száján betölt. Nemcsak azért ez utóbbinál, hogy mérget ne itassanak
meg vele, hanem, hogy annyit ne igyék, a mennyitől többet találna
beszélni, mint szükséges. Mert ismerte a természetét, hogy ha
egyszer bort iszik, akkor kitör belőle eltitkolt természete. Azért még
ascétát is kellett játszania; mert tudta jól, hogy rá nézve minden
asszonyi csáb csak finom tőrvetés, a miben ellenségei meg akarják
fogni. Olyan életet élt, mint egy remete. Pedig sardanapali vágyai
voltak.
Mikor aztán egy-egy rövid időre kiszabadulhatott az udvari
légkörből, haza, a senkitől nem ellenőrzött eleusi barlangba, s
levethette magáról a kényes francziát, öltözetestől, álarczostól
együtt, felvehette a megtagadott őseredeti oroszt, neki ereszthette
rabbá tartott nyelvét annak az igazi novgorodi stylusnak, a melyen a
hajdani köztársaság bojárja szidta a parasztot és a czárt egyformán;
versenyt pörölve a tökéletesen hozzá illő élettárssal, a kivel reggel
összeverekedett, délben összecsókolódott, délután együtt agyalták
ketten sorba a jobbágyot, szolgahadat, sztarosztát, s este együtt
itták le magukat: akkor érezte magát csak boldognak. Itt minden
szabad volt. Daimona versenyzett vele minden kicsapongásban. Ha
dühösködött, még jobban dühösítette, ha haragja epéjét kellett
kiöntenie, keresett a számára élő emberi tárgyakat, s a
kegyetlenkedésben asszonyi kifinomítással segített neki. Mikor a főur
Grusinóba hazajött, éjjel nappal volt lótás-futás, jajgatás, püfölés,
aztán evés-ivás, dorbézolás, táncz, zene, kátrányba mártott s tollban
meghempergetett asszonyok kergetése az utczán, vadászat,
kutyaheczcz, felgyujtott gunyhók, vízbe dobált leányok, bolondok
tréfái, saturnáliák, s egyszer legalább egy «szvacha» (leányvásár). A
szultánának arra is volt gondja, hogy a maga padisahjának egy
bajrám-ünnepet szerezzen.
Alexej Andreovics herczeg saját valódi «én»-jét tartotta ott a nem
szép Daimonánál s ez tette őt kedvesebbé ránézve a világ minden
szép asszonyainál.