in the abstract,
when I began the book. He became my
target audience in flesh and blood as I fin-
ished the book. He subsequently reviewed
the revised draft and the remaining chap-
ters as I wrote them. I am deeply grateful
to Glenn as should you, the reader, be, for
he greatly improved the book throughout.
The only other person to have read every
word of the book, and multiple versions as
the book evolved, was my daughter, Char-
magne Campbell-­Patton. Two years ago she
announced that she wanted to become an
independent evaluator. She had been doing
evaluation part-time as one of her respon-
sibilities in an education nonprofit. She
had decided she wanted to do more on a
greater variety of projects and initiatives.
I welcomed her to join me as a consulting
and business partner, which she did. We’ve
been doing projects together, teaching to-
gether, and writing together. She agreed to
review the manuscript as I wrote and, as we
discussed what was missing, to contribute
Chapter 17, in which she had a better ex-
ample than I had on my own. While Glenn
Page reviewed the manuscript as an expe-
rienced evaluator, Charmagne brought
the fresh eyes and inquisitive mind of a
relative newcomer to the profession. She
represented readers who would come to
this book without a lot of prior evaluation
knowledge and experience. She identified
areas that needed clarification, assump-
tions that needed to be made explicit and
explained, language that was overly jargon-
ish, and sections and chapter sequences
that lacked coherence and flow. Her com-
ments led to a major reorganization of the
book and strengthened the whole as well as
the parts. She is one of a handful of second-­
generation evaluators (children of evalua-
tors who helped establish the profession), a
number I hope grows substantially in future
years, which I would treat as one indicator

20. xiv Preface
of the vitality and allure of the profession.
More generally, Charmagne represents the
future of evaluation and, in dedicating the
book to her, I dedicate it to the new and
next generation of evaluators.
The solitude and intensity of writing can
be tough on relationships. My partner, Jean
Gornick, and I have built a place in the Min-
nesota woods, along the Snake River near
the Wisconsin border, where we can have
a life together. Here we host family gath-
erings and play with our grandchildren.
We kayak in summer, and snowshoe and
cross-
­country ski in winter. We plant indig-
enous flowers, grasses, and bushes, plant and nurture native trees, garden, keep bees, maintain a monarch butterfly habitat, and sustain a small fruit tree orchard. She brings important balance to my life, both supporting my writing and making sure it doesn’t consume me—and us. My writing and, more importantly, my quality of life and our relationship benefit from that ef-
fort at balance. I am deeply grateful for her support, understanding, and commitment to a rounded life.

Note on Chapter Epigraphs
I use quotations to introduce chapters, like The Grateful Dead quote that opens this preface. Let me repeat here what I have said previously about employing quotations in this way:
I think of such quotations as garnishes, sea-
soning, and a bit of amuse-
­bouche (a French
gourmet tradition of serving an appetizer
that is not on the menu but, when served, is
done so without charge and entirely at the
chef’s discretion and preference). For the most part, these are not scholarly quotations, nor are they usually referenced. In the spirit of the gastronomic metaphors offered here, they are palate cleansers as you move from one
topic to another.
Some people, I am told, find such quota-
tions annoying.
 . . . Well, you know, you don’t
have to eat the garnish. You don’t like it, skip it. Like spam or unwelcome e-mails that you instantly delete, move past them quickly. (Pat-
ton, 2015a, p.
 xiii)
For my part, I’m a quotations addict. As
a writer, one not given to brevity, I’m im-
pressed when someone expresses a pithy in-
sight succinctly. A well-
­articulated principle
has that same quality.
A Note on the Cover Art
The cover features a stone sculpture of an
inukshuk I was given in Banff, Alberta,
when I keynoted a Canadian Evaluation So-
ciety meeting there in 1986. It was sculpted
by an indigenous artist named IYAK (Fred
Iyak Trimble). An inukshuk (pronounced
in-ook-shook) is a stone landmark, like a
cairn, created by indigenous communities
to guide their people through desolate
landscapes, like the great expanses of tun-
dra in the Arctic region of North Ameri-
ca. For the Inuit, Inupiat, Kalaallit, Yupik,
and other aboriginal people of the Arctic
Circle, inukshuks, often shaped like the
human form, were used for navigation and
guidance, especially to locate good hunt-
ing and fishing locations, food caches, and
places of veneration and special cultural
significance. Principles are inukshuks com-
posed of words.

21. Random documents with unrelated
content Scribd suggests to you:

22. a bércz vápáiban. Az elemek beszéde rettenetes! A zengő ég, a
háborgó tenger ordítása! De valamennyinél ijesztőbb, mikor a föld
beszél. Ez a hang hasonlatos volt ahoz, a mit a Vezuvnál hallani,
mikor a láva kitör.
A szerencsétlenül járt vonatról többen idején leugráltak,
koczkáztatva kisebb-nagyobb zuzódásokat. Az első perczekben nem
érzi az ember a sebesülést; a csonttörést is csak akkor tudja meg,
mikor a tagjának nem bírja hasznát venni. Ezek bizonyosan
félrehúzódtak a mellvédnek épen maradt félboltozatai alá s ott
lappangtak, a míg a kőomlás véget ért. A kik a waggonokban
maradtak, azokból mi lett? A pattogó, visszaugrott kavicslövegek
épen abba az irányba hullottak, a hol a vonat a lonkáról lefordult. Mi
történt azokkal, a kik a kocsikban rekedtek?
Nem sokára megfelelt e rémkérdésre valaki. Egy új rém
emelkedett ki előttem, nagy boglyos fekete fejét a mélységből tolva
elé. Ezer szeme volt tűzből. Egy füstbálvány.
A gőzmozdony (egyike a legnagyobb hegyi vontatóknak) legalul
esett. A szenes kocsi annak a tetejébe, s aztán a többi waggonok
erre a kettőre. Azokból ott most egy óriási máglya támadt, mely
alulról van meggyujtva a gőzmozdony katlantüze által.
Ezzel aztán feltámadt az emberi jajkiáltás hangja is, s túlüvöltötte
a kövek dörgését.
Azok oda alant segélyért ordítottak, s idefenn a megmenekültek a
kétségbeesés kiáltásával rohantak elő fedett menedékeikből:
elfeledkezve a saját fejeik felett süvöltő halálról.
Én is lefutottam az őrháztól a feldúlt vaspályára, melynek sinei,
mint elgörbített sodronyok meredeztek fölfelé, némelyik végig volt
hasadva, mint egy nádszál.
Ha én azt le tudnám írni, a mit e perczek alatt láttam! Idegeim
most is lázba jönnek, mikor rájuk kényszerítem a visszaemlékezést.

23. A vasútvonalnak a mélység felőli oldalán is volt egy derékig érő
kőmellvéd. A megmenekültek épkézláb csoportja a mellvéd
hosszában szaladgált, egymást taszigálva. A kiknek a lábuk törött,
úgy csúsztak az altestükön, a tenyereikkel tolva magukat előre. A
legtöbben kerestek valakit, a ki hozzájuk tartozott. Valamennyi
iparkodott, a mellvéden kihajolva, az alábukott vonatot megtekinteni.
S az rettenetes tekintet volt!
A lebukott gőzmozdonyt feltartotta egy házmagasságú kőkoloncz.
Bár ne tartotta volna! Hadd zuhant volna le a szakadékba. A többi
waggonok mind hegyibe omlottak. Az egyik kocsi zilált tömeggé volt
zúzva, a másik laposra nyomva; egy a kerekeivel állt fölfelé, más
egyenesen ágaskodott fel és valamennyinek a romjai közül vonagló
emberi tagok meredtek elő. Két imára kulcsolt női kéz s fölöttük két
férfikar, mely emberfölötti erővel akarja felemelni a vasfödelet; egy
félig kiszabadult test, mely az összesajtoló teher alól nem tud
kivonaglani; a felfordult szekerek szétnyilt fenekein kibukkanó
félalakok, kik véres körmeikkel tépik a rést, fogaikkal harapják a
deszkákat. És mindenütt rémordítás, halálsikoltás a szilánkká zúzott
romhalmaz között, melyet egyszer-egyszer, mint egy szemfödéllel
eltakar a lomhán alászálló fekete füst. A legelső waggonok már
égnek.
A legutolsó waggon, a melyben én utaztam, bukfenczet vethetett
esés közben, mert egészen a kerekein állt; hanem a födele össze
volt lapítva. S az aczéltető és a vastengelyzet között ott látható a
néger szolgának az alakja félderekig. Most is nevetett; hanem az
ijesztő nevetés volt: a halál kínvigyorgása.
A füstfelhőn keresztűl egy-egy veres lángnyelv nyalt végig a
rettenetes autodafé máglyáján. Hányan lehetnek még életben?
S nem lehet nekik segítséget hozni. A völgyszakadék, a melybe a
vonat alázuhant, tiz méternyi mélyen volt a mellvédtől.
Kötélen kellett volna aláereszkedni; de az nem volt sehol.

24. – Egy kötelet! Ezer márkát egy kötélért! Kiabált egy fiatal ember,
végig szaladgálva a mellvéd párkányán. Fiatal házas volt:
nászutazáson a menyasszonyával! «Adjanak egy kötelet, hadd
szállok alá! Ott van a feleségem! Megismerem a fekete keztyűs
kezéről! Felém nyújtja az ablakból: ott van! ott van!»
Senki sem ügyel rá. Másnak is fáj!
Egy fiatal anya, szétszórt hajzattal, megvonulva kuporog a
mellvéd oszlopánál s egy szíjjal összeszorított plaidet szorongat a
karjai közé; annak suttogja: «csicsijja babája! Alugyál kicsikém!» Azt
hiszi, hogy a kis csecsemőjét szabadította meg. Tán meg van őrülve.
Úgy nevet, úgy gügyögtet. «Ája pupája, kedveském!» s ringatja a
csomagot.
Egy vén lengyelzsidó, hasmánt fekszik keresztül a mellvéden, két
karját hosszan leeresztve, hadarja sebesen nemzete imáit, a miket
csak az ős Jehova ért meg; az imaszíj oda van szorítva a
hüvelykéhez és kézcsuklójához; két ágú szakálla csigának csavart
hajtincsei úgy reszketnek az imaéneklés alatt. Szemei kimeredve
néznek egy waggonra. Mije van abban? Felesége? Fia? vagy az
értékpapiros táskája, egész világi vagyona? Nagyokat sikolt s tovább
hadarja az imát.
Mindenki szalad, kiabál, rimánkodik, eszét vesztve.
Hanem egyik kirugó párkányán a mellvédnek ül, két lábát maga
alá szedve, egy fiatal festő, mefistó szakállal s vázlatos könyvébe
sietve kapja le a sensatiós látványt. Az illusztrált lapok háládatosok
lesznek érte.
Egy hatalmas oldalbaütés figyelmeztet rá, hogy valakinek útjában
állok. Egy magas, csontos ángol nézett levegőnek s keresztül sétált
rajtam. Az óráját tartotta a kezében: úgy látszott, hogy a késés
perczeit számlálta.
Azonban egyszerre megragadta a figyelmemet valami heves
szóváltás és dulakodás, egy nő és egy férfi között, a mellvéd

25. közelében. Birkóztak. A férfi erőszakosan ölelte át a nőt, míg a nő
mind a két kezével ütötte verte a férfi fejét, karmolta az arczát, tépte
a szakállát, míg egyszer a férfinak sikerült hátulról szorítani át a nő
derekát s aztán a két karját hátrafacsarni.
– Mit csinál ön azzal a nővel? kérdezém felháborodva a férfitól.
– Óh uram! Az Isten irgalmára kérem: segítsen! én már nem
bírok vele. Rimánkodék a férfi. (Kiejtéséről észrevehetém, hogy
lengyel.) A feleségem erővel le akar ugrani a mélységbe.
A nő lengyelül kiáltozott. Az ajkai tajtékzottak.
– A gyermekei ott maradtak a waggonban, lihegé a férj. S most ő
le akar ugrani utánuk a mélységbe. Hiszen nem szabadíthatja meg
őket. Ő maga is el fog veszni.
Láttam, hogy a férfinak kell segítenem, nem a nőnek.
– Legyen ön irgalommal és segítsen őt megkötöznöm. Külömben
elöli magát. Oldozza le nyakkendőmet s kösse össze a nőm kezeit, a
míg én hátrafeszítve tartom a karjait.
Úgy tettem, a hogy kivánta. Leoldoztam a selyem shawlt a
nyakáról s átkötöttem vele a nőnek a két kezét erősen.
A nő szidott, átkozott, s az arczomba fujta a tajtékát,
átkozódásaiból csak azt az egy szót értettem meg: «Cserni Bôzs».
«Cserni Bôzs» – vagy, a hogy a csehek mondják «Cserni Boh»,
vagy az oroszok «Cserni Bog» – a «fekete isten!»
A mint aztán a kezei hátra voltak kötve a nőnek, a férj felvette őt
az ölébe s elvitte őt a veszedelmes helyről, a hol még folyvást
súgtak-zúgtak a fejük fölött a repűlő kövek. A boldogtalan asszony
arczát az ég felé emelve sikoltozá fel az átkait a csillagok felé. Ha
szavait nem értettem is, a hangjában benne volt az átok. Átkozott
minket, hogy nem engedtük a gyermekeivel együtt meghalni.

26. Most már nem fekete volt a füstoszlop, mely onnan alul a
mélységből feltódult; hanem veres. A máglya vígan égett. A
kínordítás kardala pedig egyre hangosabb lett.
A festő számára nagyszerű kép támadt. A lángvörös bérczek, a
fekete fenyő-erdőkkel; a millió tűzsziporka között egy darab csillagos
ég; az őrjöngő alakok; az imádkozó zsidó fekete talárjában.
Most egyszerre elkezdtek többen rémségesen kiabálni. Mi új
dolog van? Az a kétségbeesett fiatal férj a széthasogatott kabátjából
kötelet bogozott össze s azon lebocsátkozott a mélységbe. A
nyaktörő merénylet sikerült neki: egy koczkáztatott ugrással lejutott
a vonat romhalmazához. A fekete keztyűs kéz akkor is integetett felé
az ablakból. Hanem az az ablak úgy össze volt tolva, hogy egy
emberi test nem férhetett ki rajta. A fiatal férj fogott egy nagy követ;
azzal kezdte el betörni a waggon oldalát. Valaki lehajított neki felülről
egy vasrudat. Akkor ezzel kezdte el feszegetni a rést. Már annyira
tágította azt, hogy a vállaival befurakodhatott rajta. Már a karjai
között tartá a kedvesét. Ekkor egy fülrepesztő pukkanás hangzott
oda alant. A mozdony gőzüstje felrobbant. A forró gőzfelleg
elborított mindent. A mellvédtől is menekülnünk kellett. Mire a gőz
elvonult, már akkor nem volt ott se férj, se feleség. A romhalmaz uj
alakot kapott. Legalább együtt folytatták a nászutat egy boldogabb
planeta felé.
A piktor újra kezdhette a vázlatát.
Az angol utazó ismét belém botlott. Ezuttal észrevett.
Megszólított.
– Szőr! tud ön németül? Szőr!
– Tudok. Szőr.
– Kiáltson Szőr, annak a kecskepásztornak, hogy jőjjön ide, Szőr.
Odahívtam a kecskepásztort, a ki ez ideig ezt az egész dolgot
igaz helvéta hitü praedestinatiós flegmával nézte, a hosszú botjára
támaszkodva.

27. Holmi «kedves barátom», «édes atyámfia» féle megszólításokat
nem értett meg a legény, hanem mikor azt kiáltottam neki, hogy «itt
van valami megszolgálni való!» az elég jó németül volt mondva.
Nagyokat ugrott egyik szikláról a másikra, a hosszu botjával vetve
magán.
Én tolmácsoltam, a mit az angol proponált.
– Mennyire van ide a legközelebbi állomás?
– Nagy futamodás…
– Jól van. Ha te gyorsan odafutsz, hírt viszesz a
szerencsétlenségről, s visszajösz a segélyvonattal, kapsz tőlem
kétszáz frankot.
– A kecskéimet nem hagyhatom.
– Hány kecskéd van?
– Hat.
– Mi az ára egy kecskének?
– Valami tizenöt frank.
– Adok száz frankot a kecskéidért a fáradságod jutalmán kívül.
(Ezt már tolmács nélkül is megérté a kecskész.)
Az angol kivette az oldalzsebéből az öt Napoleont s odanyújtá a
ficzkónak.
Az az egyik markát tartotta az aranynak, a másikkal vakarta a
fejét a hegyes kalapja alatt.
– Hát aztán ki őrzi a kecskémet?
Praktikus helveta! El is akarja adni a kecskéit, s meg is akarja
tartani.

28. – Majd őrzöm én addig kecskéidet, míg visszajösz. Mondá az
angol.
A legény ráállt az alkura. Az aranyakat a zsebébe sülyeszté, s
azzal odanyújtá a görbefogantyús botját az angolnak.
– Hanem a kecskéim elszélednek, ha nem hallják a kürtszót.
– No hát hadd itt a kürtödet, majd fujok egyet rajta, ha szükség
lesz rá. Most aztán szaladj. Fogd ezt a veres kendőt; ezzel lobogtass.
A kecskepásztor hozzá fogott az iramodáshoz a pálya mentében,
az angol veres shawlját lobogtatva a kezében.
Az angol pedig nyakába akasztotta a tülköt, markába fogta a
pásztorbotot, s ment a sziklák közé a kecskéket őrizni, a míg a
pásztor oda jár. Okosabbat nem tehetett. Ez volt az egyetlen
praktikus ember közöttünk. A többi mind elvesztette az eszét. Nem is
csoda.
Az egész völgykatlan beillett volna már a pokol tornáczának. A
lángok egész a mellvédig felcsapkodtak; a hulló zsarátnok, s még
inkább az a rettenetes fojtogató bűz, mindenkit elűzött a
kőpárkányzatról. Csak a lengyelzsidó maradt még ott. Térden állt a
mellvéd párkánya fölött; két karját az ég felé terjengetve, s egyre
énekelve, hadarva, sikoltozva istenostromló imáját. A süvegén a
prémet, a szakállát, a haját összeperzselte már a ráhullott szikra,
még sem tágított a helyéből. Mikor aztán látta, hogy hasztalan
minden éneklés: akkor egyszerre felegyenesedett; tenyerével
odacsapott a lángok felé s azzal beleköpött a tűzbe; «pchi!» s aztán
ájultan esett hanyatt a párkányról.
A hőség és a sziporkaeső miatt nem lehetett a párkány közelében
maradni.
Le kellett mondani arról a szándékról, hogy egy élő embert meg
lehessen menteni ebből a rémhalálból.
S azok még is ordítottak odaalant.

29. A mit mi, épen megmenekültek tehettünk, mindössze az volt,
hogy a pályamentén heverő csonttörött utazókat, az elájult
asszonyokat felhordtuk az őrházhoz, s ott a szobában elhelyeztük.
Aztán jöttek azok a végtelennek tetsző perczek, melyek alatt a
segélythozó vonatot vártuk a közeli állomásról. Hangzik-e már a
füttyszó? Néha megszólalt a kürt. Az angol hivogatta össze a
kecskéket.
Milyen rossz gondolatok bántottak e perczek alatt!
– Hát mit vétett ez az embercsoport, a kinek most ily nyomorultul
kell elveszni a legiszonyúbb kínhalállal? A kik tegnap szeretteiktől
elbucsúzva, örömérzettel keltek útra, reményteljes terveik voltak!
Talán haza siettek: otthon várják őket. Vagy nem is tudatták a
jövetelüket: meg akarták lepni a kedveseiket? Az a menyasszony, a
ki egy napos férje mellől elszakadt? Azok az ártatlan gyermekek, a
kiket az anyjuk nem menthetett meg? Azok a kötelességtudó szolgái
a közönségnek, a kik a vész perczében helyükön maradtak; a
gépész, a fűtő és valamennyi kalauz, a ki a saját életét
megmenthette volna, miért bűnhődik?… Ki rúgta meg a sarkával azt
a sziklatömeget, hogy épen most zuhanjon alá?… Ki az, a ki
gyönyörködik ebben a kínzsolozsmájában a haldokló martyroknak? –
Ki az, a kinek az oltártüzébe az a vén zsidó beleköpött? Hát
csakugyan volna a világon az a «fekete isten?» A szarmata
pogánymythosz «Cserni Bog»-ja? A ki cselekszi a rosszat, azért mert
rossz: a kinek ereje a rombolás, gyönyöre a fájdalom, imádása az
átkozás.
De még nem ezek voltak a legrosszabb godolataim.
Ha van az a «czerni Bog» s az gyönyörködik ebben a
rémjelenetben: hát az egészen az ő fekete jellegéhez illő. De hogy
én nekem: az érző embernek az a legutolsó gondolatom, hogy lám
milyen jó, hogy nem én velem történt az a nagy szerencsétlenség!
Ez szégyen és gyalázat.
Pedig úgy van.

30. Az irtózásnál erősebb a lelkemben az a megelégedés, hogy én
magam kimenekültem ez ádázatból, mely engem is magával
sodorhatott volna. Hogy milyen nagy szerencse ért engem! –
Mennyivel külömb lény vagyok most a többieknél? – Lám engem
megőriztek az angyalok! – Milyen szerencsésen megmenekültem.
Eh! Én bennem is itt van a czerni Bog: itt lakik a májamban, a
zsigereimben a fekete Isten!
A vonat egyszer csak megérkezett: virradat felé.
Távol állt meg a katasztrófa szinhelyétől.
Jöttek vele seborvosok, tűzoltók, csendőrök, munkások.
Rögtön hozzáfogtak a dologhoz.
A sebesülteket bekötözték, az aléltakat felocsították, a pályaőrt
és az utasokat kikérdezték; többen megkisérték köteleken
lebocsátkozni a lezuhant waggonokhoz. Néhányat azok közül
megkimélt addig a tűz: ott még talán élő embert lehet találni.
A munkások pedig a feldült pályatest helyreállításához fogtak: a
mérnökök tanakodtak, hogyan kellett volna a mellvédet elkészíteni,
hogy ilyen sziklaomlás keresztül ne törhessen rajta?
Az őrház előtti lonkáról többen kiabálták e szót: monsieur
d’Astrakan!
Végre egy munkás megrántja a kabátomat.
– Herrle! önnek kiabálnak odafenn.
– Úgy? Nem is tudtam, hogy monsieur d’Astrakán a nevem.
Persze! A pályaőr meg a felesége csak arról ismernek, hogy
asztrakános süvegem és mencsikoffom van.
Csak akkor jutott eszembe, hogy hiszen én egy gyermeket vittem
fel oda. De ez már olyan régi időnek tetszett, hogy egészen

31. elfeledkeztem róla s nem csodáltam volna, ha ugyanaz a fiú most,
mint felnőtt ember jön rám szemközt.
Siettem fel az őrházhoz.
Egy hivatalnoki egyenruhában pompázó uraság már türelmetlenül
várt a feljárónál.
– Jőjjön uram, mi nem tudunk ezzel a kis fiúval beszélni, a kit ön
hozott ide.
– Elhiszem azt, hogy nem tudnak vele beszélni; de én sem tudok,
mert néma.
– Dehogy néma! Beszél az folyvást.
– Akkor az a csoda történt vele, hogy a nagy rémülettől
visszanyerte a szavát. Hát mit beszél?
– Épen azt akarjuk megtudni: olyan nyelven szól, a a mit senki
sem ért.
– Hát akkor én hogy értsem?
– Hát kié az a gyermek?
– Azt sem tudom. Véletlenül került hozzám. A vele együtt utazók
mind odavesztek.
– Talán még is fog ön valamire boldogulni vele.
Bementem a hivatalnokkal az őrházba.
A megsérült utasokat már akkor mind elhelyezték a betegszállító
waggonokba. Az őrjöngő asszonyok is gondozás alá kerültek.
Csak a kis fiú volt odabenn, meg az én praktikus angolom, a ki
azóta visszaadta a kecskéit a pásztornak.
A mint a gyermek engem meglátott: egyszerre megszünt sirni.
Könnyein keresztül ragyogott az öröm, felém nyujtá a kezeit s azt

32. mondá: «Jőjjön! Kérem. Jó leszek. Beszélni fogok.»
Az, hogy egy néma gyerek megszólal, már magában is elég
csoda; de még nagyobb volt az, hogy mindezeket a szavakat
magyarul mondta. Egy amerikai nábobnak az öt éves fia, a kinek az
egész kisérete csupa angol, német és szerecsen. S ez magyarul szól!
Odamentem hozzá s akkor átölelte a nyakamat.
– Vigyen az atyámhoz. Nem leszek rossz. Félek nagyon.
Ezt is mind magyarul mondta.
– Ki az ön atyja? Hogyan hivják? Kérdezém tőle én is
anyanyelvemen.
Arra a kezeivel tapsolt. Megörült neki, hogy ilyen szót hall. S
aztán kis gondolkozás után felelt:
– Úgy hiják: a «Silver-King.»
Ezt a szót az angol utazó is megérté.
– A Silver-King? mondá, hisz az miszter Du Many Kornél.
– Igen! mondá a gyermek. Mama úgy hivja apát: Kornél.
(Tehát ez a gyermek nem is volt süket soha, csak «bikács»
néma.)
– Én azt az urat ismerem. Mondá az angol utas. Amerikai úr.
Nagy úr.
– Talán elvállalná ön, hogy a gyermekét hozzá vigye? mondám
neki angolul.
– Nem! Nem! kiáltá fel erre a gyermek. Én önnel akarok apához
menni! s erőszakosan a nyakamba csimpajkozott.
E szerint ért angolul. Hát mért nem beszél? Mért nem felel, ha
angolul kérdezik? Ez is beteges megbikacsolás?

33. – Csodálatos, hogy ez a fiú magyarul beszél.
– Én nem találom csodálatosnak, mondá az angol. Majd az
állomáson táviratozni fogok az atyjának. – Nálam az adressze. –
Párisban lakik. – Várni fogja önt a perronon. Csak vigye ön a
gyermeket hozzá. Ön tud vele beszélni, én nem. Ez nem csodálatos.
– God bye szőr.

34. A NÉMA ANYA.
Reggel hét órakor érkezik meg a Zürich felől jövő vonat a keleti
pályaudvarba. Párisban még ekkor nem kezdődik el a nappal. Az
utczákon nem jár más, mint a kit a vasuthoz siettet a kérlelhetlen
végzet.
A perronra itt nem eresztenek senkit, a mióta divatba jött a
berobogó vonat elé vetni magukat az öngyilkosoknak. Hozzájárul a
vámőrök kiváncsisága is az utimálhák tartalmának megvizsgálása
iránt. A váró közönségnek a foyerben kell tartózkodni.
Nekem még az a szerencsém is volt, hogy a bőröndömet előre
elküldtem, mint teherszállítmányt; az nem veszett ott az elégett
vonaton. Velem nem volt más, mint az oldaltáskám, a mi velem
együtt megmenekült. Még a jó magyarországi szivarjaim is elfogytak
az útban.
Ezért a legelső utasok között voltam, a kik az előcsarnokba
kisiettek. A kis fiút a kezemen vezettem.
Még ki sem léptünk az ajtón, a midőn a gyermek kiszakitotta a
kezét az enyimből, s előre futott, hangosan kiabálva: «Apám! kedves
jó apám!»
A tourniquet mellett egy férfi és egy hölgy állt.
A hölgyet hamarább megláttam. Csodamódon hasonlított az
arcza a kis fiúéhoz. Ugyanazok a nagy szemek, az a hegyes
gödröske áll, a finom orr, a csigametszésü száj. Alig lehetett több
huszonnégy évesnél. A férfi magas, izmos termetű alak volt,
derékban karcsú. Barnapiros arcza, az oldalszakál kivételével, simára
borotválva. Fején gömbölyű nemez kalap, felső kabátja kék rókával

35. prémezve; nyakkendőjében gyémántpatkós melltű. A hölgy igen
egyszerű fekete ruhát viselt.
A férfit negyven évesre becsültem. – «Gyerek ember!»
A kis fiú tehát előre rohant, két karját kiterjesztve s ismét csak
magyarul kiabált.
A férfi eléje szökött, ott hagyta állni a hölgyet s futtában felkapta
két kézzel a gyermeket az ölébe. S aztán elhalmozta csókjaival, az
arczát, a szemeit, a kis kezeit. Az apa sírt, a gyermek kaczagott. A
gyermek sikongatott magyarul: «apám, apám». Az apa pedig
indulatosan rebegé: «my little fool!» (Kis bolondom!) – angolul.
Azután valamit súgott a fiúnak fülébe, mire az elkomolyodott,
széttekintett s aztán ő is csak suttogva beszélt még az apja füléhez
hajolva, s a közben mind a két karjával átölelte annak a nyakát.
Az apa erre odavitte a gyermeket a hölgyhöz.
– Nézd! Itt a mamácskád.
Minden közönséges emberi indulatjárás szerint úgy kellett volna
következni, hogy az anya, kinek az oly irtóztató halálveszélyből
megmenekült gyermekét eléje hozzák: egy gyermeket, a kit
elbocsátott, mint némát s visszakapta, mint csevegőt, hogy ez a nő
az őrjöngés extásisával szorítsa, tépje, csókolja ezt a kincsét. –
Megfoghatatlan! A hölgynek az arczát egy mosoly nem deríté fel, a
szemeiben egy köny nem ragyogott: a két keze a muffba volt dugva.
És a gyermek, a mint az apja odanyujtá, a két karján emelve az
anyja felé, egyszerre olyan lett, mintha kicserélték volna. A
szempilláit lesülyeszté, hogy a nagy szemei elborultak s a száját úgy
összeszorítá, hogy az ajkai eltüntek, mintha menekülni akarnának a
csók elől. Nem hasonlított már a hölgyhöz épen semmit.
A hölgy aztán egy olyan lehelletszerü csókot adott a gyermek
homlokára. De nem szólt semmit. A gyermek pedig végig czirógatta
kis kezével a hölgynek az agutiprémes karmantyuját – a mibe a két
É

36. keze dugva volt. Épen úgy, mint a waggonban az én asztrakánomat.
– Mi ez? – Amerikai szokás?
De hát mi közöm nekem mind ezekhez a talányokhoz? Mit nézem
én ezt a családi jelenetet? Ha valami jámbor cockneynek a
gyermekét mentettem volna meg: most azzal szivesen kezet
szorongatnék s aztán betérnénk a vasuti étkezőbe, s ott egy pohár
forró punch mellett megkötnénk a barátságot; de egy amerikai
nábobnál bemutogatni magamat semmi kedvem. Azt hihetné, hogy
várom a remuneratiót. – Idáig elhoztam a gyermeküket, megkapták,
karjaik között van, – a többit elolvashatják a hirlapokból, én megyek
a málharaktárba a bőröndömet felkeresni.
Azonban alig haladtam el mellettük néhány lépésnyire, a férfi
utánam kiáltott. A nevemet ejté ki.
No hát ezt bizonyosan a táviratból tudta meg. De hát tartozom én
– itt az idegenek földén – a saját nevemre megfordulni? – Voltam én
már «monsieur d’Astrakan» is. Úgy tettem, mintha nem én volnék
az.
A férfi azonban utánam eredt, folyvást az egyik karján tartva a
fiúcskát, s megragadta a karomat. – Francziául szólított meg.
– Ohó uram. Így nem lehet én tőlem elosonni.
Nagyot bámultam rá.
– Hát hogy tudja ön, hogy én, meg az a név egymáshoz
tartozunk?
Nevetett nagyon. Szép fogai voltak. Ha igaziak.
– A táviró mindent meghozott, még a személyleirást is. Ön tőlem
nem menekül meg. A mig Párisban lesz, addig az én házamban lesz
az otthona. – Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemnek.
S azzal odavitt a misztresshez, megmondta neki a nevemet,
egész helyes kiejtéssel; a társadalmi állásomat, melyet

37. Magyarországon elfoglalok; még a választókerületemnek a nevét is
tudta.
Ennek is megtaláltam a magyarázatát. A határon meg kellett
mutatnom az útlevelemet. De hogy az a hivatalnok, a ki azt
elolvasta, rögtön meg is táviratozta az abban talált adatokat miszter
Du Manynak. Nem hiába ő a Silver-King.
A delnő könnyedén meghajtá a fejét a bemutatásra.
– Ő az, a ki megmenté a katastrófából a mi kis Jemmynket.
Magyarázá az apa.
Arra a hölgy elővette a tuszliból az egyik kezét, szép keskeny
finom kezecske volt, zergebőr burokban, s azt a kezembe tette. Egy
kicsit meg is szorítá a kezemet. – Oly mértékben, mintha csak egy
útban elhagyott kapuczinus majmát hoztam volna a helyébe. – Nem!
Láttam már valakit a kapuczinus-majomért is extasisba jönni.
De még akkor sem szólt semmit.
Ez a hölgy néma!
Vagy talán az az amerikai etiquette, hogy egy hölgynek nem
szabad nyilvános helyen családi érzelmeket se szóval, se arczczal
kifejezni?
De hogy a gyermek, a kit még Jemmynek hínak, az is ilyen
komollyá legyen egyszerre, mikor az anyjával találkozik s a helyett,
hogy kérkednék vele, hogy ime ujra tud beszélni, úgy összeszorítja a
száját, mint egy hajóskapitány, mi ennek az oka?
Igaz, hogy nem sokat nyerne vele a misztress, mert a fiú csak
magyarul beszél, azt pedig a misztress nem érti.
Valjon ki tanította ezt a gyermeket magyarul beszélni? De ki
tanította megnémulni?
Talányok, a melyeket nem birok kihüvelyezni!

38. Miszter Du Many hátra szólt egy hozzá tartozó cselédnek.
Az egy athletai termetü vadász volt, fényes ezüstös
egyenruhában. Arról szólt neki, hogy vegye ki a málháimat.
Én igyekeztem menekülni. Szeretem a vendégszeretetet –
odahaza a magam szülőföldén, mikor vidéken utazom, de ha Párisba
jövök, akkor szeretek a magam ura lenni, s többre becsülök egy
udvarszobát a Spanyol-magyar vendéglőben, vagy a hotel Jakobban,
mint a legpompásabb vendéglakást egy szt.-germainei pénzkirály
palotájában.
Mr. Du Many azonban nem azért volt amerikai, hogy ha egyszer
valamit megfogott, azt elereszsze.
– Csak adja ön meg magát szép békességesen. Ez önre nézve
jobb lesz. Mert ha ön most egy vendéglőbe száll meg, úgy el fogják
lepni a reporterek, a fotográfusok, hogy éjjel-nappal nem lesz
nyugta. Az mind ráspolyozni, gyalulni fogja önt a roszbergi
katasztrófa részleteiért s egy hétig ott fogja ön magát látni az
illusztrált lapokban. Tudom, hogy ez önnek nem lesz kellemes.
Ezt jól eltalálta.
– Ha pedig az én házamnál száll ön meg, ott oly absolut
nyugalmat fog találni, olyan világtól elzárt csendességet, mintha csak
a Hortobágyon volna egy gulyás karámjában.
(Hát már ez honnan tudja azt, hogy van a világon egy hely, a mit
Hortobágynak hínak, s azon gulyások, a kik karámokban laknak, s
hogy az nekem kedvencz tanyám?)
Megadtam magamat.
Erre aztán a nábob rendelkezni kezdett. Az egyik landaueren a
misztress megy előre Jemmyvel, a másikon mi ketten. (Két hintóval
jöttek a vasuthoz.)

39. A kis Jemmy azonban semmi áron sem akart leszállni az apja
öléből. És igy a misztressnek egyedül kellett menni az egyik hintóval,
az apa és én a másodikra szálltunk. A kis Jemmyt kettőnk közé
vettük.

40. A «SILVER KING.»
Megvallom, hogy nagyon érdekelt ez az ember, a kinek az aura
popularis ezt a melléknevet adta: «az ezüstkirály.» Nem a
gazdagságáért, mert én a pompát meg nem látom. Le tudok irni egy
tökkel befuttatott nádgunyhót, egy megható várromot, de eleven
palotát nem. De érdekelt főképen azon talány miatt, hogy mi
vonatkozás lehet ezen délamerikai idegen család, meg az én szegény
kis rokontalan nemzetem között? Hogy kerül a magyar beszéd egy
amerikai Croesus öt éves fiacskájának a szájába? – Gyermek
koromban ugyan ismertem egy kis öt éves fiút, egy rendkivüliségéről
hirhedett grófnak a fiát, a ki «csak» latinul beszélt. Hanem hát a
latin nyelvnek van professora; de ki gondol a finn-ugor nyelvtanra
Amerikában? S micsoda marotte lehet az egy ilyen kiváló családnál,
hogy a fiú olyan nyelven beszéljen, a mit senki sem ért meg?
Valakinek még is kell lenni, – de ki lehet ez a valaki? (A süketnéma
intézetekben csak németül tanítanak.)
Utközben, a mig a vasuttól Mr. Du Many lakásáig kocsiztunk,
megismertetett egygyel mással, a mit a vendégnek szükséges tudni.
Hogy kilencz órakor van a reggelizés, tizenkettőkor a falatozás, hat
órakor az ebéd. Egyébiránt teljes szabadságomban van azokon
megjelenni, vagy elmaradni. Ha nem vagyok ott, nem várnak rám;
ha később jövök, ujra tálalnak, rendelkezhetem a szakácscsal a hogy
tetszik. A mai napot jó lesz talán a nyugalomnak szentelnem – ily
izgalmas utazás után.
Én viszont a magam részéről elmondtam, hogy semmiféle
szokásaim nincsenek: akkor eszem, iszom, aluszom, a mikor
hozzájutok, fáradt soha sem vagyok, a nappalt alvásra nem
vesztegetem és így, ha tetszik, ma is együtt reggelizhetünk.

41. Hát így még jobb.
Mr. Du Many azután kimenté a nejét, hogy az a mai kilenczórai
reggelinél nem fogja a háziasszonyi tisztjét teljesíteni, mert az egész
éjjel fenn virrasztott, hogy korán reggel kinn lehessen a vasutnál;
most azután egy pár órára le fog pihenni, azután pedig a gyermekeit
mozsdatja, öltözteti, s csak ezek után jön elő.
(A gyermekeit mozsdatja, öltözteti! Tehát mégis van ott anyai
érzés! a kis Jemmy tán csak mostoha gyermeke?)
– Van több gyermeke is a misztressnek? kérdezém.
– Még két fiú és két leány.
– Négy gyermek?
– De ezzel az első szülöttével együtt öt.
– Ah! Ilyen fiatalon.
– Huszonöt éves. Hét év óta vagyunk házastársak. Hát mit tehet
róla az ember? – Nekem nincs több feleségem ennél az egynél; ő is
mindig hozzám tart: így aztán soha sem jövünk ki a keresztelőből.
(Ez elég délamerikaiasan van mondva, de magyarnak is beválik.
Nekünk ez nem «shoking!»)
Tehát a kis Jemmy első szülötte misztress Du Manynak; e szerint
nem mostoha gyermek.
Ezzel azt a magyarázatot is elvesztettem, a mit addig adtam az
anya és gyermek közötti felötlő idegenkedésnek.
Mr. Du Many palotájába megérkezésünkor mind mozgósítva
találtuk már a cselédséget. Kiki tudta a maga teendőjét. A komornyik
engemet a rendelkezésemre álló lakosztályba vezetett, mely el volt
látva a legnagyobb kényelemmel: háló, fürdő, dolgozó, elfogadó
szoba egymás mellett. Mindenben a legnagyobb választékosság, jó
izlés és comfort, minden fitogtató pompa nélkül.

42. Mikor az átöltözéssel készen voltam, a komornyik (a ki zárjelben
mondva elsassi franczia volt, s hozzám németül beszélt: tudta, hogy
ez nekem jól esik, minthogy magyar vagyok) azt a praktikus
indítványt tette, hogy ha levelet akarok irni, itt van az iróasztal, ha
pedig inkább szeretem olvasással tölteni az időt, a következő
szobában megtalálni a hirlapokat.
Én szépen megköszöntem a kalamárist: de ma nem kérek belőle.
Leveleket, a hová kellett, már Zürichből irtam.
Az olvasószobába lépve, ott találtam az asztalon körbe rakva a
legujabb hirlapokat: csupa franczia, angol, olasz lap volt, sőt egy
németországi is; de Magyarországból semmi: még egy Pester Lloyd
sem.
Volt ott egy könyvtár is: abban mindenféle tudományos és
szépirodalmi munkák. Azok közt sem volt semmi magyar: még
fordításban sem.
Az olvasó szobából nyilt egy billárd terem: annak a falait pompás
freskók kerítették, melyek gyöngéd színkezelése franczia iskolára
vallott. Csupa népies alakok voltak, normandi, baszk, breton, kabyl,
uszkók tájakról. Biz azok között a hortobágyi csikósélet nem volt
képviselve. Egy mellékszoba tele volt ethnographiai ritkaságokkal, de
még azok között sem találtam bár csak egy karikás ostort, vagy egy
csikóbőrös kulacsot sem, mely az én fajtámra emlékeztetett volna. –
Lehetetlen, hogy annak a háznak az ura Magyarországon járt volna,
mert akkor valami népjellemző különösséget csak hozott volna el
magával.
Nehány percz mulva ő maga is odaérkezett. A reggeli fel volt
adva. Egy théázó szobába mentünk át, útba ejtve egy amerikai
ejtőző szobát, mely félkört képezett, hajókabin mintára gömbölyü kis
ablakokkal s az ablakok közeiben hasonló gömbölyü keretbe foglalt
csendélet képekkel.
A reggeliző szobában szemembe tünt egy Meissonier-féle
arasznyi nagyságu kép, kétszer olyan széles rámában, meg egy Alma

43. Tadema-féle színvázlat.
Mr. Du Many észrevevé érdeklődésemet, sietett megjegyezni,
hogy ezek a képek csak ideiglenesen vannak itten elhelyezve: az
lévén a hivatásuk, hogy az oceánon túl szállíttassanak, a hol az
ezüstkirály newyorki palotájában rangjukhoz méltó társaságban
foglalhatnak helyet.
Én megjegyzém, hogy nekünk scytháknak is vannak már
számbavehető művészeink.
– Jól tudom: mondá M. Du Many. Nekem is van a newyorki
gallériámban egy Munkácsy genre, egy Zichy Mihály aquarell és egy
Benczur. Itt csak a franczia és a német művészeket tartom.
Tehát a magyar festőművészeket mégis csak ismeri!
Ez az első lépés a nemzetközi elismertetésre: a festészet.
A festőművészet után következik a «liszt». – Rossz élcz biz az és
más nyelvre lefordíthatatlan; de már megvan: hogy a leghiresebb
magyar zeneművésznek a neve azonos azzal a gőzmalmi
productumával Magyarországnak, a miből a finom süteményt
készítik; de ezt az utóbbit Dél-Amerikában még jobban kedvelik,
mint az előbbit.
Mr. Du Many megjósolta, hogy a magyar lisztnek valamikor nagy
kelete lesz Dél-Amerikában.
Erről a tárgyról áttértünk arra a közeleső körülményre, mely
szerint az amerikai buza nemsokára el fogja özönleni Európát, s ha
még a védvámos politika is érvényre jut Német- és
Francziaországban, akkor a magyar gazdák nagy árhanyatlást fognak
megsinyleni.
Erről áttértünk a nemzetgazdászatra, arról megint a financziákra.
Ezekben az én gazdám egészen otthon volt. A magyar rente akkor
lett először bevezetve az európai pénzpiaczokon. Mr. Du Many a
legszebb reményeket táplálta a pénzügyi mívelet irányában. Nem

44. késlelkedett kimondani, hogy ezt rövid időn követni fogja a «rente
conversio». Nem ád neki tiz esztendőt, hogy Magyarország 4%-os
jövedék-papirokat fog kibocsáthatni. Ebből belevitorláztunk az
általános politikába. Az én házigazdám e téren is teljesen a horizon
fölötti álláspontját constatálta. Nagy bámulója volt Andrássy
Gyulának, föltétlenül helyeselte annak bosniai politikáját; nagy
eredményeket várt Tisza Kálmántól, s komolyan sajnálta Apponyi
Albert grófnak az ellenzékhez való csatlakozását; beszélt Kossuthról
is és a függetlenségi pártról: azt a nézetét fejtve ki, hogy ez a párt
egészen a czéljával ellenkező irányban működik, s hogy első feladata
Magyarországnak a jó pénzügyi helyzet, mert a nélkül nincs
független állam a világon.
Mindezekből én azt eszeltem ki, hogy az én házi gazdám nagyon
sokat olvasott Magyarországról s érdeklődik iránta. Hanem azért
holmi pathetikus hangulatba nem engedte magát átbugzoltatni.
Szinházakról, irodalomról nem folytatta az általam megkezdett
diskurzust, s ha én a magyar költőkről beszéltem neki, ő a
plattdeutsch, meg a langue d’oc költészet gyöngyeiről értekezett:
mintha ezek mind egy szinvonalon állnának.
Annyit el kellett ismernem, hogy mr. Du Many sokkal többet tud
Magyarországról, mint Párisban szokás tudni; a czigányokat nem
tartja uralkodó néptörzsnek hazánkban s a rablóromantikát nem nézi
magyar specziálitásnak. De azért valami különös rokonszenvekkel
nem akar megvesztegetni, s mindenféle mirobolans magasztalásától
a magyar hősi erényeknek ugyan tartózkodik.
Félbeszakítá a beszélgetésünket mr. Du Many komornyikja, ki két
levelet hozott be az urának.
– Megengedi ön, hogy elolvassam a leveleket?
– Kérem.
– Válasz van bennük, két meghivóra, a mit ma reggel elküldtem.

45. Azzal felbontá a két levelet, s beléjük pillantott. Azután
visszatette mind a kettőt a tálczára, min a komornyik hozta.
– Adja át a komornának a leveleket, tegye a feleségem asztalára,
ha fölkel.
Azután én hozzám fordult mr. Du Many.
– Két urat hivtam meg a mai ebédünkhöz; az egyik a
belügyminiszteri államtitkár, a másik a St. Germaine L’Auxerroi-i
lelkész. Szép tőlük, hogy napján a meghivásnak elfogadták azt.
Gondolom, nem lesz önnek ellenére ezzel a két derék urasággal
megismerkedni.
– Nagyra fogom becsülni az ismeretséget.
Nyomban visszatért a komornyik. Ezuttal nekem hozott izenetet.
– Madame la comtesse kéreti monsieurt, hogy fáradjon át hozzá.

46. A KÖZTÁRSASÁGI GRÓFNŐ.
Madame la comtesse.
Perui, vagy laplatai grófnő? Ez sem mindennapi tünemény.
Siettem eldobni a szivaromat s hagytam magamat a grófnő
boudoirjába átvezettetni.
A közbeeső termekben futtában szétnézve, ismét csak azt láttam
meg, a mi nincs ott. Az ősök arczképei. Azok a vertugadinos, fehérre
puderozott haju ősanyák, meg a pánczélos szép apák, csipőjökre
támasztott marschallbottal. Egy sincs ottan. Talán ezek is a newyorki
képtárba vándoroltak. A másik volt teljes hiánya mindenféle élő
állatnak, a mi előkelő úrhölgyek szobáiban alkalmatlankodni szokott,
semmi papagáj, majom, selyempincs és bernáthegyi.
Annál inkább meglepett a boudoir berendezése.
Ajtó nem volt rajta; nehéz brocat függöny takarta félig a
bejárást. A belépő csakugyan azt hihette, hogy a tündérország tárul
fel előtte. Volt valami hasonlatosság a Capri szigeti kék barlang és e
szoba között. Kék világításban minden. Szemközt valami nagy
lugasforma látszott amerikai folyondárokból s annak a hátteréből jött
a világosság a szobába. S ez a háttér egy végtelennek látszó téli
kertet mutatott, csoportosítva üde, virágzó tropikus növényzettel. S e
keletindiai pagonyban tarka-barka apró madársereg repkedett,
csicsergett az örökzöld lombok között, veszekedve a fészkek felett.
Az egész téli kert felülről kapta a világítását, s ez tette olyan
tündérgrottaszerüvé a boudoir félhomályát.
S hogy a téli kert növényzetének kipárolgó ambrájától gutaütést
ne kapjon az ember, az egész nyilás el volt zárva valami átlátszó

47. lemezzel. Csak hogy ez a lemez nem üvegből volt, hanem vizből.
Valami folytonos vizesés képezett egy olyan üvegvékonyságu lemezt
a téli kert és a boudoir között, hogy azon keresztül lehetett látni. Ez
az állandó vizablak zárta el a téli kert forró és fűszertelt legét a
boudoirtól. A madárkák is óvakodtak annak neki repülni. Egy rugó
nyomásával meg lehetett szüntetni az átjáró előtti vizesést, s akkor
be lehetett lépni a téli kertbe. – Ugy hangzott folyvást, mintha
csendes eső esnék.
A tündérlugassal szemközt volt egy kerevet, az előtt indus
faragványu asztal, fölötte egyszerü rámában mr. Du Many Kornél
életnagyságu arczképe.
A grófnő reggeli toiletteben volt, a mi, ha jól sejtem, nyers
selyemből lehetett. A fején nem volt semmi, csak hosszu, tömött
szőke hajfonadék volt háromszoros tiarának körüle csavarva.
Olyan leányos termete volt: karcsu és hajlékony, az ember azt
hihette, hogy hajadon.
Ebben a különös világításban olyan fehér volt az arcza, hogy
szinte félelem volt rá nézni. Mintha egy alabástrom szobor nézne
azokkal a sötétkék szemekkel s beszélne a karminpiros ajkakkal.
Helyet mutatott számomra egy karszékben: ő maga az
ottomanon telepedett le.
– Bocsásson meg, hogy ide kérettem, szólt simán folyó hangon, s
jól artikulált franczia nyelven, a hogy azok beszélik, a kik könyvből
tanulták. A férjem ma estére két vendéget hitt: az egyik egy
kormányhivatalnok, a másik egy pap. Az elsővel a férjemnek van
dolga, a ki a roszbergi catastrofánál szerencsétlenül járt utasok
hozzátartozóinak óhajt pénzbeli kárpótlást adni. Szegény kárpótlás,
mondhatom. A papot pedig én kértem fel, hogy az ott elveszettek
lelki üdveért tartson holnap requiemet. – Nagy vonásokban Mr. Du
Many minden áldozatra kész, de a részletekhez ő nem ért. Ilyenhez
asszonyok inkább értenek. Azt sem tudjuk még, kik voltak? hányan?
miféle emberek, a kik ott szerencsétlenül jártak? Ki menekült meg?
É

48. És milyen állapotban? Segített-e rajtuk valaki? Hát a mi hozzánk
tartozókból maradt-e valaki élve? Mindezekről ön adhat nekünk
legjobban felvilágosítást. Azért kérettem ide: mondja el nekem az
egész vasuti szerencsétlenségnek a részleteit, úgy a hogy azokat
tapasztalá.
– Grófnő, mondám, ezeket a részleteket végighallgatni nagyon
erős idegzet szükséges.
– Az idegeim semmivel sem érzéketlenebbek, mint más
asszonyé; – hanem én tudok nekik parancsolni. S aztán elvégre is,
hadd fájjon nekem is. Ez vezeklés. Ne kimélje ön a flagellumot.
Kezében van! üssön vele!
S ez a nő igazán magas fokra tudta vinni az önkinzást. Nem
engedett elhallgatnom semmit; kényszerített elmondanom a
legizgalmasabb részleteket, s mikor legjobban borzadozott, akkor
lehajtotta a fejét s kezével csendesen ütve a mellét, suttogá: «mea
culpa!»
Már azon is megütődött, hogy a salonkocsi kikapcsolása miatt
támadt a vonatkésés.
– E szerint az a baleset egészen a mi rovásunkra megy. Ha a
mieink is a rendes kocsikban foglaltak volna helyet, a hol más
tisztességes ember megfér egymással, akkor a vonat hamarább
áthalad a veszélyes helyen, mint a sziklaomlás bekövetkezik. De hát
a Silverking fiának salonkocsit kell berendezni: ez nem szíhatja azt a
levegőt, a mit más Istenembere. S ezért a mi bolond
kevélységünkért kellett annyi jó embernek kinhalált szenvedni.
Ennek a combinatiónak bizony elég alapja volt.
Tovább beszéltem: a hogy a nő kivánta.
Iszonyut kellett neki kiállani, mikor a vész közeledtét elmondtam
előtte: a catastropha előtti perczeket. A szive dobogását lehetett
hallani a szünetekben.

49. Mikor már a kezemben volt a keze a gouvernantnak, hogy
lesegítsem a lépcsőről, a hölgy úgy segített volna neki: úgy taszította
volna mind a két kis kezével, úgy hivta a nevénél: «no hát! Alice!
ugorjon hát!»
– Megint visszament a waggonba a kalapjáért.
Erre görcsösen felkaczagott a hölgy és két kezét a feje fölé kapta.
– Hahaha! A kalapjáért! Ilyen bolond volt mindig. – Hahaha!
Soha sem jött az asztalhoz kalap nélkül. Azt hitte, hogy szégyen, ha
a fülét meglátja valaki. Hahaha!
Szerencsére megjöttek a könyek: ezek elolták a kaczajgörcsöt.
– Szegény jó Alice! Legjobb barátnőm volt a világon. Hogy
szerette azt a gyermeket! Inkább anyja volt neki, mint én. Miért
engedtem meg neki, hogy a gyermeket kisérje?
Elmondtam azt is, hogy a gouvernante a vész pillanatában is
legelőször arra gondolt, hogy a gyermeket szabadíttassa meg velem.
– És nem látta ön őt többet soha? Nem került elő a lezuhant
kocsiból?
Eltagadtam, hogy láttam még egyszer. Ez már csakugyan nem
női életszervek számára való leirás lett volna. Azt mondtam, hogy a
vonat nem várt: a sebesültekkel gyorsan kellett tovamennünk.
– És a többiekről mit tud ön? A hozzánk tartozókról? A kik a
gyermeket kisérték. Mint egy uralkodó fejedelem fiát! Egész suite-
tel! A derék doktor Mayer?
– A legelső waggonban volt, mely összeégett.
– Hát Tom, a szerecsen?
– Azt agyonnyomta az összelapított kocsirom.

50. – Leghűségesebb cselédem volt. Egyszer egy alligátortól
szabadított meg. Vasruddal verte agyon a szörnyet. Nehéz sebeket
kapott tőle. S csak nevetett rajta.
– A halálban is nevetett.
– És a szegény kis Topsi? a kis játszó társ? Jemmynek a
tejtestvére. Az ő anyja volt a Jemmy dajkája. Úgy a lelkemre kötötte
a gyermekét, hogy felneveljem: papot csináljak belőle! Szépen
szavamnak álltam. Szentet, martyrt csináltam belőle! – És egyet sem
lehetett közülök megmenteni?
Én felvilágosítottam a hölgyet a körülmények felől, melyek a
mentést lehetetlenné tevék a segélyvonat megérkeztéig; akkor pedig
már késő volt.
– Tudom már. Azon az éjszakán elfelejtettem imádkozni. –
Estélyen voltunk; ott nem jutottam hozzá. Pedig úgy bántott valami.
Az az elmulasztott imádság. Csak egyszer sóhajtottam fel, mikor
senki sem vette észre: «God bless us!» – Akkor történt meg az
irtóztató csapás. Hát ki az a rettenetes lény: a ki ránk les, s ha rajta
kap, hogy egy este, egy reggel elmulasztottuk az Istenhez
fohászkodni, letaszítja az örvénybe azokat, a kik hozzánk tartoznak?
Ki az?
Az a fehér arcz, azokkal a nagy kék szemekkel olyan volt e
beszéd alatt, mint valami sirőrző nemtő.
– Talán az az egy fohász: «God bless us!» őrzé meg önnek a
kedves gyermekét a nagy veszélytől.
– A Jemmyt? Ez a szerencsétlenség gyermeke! Ő miatta kellett
elveszni annyi ártatlan embernek! Meg volt átkozva az az óra, a
melyben ez a gyermek született. – Nem! Nem ő az átkozott! Ő
ártatlan. Nem tehet róla. Én vagyok a bűnös, a ki őt világra hoztam.
– Mondjon ön uram még több rémlátást; hadd szenvedjek ki benne.
– Nekem ez jól esik.
Ő

51. Őriztem a számat ettől a kegyetlenségtől. Inkább egyet
fordítottam az előadáson s beszélni kezdtem a hölgynek az angol
utazóról, ki a pásztor kecskéit őrzi, a míg az a szomszéd állomásig
elszalad; – aztán meg a phlegmaticus festőről, a ki az egész
rémjelenetet lekapja a vázlatos könyvébe.
– Azt a képet nekünk minden áron meg kell szerezni. Egy
fogadalmi kápolnában fogjuk elhelyezni.
Kezdtem arra a gondolatra jönni, hogy mrs Du Many kedélyének
alapját vallási rajongás képezi. Ebből ered a mély bűnbánat, mely a
szerencsétlenség okát arra a kis gyermekre hárítja. Ez okozza az
anyának feltünő idegenkedését saját szülötte iránt. – Azonban ezt
még sem találtam elég felvilágosításnak. Ez nem elég ok arra, hogy
egy anya, a halálból megszabadult gyermekét meg ne ölelje.
– Minő szerencsétlenség! rebegé, összekulcsolt kezeit térdére
feszítve. Minő lélekkárhozat! Hogy jelenhetünk meg az Isten előtt?
Én megkisértém őt csillapítani. Felemlítettem előtte, hogy most
rövid idő alatt mennyi nagy catastropha rendíté meg Európát. Az
eszéki hid leszakadt a vonat alatt, s egy egész század derék huszár
lelte halálát a Dráva folyamban. Hát a skócziai hidszakadás, a
melynél egy lélek nem menekült meg a hullámokból. Aztán Szeged
elpusztulása az árvízben. Egy egész város romba dőlve. Majd az
Arrogante hadihajó elsülyedése. Legközelebb az ischiai földindulás,
melynél nyolczszáz embert zúztak agyon a romok. És maga ez a
roszbergi hegyomlás, mely már a század elején, ugyanazon a helyen
négyszázhatvan embert temetett el. – Nem az églakók haragja intézi
ezt, hanem planétánk geologiai és meteorologiai phasisai. Ha valakit
hibáztatni lehet a mostani balesetnél, úgy legfeljebb a vasuti mérnök
az, a kinek a veszélyes roszbergi hegy-vápa előtt nem mellvédet,
hanem bástyát kellett volna emelni.
Félbeszakította a beszélgetésünket mr. Du Many közbejötte. A
férjnek persze nem szükség magát bejelentetni.

52. Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade
Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.
Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and
personal growth!
ebookultra.com