kanczelláriákhoz. Kopogtat, dörömböz, könyörög, káromkodik,
janitorokat megveszteget és a hová be nem juthat, a kapun les rá a
kegyelmes úrra, ott fogja el, úton-útfélen panaszolja úrnak-
bolondnak a szenvedett méltatlanságait, præsentál, allegál, replikál,
appellál, concertál, törvényeket czitál, szidja a papokat, az
udvaronczokat, a rendőrség kezébe kerül, becsukják, kiszabadul,
satisfactiót követel, azt nem kap, fűhöz-fához folyamodik: fut előle
minden ember s ajtót-ablakot zár, ha meglátja.
És ez alatt külső viseletében is elhanyagolja magát, katonai
egyenruhája nincs már, a legolcsóbb polgári öltözetet viseli, nehogy
a Kleiderordnung törvényeivel összeütközésbe jőjjön.
Ilyen alakban aztán a nőknél sincsen szerencséje. Nem is ér rá
szerelmi kalandokra gondolni, hisz mindennapra terminusa van
valami birónál, ha nem kompareál, elmarasztalják in contumaciam.
Dehogy irhat most verseket, előtte a magyar Corpus juris: azt
tanulja be könyv nélkül, jobban otthon van már a Tripartitum, az
edictumok és a curialis decretumok útvesztőjében, mint egy tabularis
fiscalis s még azzal is mortificálja a bécsi birákat, hogy a magyar
törvényekből tart nekik prelectiót.
S ezt az infernális haláltánczot járja három esztendeig! Három
legszebb évet a fiatalságából elpocsékol perpatvarkodással.
Végre csodák történnek. Három esztendő alatt dülőre jutnak a
perek. Alig hinné el az ember! Három esztendő! Hisz ez a
csecsemőkor egy processusnak az életéből. Ez alatt a mi kincsei
voltak a nagybátyjának otthon a szlavoniai várában, azokat
egyszerűen ellopták. Minden ember, a ki felügyelőnek volt oda
küldve, lopott belőlük valamit. Ha ellenőrző is volt, akkor ketten
loptak. Nem hagytak ott semmit: tiszta munkát csináltak. – No de
hát ezeket a kincseket Trenk Ferencz, a pandurvezér maga is úgy
rabolta össze, átok volt rajtuk. Hadd fussanak.
Félmillió oda!