tudott magyarul. Mit csináljanak ők Vörösmarty nyelvével?
Meg voltak hiva a Ditrichstein, Khevenhüller-Metsch, Kinsky,
Liechtenstein, Lobkovitz, Meriadec Palm, Rohan és Stahremberg
osztrák herczegek a Desfours, Ditrichstein, Harrach, Cavriani,
Khevenhüller, Kollonich, Colorado, Kolowrath, Königsegg, Seilern,
Saurau, Schönborn stb. osztrák grófok, a Gabelkhoven, Hillebrand,
Jünger Kavanagh, O-Naghten, Steinlein és a többi osztrák bárók.
Gyülölik a magyart, nem ismerik nyelvét, történetét, örömét,
bánatát, emlékeit, reménységét. Őseik dulták, égették, gyilkolták
országunkat, nemzetünket. Ezek lelkesüljenek Árpád harczainak
leirásán, a magyar faj hős korszakának emlékein?
Saját főuraink se voltak akkor sokkal különbek. Nyelvünket,
irodalmunkat se nem ismerték, se nem becsülték. Nevelésük német
volt, osztrák volt, nemzeti életünkre örökös átok volt. Keblükben
nem a haza élt, sőt semmiféle haza nem élt. Bécs és a külföld volt
minden örömük tanyája, a magyar földre csak azért gondoltak, hogy
ezt kizsákmányolhassák.
Igaz: voltak kivételek!
Még tul a Dunán is akadt néhány hazafi főrendü. A felső Tiszánál
már többen voltak. Erdélyben a nagyobb szám jó magyar volt.
De ez mind kevés volt. A magyar főrendek még 1840-ben se
akarták megengedni, hogy a magyar törvényhozók magyarul
tanácskozzanak s nemzetük nyelvén alkossák meg a törvényeket.
Ismer ilyen őrültséget a világtörténet?
Minden nemzetnél, mely élt és élni akart, a nemzeti törekvések
élén a hadsereg vezérei s a társadalom főrendü férfiai állanak. No
csak meg kellett nézni a magyarok főrendeit ezelőtt hetvenöt évvel!
Ezért nem akadt a nagy közönségből több mint 63 ember, a ki
Árpádot látni akarta, a mikor ő Vörösmarty költészetének
dicsőségében állott nemzete elé!