The Science Of Culture And The Phenomenology Of Styles Renato Barilli Corrado Federici

The Science Of Culture And The Phenomenology Of Styles Renato Barilli Corrado Federici
The Science Of Culture And The Phenomenology Of Styles Renato Barilli Corrado Federici
The Science Of Culture And The Phenomenology Of Styles Renato Barilli Corrado Federici

1. The Science Of Culture And The Phenomenology Of
Styles Renato Barilli Corrado Federici download
https://ebookbell.com/product/the-science-of-culture-and-the-
phenomenology-of-styles-renato-barilli-corrado-federici-52534708
Explore and download more ebooks at ebookbell.com

2. Here are some recommended products that we believe you will be
interested in. You can click the link to download.
The Muse Of History And The Science Of Culture 1st Edition Robert L
Carneiro Auth
https://ebookbell.com/product/the-muse-of-history-and-the-science-of-
culture-1st-edition-robert-l-carneiro-auth-4490558
The Science Of Beauty Culture And Cosmetics In Modern Germany 17501930
Annelie Ramsbrock Auth
https://ebookbell.com/product/the-science-of-beauty-culture-and-
cosmetics-in-modern-germany-17501930-annelie-ramsbrock-auth-5382860
A Cognitive Ethnography Of Knowledge And Material Culture Cognition
Experiment And The Science Of Salmon Lice 1st Edition Mads Solberg
https://ebookbell.com/product/a-cognitive-ethnography-of-knowledge-
and-material-culture-cognition-experiment-and-the-science-of-salmon-
lice-1st-edition-mads-solberg-43466454
Pain The Science And Culture Of Why We Hurt Marni Jackson
https://ebookbell.com/product/pain-the-science-and-culture-of-why-we-
hurt-marni-jackson-4632520

3. The World Of Caffeine The Science And Culture Of The Worlds Most
Popular Drug First Edition Bennett Alan Weinberg
https://ebookbell.com/product/the-world-of-caffeine-the-science-and-
culture-of-the-worlds-most-popular-drug-first-edition-bennett-alan-
weinberg-2437464
Civilization And The Culture Of Science Science And The Shaping Of
Modernity 17951935 Stephen Gaukroger
https://ebookbell.com/product/civilization-and-the-culture-of-science-
science-and-the-shaping-of-modernity-17951935-stephen-
gaukroger-11131522
Alien Life Imagined Communicating The Science And Culture Of
Astrobiology Mark Brake
https://ebookbell.com/product/alien-life-imagined-communicating-the-
science-and-culture-of-astrobiology-mark-brake-10790354
Why You Like It The Science And Culture Of Musical Taste Nolan Gasser
https://ebookbell.com/product/why-you-like-it-the-science-and-culture-
of-musical-taste-nolan-gasser-44652582
Why You Like It The Science And Culture Of Musical Taste Hardcover
Nolan Gasser
https://ebookbell.com/product/why-you-like-it-the-science-and-culture-
of-musical-taste-hardcover-nolan-gasser-9982916

6. the science of culture
and the phenomenology of styles

7. This page intentionally left blank

8. The Science of Culture
and the Phenomenology
of Styles
renato barilli
Translated by Corrado Federici
McGill-Queen’s University Press
Montreal & Kingston
•London•Ithaca
preface iii

9. English language edition
© McGill-Queen’s University Press 2012
Authorised translation from the Italian language edition
published by Bononia University Press
isbn 978-0-7735-4099-6 (cloth)
isbn 978-0-7735-4104-7 (paper)
Legal deposit fourth quarter 2012
Bibliothèque nationale du Québec
Printed in Canada on acid-free paper that is 100%
ancient forest free (100% post-consumer recycled),
processed chlorine free.
The translation of this book has been funded by SEPS –
Segretariato Europeo per le Pubblicazioni Scientifiche
(Via Val d’Aposa 7 – 40123Bologna, Italy, www.seps.it,
[email protected]).
McGill-Queen’s University Press acknowledges the
support of the Canada Council for the Arts for our
publishing program. We also acknowledge the financial
support of the Government of Canada through the
Canada Book Fund for our publishing activities.
Library and Archives Canada Cataloguing in Publication
Barilli, Renato
[Scienza della cultura e fenomenologia degli stili. English]
The science of culture and the phenomenology of styles /
Renato Barilli ; translated by Corrado Federici.
Translation of: Scienza della cultura e fenomenologia degli stili.
Includes bibliographical references and index.
isbn 978-0-7735-4099-6 (bound).--
isbn 978-0-7735-4104-7 (pbk.)
1. Art and society. 2. Art and history. I. Federici,
Corrado, 1946– II. Title. II. Title: Scienza della cultura e
fenomenologia degli stili. English.
n72.s6b3413 2012 701'.03 c2012-905474-7
This book was typeset by True to Type in 10.5/13Sabon
iv preface

10. Contents
Introduction 3
1The Concept of Culture9
2The Stratum of “High” or Symbolic Culture24
3The Internal Articulations of Cultural Systems46
4The Birth and Evolution of “Modern” Space60
5The Birth and Evolution of the Contemporary Age77
6Heinrich Wölfflin and the Phenomenology of Styles136
Postscript153
Annotated Bibliography 157
Index 175
preface v

11. This page intentionally left blank

12. the science of culture
and the phenomenology of styles
Introduction 1

13. This page intentionally left blank

14. Introduction
This work, which appears in English translation some thirty years
after it was originally published, should be readily accepted by the
North American public since virtually all the works on which my
thinking is based were produced in that part of the world, beginning
with a classic text from which I borrowed the first part of my title, The
Science of Culture, by Leslie A. White (1949). I read the Italian version
published in 1969 and it has become a cornerstone for my own theo-
retical investigations. In the first edition of the present volume, I took
the more radical step of adopting the term culturology, whereas in the
second, I opted in favour of a neutral phrase to avoid upsetting the
general readers and the students to whom the book was addressed.
White provided an excellent overview of the decades of research car-
ried out in the field of cultural anthropology, research that reappears
in condensed form in another classic work, Culture: A Critical Review
of Concepts and Definitions, co-authored by Clyde Kluckhohn and Al-
fred L. Kroeber (1952). All these writings define the concept of cul-
ture on the basis of the human capacity to produce implements or
prostheses to extend the capacity of the human body – in other words,
external implements designed to enable humans to intervene on the
environment. From this premise arises the important concept of cul-
tural materialism, on which another famous cultural anthropologist,
Marvin Harris, has theorized elegantly in an essay titled Cultural Mate-
rialism(1979). In brief, I have completely revised my initial assump-
tions in the sense that, to find the essence of culture, we need to look
outside ourselves and to invert St Augustine’s dictum: no longer Noli
foras ire, in te ipsum redi,in interiore homine habitat veritas(Do not
desire to go outside. Return in yourself. The truth dwells inside your

15. consciousness), but rather Ex te ipso exi, in exteriore homine habitat ver-
itas(Go outside yourself. The truth dwells outside your conscious-
ness). All this wisdom culminated in the thoughts of Canadian Mar-
shall McLuhan, whose work I encountered when his most complete
work and his most fully-developed ideas appeared in Italian transla-
tion. This was Understanding Media(1964), of which I became the
apologist in Italy and described specific implications derived from
that work for the domains of art and literature, to which my activity
as scholar and professor was dedicated. The phrase “The medium is
the message,” which has often been criticized for being banal and
superficial, seemed, on the contrary, enlightening to me, to the point
where it resolved in the best way possible the epistemological issue of
our age by building on Kant’s legacy and his idea of synthetic a priori
judgment: we shape external data and experience through the media
we adopt. As a result, we have a synonymous term in the sense that the
media of a given epoch are simply the technology used in that partic-
ular time and place.
These anthropologists who served as my guides were very careful
not to lapse into the nineteenth-century determinism found in both
Positivism and Marxism, but they did acknowledge that these two
great currents of thought captured at least one aspect of the solution
by underscoring the fact that we have to start from the ground up,
from material reality. However, this premise did not ensure the
progress of human beings because, in addition to being involved with
the here and now and intervening on the environment with the
implements provided to us by the technology we use, we have the
capacity to question and speculate on our future. This occurs thanks
to the adoption of a particular instrument, the symbol. It too is based
on material reality – otherwise, our general presupposition would be
contradicted. In fact, the symbol comprises phenomenal data, which
are the visual elements in art or written literature, and sounds in
music and drama. A symbol is something that is not physically pre-
sent but rather located in a hypothetical or virtual dimension. All this
leads us to refute the hegemony that semiotics, i.e. a general science
based on the primacy of the sign, has claimed over the entire western
world from the 1960s onwards. The dense cluster of anthropological
theories to which I am indebted is clear in this regard: the sign is not
the exclusive product of human beings. On the contrary, we share this
instrument with animals. Therefore, semiotic studies are blamewor-
thy or defective when they presume to relegate the symbol to the level
4 The Science of Culture and the Phenomenology of Styles

16. of performing minor or secondary tasks and fail to acknowledge the
vital role that the symbol actually plays.
At this point, I also have to recognize the role that the best philo-
sophical European tradition played in my own intellectual develop-
ment and in the composition of the pages that follow. If I am inclined
to interpret the symbol as the expression of a uniquely human capa-
bility, I cannot ignore the best analysis on this topic provided by Ger-
man philosopher Ernst Cassirer in hisPhilosophy of Symbolic Forms
(1923), including the impressive expansion of this theory on the part
of Susanne Langer, an American philosopher of art, born of German
parents. She deserves special credit for having explained that symbols
are divided into two large families: presentational and referential sym-
bols. Presentational symbols pertain to the arts since they are based on
a strict linkage between the material and the virtual strata; whereas
with referential symbols, the relationship between the material and
the virtual components is conventional and, as such, they are particu-
larly suited to the sciences. This division, which is also well known to
European scholars who study these matters, is the basis of my own
Course on Aesthetics, which I had the good fortune of seeing translated
and published by the University of Minnesota Press in 1993. I would
like to add that the large family of referential symbols is divided into
two subcategories: those that are analytical and used in the physical
and mathematical sciences, and those that have a more physical qual-
ity since they impact on the senses, as occurs in rhetoric. My own
work in this particular area, namely Rhetoric, was also translated and
published by the University of Minnesota Press in 1999. So I am
proud to claim that my presence in North America is thus established
from this moment onwards through a trilogy of works that form an
interdependent “system.”
Returning to the European context, Cassirer himself points the way
to establishing a direct link with criticism and art history. Consider
the figure of Erwin Panofsky and his Perspective as Symbolic Form, pub-
lished in 1927, where he adapts the symbol with consummate skill to
applications in the artistic field. Panofsky was the last exponent of a
noble European tradition, found particularly in Germany, which
includes such brilliant stars as Alois Riegl and especially Heinrich
Wölfflin, with his famous dialectical pairs. This branch of European
philosophy and art history had a serious limitation, however, in that
it completely neglected the connection between the “high” and noble
stratum of the symbolic forms and the “low” stratum of material prac-
Introduction 5

17. tices. Panofsky and his adherents could be accused of omitting, or
indeed setting aside, all the problems revolving around the relation-
ship between the material and the virtual or the symbolic. But they
did so for the very good reason that they did not know how to solve
the problem. We close our eyes when we find ourselves faced with a
dark and threatening reality we cannot control.
From here, I return to the answers provided by the cultural anthro-
pologists mentioned above, as well as to the impact their ideas had
on my own thinking. Such authors as White and Harris firmly estab-
lished the fact that culturology must proceed on two tracks: the
material-technological and the virtual-symbolic. But they were also
aware of the difficulties associated with connecting these two strata.
At this point, it is useful for me to go back across the Atlantic to find
the best solution to this problem in the theories of French sociolo-
gist Lucien Goldmann, who, while especially interested in the histo-
ry of narrative, did not exclude the possibility of transferring and
adapting his tenets to broader areas of inquiry. Goldmann wanted to
have his cake and eat it too. In other words, he wanted to account for
both the enormous weight of the material practices of a given epoch
and the singular dignity of the symbolic forms. To this end, he assert-
ed the existence of a homology between the two processes, or the
identity of the respective practices, which can be illustrated if we
extract from a given discipline a structure, a pattern, or modality
reduced to schematic terms. We may even speak of the possibility
of congruence, as occurs in geometry, which is the superimposition of
the schemas derived from each individual sector for the purpose of
determining their properties. The adoption of an invaluable concept
like homology still seems to me the best possible solution to this nag-
ging problem.
I revert once more to the teaching of White where he acknowledges
the priority of common discoveries over the exploits of individual
protagonists in a given cultural period. The times, circumstances, and
modalities adopted are more powerful than individual talent, or at
least it can be argued that talent can facilitate or accelerate the attain-
ment of certain objectives, but not create them from nothing. We are
profoundly influenced by the times in which we live and from this
realization stems my personal preference for the “generational cri-
terion,” which is also implied in White’s theories and those of North
American culturologists: When the time is ripe, we inevitably come
across similar solutions, which should be more correctly called homol-
6 The Science of Culture and the Phenomenology of Styles

18. ogies, in different places. It is possible for many individual talents to
arrive simultaneously at a particular discovery or invention, even
though they are not in contact with one another
These issues should be well known to readers in North America, as
I state in the opening paragraph. They may be surprised or puzzled,
however, by the periodization of historical cycles, which is to say, the
succession of different cultures. In Europe, at least in Italy, our text-
books used to be constructed on the basis of chronologies or timeta-
bles that I believe have no equivalent in North America. They have
been nearly forgotten in Europe due to the general policy of deregu-
lation of our educational system and the vagueness of the terms
adopted, which renders them less incisive than they ought to be. We
are accustomed to speaking of a modern age that begins in 1492 with
the death of Lorenzo the Magnificent and with Christopher Colum-
bus’s discovery of America and that ends in 1789 with the start of the
French Revolution; it is followed by the contemporary age, an age
that has not drawn to a close. However, the terms “modern” and
“contemporary” are synonyms; in effect, they indicate two phases of
modernity. Furthermore, in terms of the very concept of cultural
materialism explored here, it would be better to refer to technological
events. Here, I once more accept fully what McLuhan stated indirect-
ly, although he was never concerned with questions of chronology –
the “modern” period corresponds to the Gutenberg era and should
begin in 1450 with the invention of the movable type printing press,
to which McLuhan himself correlates the homological event that
occurred a few years earlier at the symbolic level, namely, the theo-
rization of perspective by Leon Battista Alberti in 1435 on the basis of
the inverted pyramid. To indicate the start of the next period, we need
to identify a world dominated by the technological exploitation of
electromagnetic phenomena. The first discoveries and inventions in
this field emerge toward the end of the 1700s in the work of Luigi
Galvani (animals as condensers of electric energy) and Alessandro
Volta (the battery and the first electromagnetic generator), among
others. These events remained at the symbolic level for the time being
since they were scientific theories lacking practical technological
applications. This eloquently explains the reason for which the “old”
modern age continued to dominate during the 1800s – as did
machines propelled by thermal energy – together with the persistence
of symbolic forms still founded on the perspectival pyramid, subse-
quently confirmed by the camera itself.
Introduction 7

19. The textbooks are correct, then, both in the chronological relation-
ship between these two periods (perhaps with some slight adjustment
of the dates) and in the consideration of these periods as distinct from
each other and not interchangeable. But what remains is the seman-
tic emptiness of the two terms with which we try to characterize the
two epochs. I personally tend to prefer getting rid of the term “con-
temporary” and substituting it with the term “postmodern,” which
contains within it an indicator of succession and, therefore, of differ-
ence. However, in order to proceed along this path, the term post-
modern should be pushed back many years to have it begin in the late
1700s – the time of the first experiments in electrology (the applica-
tion of electromagnetism and electrotechnics). These experiments in
turn could be seen as homologous to certain features in the art of
Johan Heinrich Füssli (Henry Fuseli) and William Blake, namely, forms
completely removed from the perspectival pyramid that undulate in
the foreground the way electromagnetic waves do. Some may raise the
objection that the term postmodern is already used to designate a
spectrum of phenomena that, to tell the truth, is rather confused and
incoherent, beginning during the 1960s. If one were to accept my
argument, the postmodern would no longer be the initial phase but
a late, autumnal phase of something that started much earlier. Today,
early in the twenty-first century, as I state in the postscript to the pre-
sent English translation, we are at the point of maximum expansion
of the electronic world and, consequently, at the point of maximum
extension of the postmodern, which by now impacts the entire plan-
et, making the global village theorized by McLuhan relevant as never
before. But the term “village” has a precise meaning and it takes us
back to the idea of limited space, closeness to home, and as such it
deprives globalization of its potential to flatten differences. Today’s
artistic media, such as photography, video, installations, and new
modalities of writing, which are widespread, enable the world to
recover its roots. We are, therefore, on the verge of attaining a felici-
tous synthesis of the two opposing terms, a phenomenon that can be
described with that widely diffused term “glocalism.”
8 The Science of Culture and the Phenomenology of Styles

20. 1
The Concept of Culture
from stylus to style
Each term in the title of this book undoubtedly requires some clarifi-
cation but, contrary to what one may believe, it is not the most com-
plicated terms, such as phenomenology, that require an explanation.
We will see, instead, that words like phenomenology surrender their
secrets rather easily, whereas the more common and humble terms,
culture and style, which are part of everyday speech, appear to be
among the more controversial and difficult to pin down. This does
not occur only in the case of these two words, but rather constitutes a
general principle, which is that common or widely-used words are
loaded with multiple, ambiguous meanings and, therefore, greater
effort is required to interpret them.
Naturally, whenever we want to shed light on the meaning of a par-
ticular word, it is useful to consult a good dictionary. In the case of
stile[style] this elementary process of consultation produces a result
that could be repeated in other cases of this type; that is to say, mean-
ings are created initially at the material level, in concrete living con-
ditions or situations, where there is intervention on the environment.
This corresponds generally to the literal meaning of a word, which is
accompanied almost always by a second or derived sense resulting
from a transfer of meaning to broader and more general fields increas-
ingly removed from the concrete situation giving rise to that mean-
ing. In fact, we speak of a level of translated or transposed meanings
(these terms derive from two different Latin root words associated
with the idea of bringing or carrying, with the added suggestion of
movement). We can also refer to the corresponding Greek root word

21. and speak of “metaphorical” meanings. There is also the possibility of
calling these meanings figurative, but we would be operating within
the same set of concepts since these figures are fictional and replace
real, present elements thereby allowing us to imagine real elements
that are absent. Therefore, let us acknowledge that almost every word
has this dual nature, this transfer of meaning from an original, mate-
rial one to a broader, more abstract one.
Returning to the word style, stilein Italian, etymological dictionar-
ies tell us that the literal and material ancestor of this word is stylus,
which is an implement of practical life, in other words, a practical
instrument. Specifically, a stylus is a small metallic shaft, pointed at
one end, used to etch clay tablets covered with a layer of wax. During
the Roman era, these tablets were the principal support for writing.
The tablets produced for common occurrences were different from
those produced for occasions that were meant to be immortalized, in
which case, capital letters were carved on the hard surface of stone.
Today, people interested in archaeology and the history of writing
are particularly attentive to that remote word stylus(styloin Vulgar
Latin). The Italian word has undergone a minor change, almost a soft-
ening; as a result we have stile, which is “style.” The word has experi-
enced a typical transfer from the material to the abstract plane, a
process that can still be understood by going back to the original
term. The employment of the stylus, an exquisitely practical activity in
itself, from the very beginning made it possible to introduce expres-
sive variants into the act of writing. Each scribe had his own way
of writing or making the letters while respecting the conventions of
writing. In other words, each copyist produced what could be consid-
ered to be his own personalized handwriting: an individual style.
Here, we need to be careful not to affirm the individuality of the
writer too hastily. Scribes active in the same time period, and some-
times in the same place or workshop, shared the teachings of a com-
mon source and had to respect writing norms. Right from the start,
though, we need to avoid setting in opposition the individual and the
collective because the two can exist very well in sequence, which is to
say one after the other or in a series of superimposed strata, like the
leaves of an artichoke. Without a doubt, there was a graphic style com-
mon to all the scribes working in the same scriptorium or school, but
this does not mean that each could not develop individual or eccen-
tric characteristics. Even today, when we write longhand (no longer
using a stylus but a ball-point pen), with every word we write we
10 The Science of Culture and the Phenomenology of Styles

22. unconsciously blend features shared by a whole group or sector of
society to which we belong, with features that pertain to our own
individual personality. In short, from the initial material activity
involving the stylus, we see the emergence of activities that are increas-
ingly general and refined, thus allowing individuals and communities
to make expressive choices. From the style of writing in the graphic
context, we pass to style in verbal expression (the types of words and
sentence structures we select, for example – do we prefer coordination
and short sentences or subordination and clauses that are layered
and arranged like waterfalls?). From the verbal, we can shift to other
fields, provided it is possible to operate in them respecting pre-
established social or institutional norms while exercising individual
or group preferences. As a consequence, there can be a style of dress,
movement, dining, entertainment, and general behaviour. In the cir-
cumstances created by the community in which we live, the meta-
phorical process expands exponentially and comes to constitute a con-
tinent that is increasingly removed from the material context where it
originated.
For all these reasons, we can see the essentially pluralistic nature of
style. It would be more appropriate, therefore, to speak of styles since
each group, generation, social class, and individual tends to exercise
his or her options even if this means only small but tangible devia-
tions from what the group or the person next to him or her is doing.
Furthermore, this plurality occurs not only in synchrony but in
diachrony as well, in as much as styles already differentiated in a given
historical period are destined to undergo change as they travel into
subsequent historical epochs. We are dealing with unstable and
changing forms to which the term “phenomena” should be applied;
by this I mean that things appear to us here and now and are differ-
ent from the way they appeared there and then, and they in turn were
in the process of changing.
Thus, we have the opportunity to examine in greater detail the term
“phenomenology,” whose apparent complexity but essential clarity at
the denotative level I have already mentioned. In particular, the suffix
“logia” is not a mystery since it is commonly used to indicate that one
intends to apply a systematic discourse or “logos” to the object identi-
fied by the lexeme preceding the suffix; so we have the study of “phe-
nomena,” phenomenality being the variability of these phenomena
across time. In order to establish a phenomenology, we must deter-
mine that a given field is characterized by forms that appear and dis-
The Concept of Culture 11

23. appear, forms that have a limited duration, in other words entities that
resolve themselves in appearance, so that the phenomenal dimension
is more important than the ontic (to use the Greek term). On the
other hand, the logical component inevitably involved in every scien-
tific enterprise is aimed at identifying both stability and precarious-
ness; therefore, wherever it is applied, phenomenology aims to bring
a level of stability to the precarious elements. Here, it is not my inten-
tion to deny the infinite number of styles, but rather to ask if there are
recurring characteristics within this incessant process of mutation. It
is true that styles change, but is it possible to identify criteria of inves-
tigation or frames of reference despite the changes? This is the gener-
al task of every phenomenology and a phenomenology of styles is no
exception, because it is within the purview of every undertaking of
this kind.
1
the macro-continent of culture
Broadening our study, we finally arrive at the macro-continent of cul-
ture, which is typically where human beings establish their institu-
tions of every type, constructing, changing, criticizing, and under-
mining them from within, even as they create new ones. In a sense, we
can say that styles emerge entirely within culture itself, which there-
fore ultimately functions as its container.
Naturally, it is better to do away with the more learned term cul-
turology, replacing it with the more common expression “science of
culture,” as indeed I do several times throughout the present book.
Culturology, or more conventionally the science of culture, refers to
the intention of subjecting to a systematic and scientific analysis an
object that in itself is difficult and ambiguous, i.e., culture, precisely
because of its simplicity and widespread use. Even the person in the
street accepts the term and makes it part of his or her daily vocabu-
lary. That same person, however, might find himself or herself rather
embarrassed if asked to provide a clear, precise definition of the term.
The same word also presents serious difficulties for people who con-
12 The Science of Culture and the Phenomenology of Styles
1 In addition to designating in general the systematic study of all phenomena,
the term phenomenology refers to a particular philosophical movement found-
ed by Edmund Husserl, in which the investigation of “appearances” for the pur-
pose of uncovering their properties is of fundamental importance. See Annotat-
ed Bibliography, Chapter 4.

24. sider themselves sufficiently cultured or well educated. Even in this
case, it is wise to return to the dictionary, particularly to establish the
etymology; in doing so, we will find a clear confirmation of the pri-
macy of the material meaning, which proves to be significant in the
present investigation of the definition of culture.
Etymology tells us that, in the Latin world, culture was typically a
material-physical intervention on the land, and even today we cannot
refer to such interventions without using words derived from that
Latin root. I am referring to the cultivation of fields or agriculture, and
it is appropriate to say that one of the primary forms of human cul-
ture has been agriculture. We should also be grateful to the Italian lan-
guage for the fact that it introduced only a minor deviation to the
Latin, changing slightly the root lexeme cultto colt(as in coltura) to
designate practical, material interventions on the environment, leav-
ing the more archaic cultto signify metaphorical or figurative process-
es that have to do with working at the level of ideas or cognition and
are removed from the immediate material situations that gave rise to
them.
Or is this distinction something negative destined to be added to
the many prejudices that, throughout the centuries, have distanced
the material from the abstract or figurative meaning of culture? Cer-
tainly, one of the first steps in modern culturology is to perform an
open-minded, rigorous, and in-depth analysis of the object that is cul-
ture. In order to do this, we must begin by returning to the material
level. Culture must rediscover the pride of its origins, which lie in
physical interventions on the rough and difficult conditions of the
environment.
2
From this idea comes one of the first conditions for defining the
concept of culture in a rigorous and succinct manner. It is peculiar to
humankind (it does not make sense to speak of the culture of ani-
mals) precisely because culture is linked to the typically human capac-
The Concept of Culture 13
2 Among the many studies on the subject, it is worth mentioning what has
become a classic, Clyde Kluckhohn and Alfred L. Kroeber’s Culture: A Critical
Review of Concepts and Definitions(New York: Vintage Books, 1952). Another
seminal work is Marvin Harris’ The Rise of Anthropological Theorywith the
telling sub-title A History of Theories of Culture(1968; repr., Walnut Creek, ca:
Altamira Press, 2010). The more recent work by the same author, Cultural
Materialism(1979; repr., Walnut Creek, ca: Altamira Press, 2001) is also very
important.

25. Random documents with unrelated
content Scribd suggests to you:

26. A nő olvasott a levélből, az ifju olvasott a nő arczából, s most már
ő is tudta, hogy mi van abban a levélben? S most már ő rajta volt a
sor elpirulni és szemeit lesütni.
A mint a hölgy végig olvasta a levelet, szikrázó szemekkel tekinte
annak átadójára. Hanem a harag villámai elpihentek e sötét
szemekben, a mint az ifjut elpirulva, lesütött szemmel látta maga
előtt.
Egy ifju, a ki elpirul és lesüti szemeit egy szép hölgy tekintetétől!
Midőn Kálmán ismét feltekintett, már nem látta a hölgy arczán a
haragpírt, szemeiben a neheztelést. Ismét a szép vétkező szemek
voltak azok; a mik előtt színt változtat a csillag és bűbájtól reszket.
Kivált, ha az a csillag a szívben van.
– Jól van, mondá a hölgy, összehajtva a levelet. Kérem, üljön ön
le.
Azzal maga a szófára ült le, s mutatta Kálmánnak, hogy foglaljon
vele szemközt a karszékben helyet.
– Férjem ajánlja önt a levélben, mint tehetséges ifjut, hogy
sorsáról gondoskodjam. Levelét nem olvasta fel önnek?
– Nem.
– Haha! különös. Én nem tudom kitalálni, hogy mi úton
gondoskodhassam én az ön sorsáról?
– Én sem.
– De valamit mégis gondolt ön, mikor férjem ajánlatát fogadta.
– Azt gondoltam, hogy nagyságodnak vannak becses
összeköttetései, a kiknél egy dolgozni kész fiatal embert valami
alkalmazásra ajánlhatna.
Már eltagadta azt, hogy épen nála akart magántitkári állomást
szerezni.

27. – Teszem föl egy magántitkári állomást? monda a delnő.
Az ifju némán inte fejével.
– S elfogadná ön azt bárminő körülmények mellett?
Már erre nem felelt.
– Várjon ön: szólt a hölgy; egy jó gondolatom van. Irok
ügyvédemnek, s ön szíves lesz a levelemmel hozzá fáradni.
Azzal iróasztalához lebbent, s leült háttal Kálmán felé, s elkezdett
levelet irni.
Sokszor kinézett a levélirásból s Kálmán úgy vette észre az
átelleni tükörből, hogy azok a szép szemek olyankor mindig az ő
arczán függnek.
Végre elkészült a levél, a delnő egy boritékba tette azt a férjétől
kapott levéllel, s valami finom kis hártya ostyával leragasztá a
boritékot.
– Itt van, fogja ön; szólt Kálmánhoz. Ügyvédem majd meg fogja
önnek mondani, hogy mit tegyen.
A levélboritékot rosszul ragasztá le a hártya-pecsét, egészen
felvált róla. Kálmán a papirhoz szorítá azt hüvelykével, hogy jobban
leragadjon. Ha akarta, elolvashatta volna. Talán azért is volt olyan
könnyen lezárva, hogy olvashassa el.
Sietett távozni a szép szemek fényköréből.
– Viszontlátásig; mondá a delnő s szivélyesen nyujtá neki kezét
az eltávozáskor.
E delejes, e bűbájos melegű szorítás e bársonypuha kéztől többet
elmondott az ifjunak, mint a mennyit az irott sorokból meg lehetne
tudni. A szép hölgy neki valóban nagy jóakarója.

28. Egy perczig úgy jött Kálmánnak, hogy ennyi jóakaratért talán
illendő is volna megcsókolni azt a jóltevő szép fehér kezet; hanem
azután csak azt mondta magában: «majd csak mégis inkább a
nagyanyám kezét csókolom meg, a ki elébb arczul fog ütni!»
Kálmán semmi különös dolgot nem talált benne, hogy a delnő
által irt levél czímzetén Korcza fiskális úr nevét olvasta. Ugyanahhoz
kapott Sándor pajtása is ajánló levelet Csollán Bertitől. Azt mondta,
hogy az neki családi ügyvédje, akkor természetes, hogy a nőnek is
ugyanaz az ügyvédje. Azután a levél hártyapecsétjéről olvasta le a
nevet, mely arany betükkel volt odanyomtatva. Ez a név «Katinka».
Biz ezt eddig is tudhatta, ha akarta. Csollán Berti levelének a
czímzetén is ott állt a «Katalin».
Csakhogy a «Katalin», és a «Katinka» most már két különböző
fogalom!
Véletlenül esett, hogy midőn Korcza fiskális urat felkereste
Kálmán, Biróczyt épen útban találta. Annak a Curián kellett valami
után leskelődni. Az ajtóban találkozók közt rövid volt a szóváltás.
Sándor tudatta Kálmánnal, hogy őt a fiskális elfogadta
joggyakornokának, s neki tetszik ez az ember; azzal bevezette
principálisához s egyedül hagyta Korcza úrral.
Kálmán kissé el volt még fogulva, mikor a levelet átadta az
ügyésznek. Ilyenkor legerősebb divináló tehetsége van a gyanunak.
Kálmánban pedig egyébkor is erős keveréke volt a képzelemnek és
éberségnek.
Aztán meg Korcza úrnak az ábrázatja egészen arra való volt,
hogy a ki meg akarja tudni, hogy mi van most a fejében, azt szépen
leolvashassa a vonásairól. Azok egy eleven telegráf mozdonyai
voltak.
A mint a férj levele kiesett az asszony leveléből, az első perczben
az az ijedtség látszott a képén, amit elképzelhet mindenki, ha egy
ügyvédnek azt mondják, hogy két gazdag pörlekedő cliense
egyszerre kibékült egymással. Hanem azután ránczba szedte a

29. képét, s maga elé tette mind a két levelet, lesimítva róluk a porzót.
Az egyik persze kőporral volt behintve, a másik aranyporzóval.
A dátum szerint a férj levele volt az első, azt olvasta elébb végig.
Mikor belekezdett, csunyául félre húzta a száját, mintha nem
tetszenék neki a dolog, s minden sor olvasása után félretekintett az
előtte álló ifjura, végigméregette szemével, még pedig úgy, hogy az
egyik szemét behunyta, mint a hogy a műértők szokták egy kép
perspectiváját megitélni. Egyszer az orrához is kapott s alig tudta a
markába eltakarni a nevetés vágyát; majd meg felhúzta a két vállát
egész a füléig, mintha el akarna bujni saját háta mögé. S mikor
végére ért, nagyokat csóvált a fején, sokáig úgy felejtette a száját,
hogy az alsó ajkával befogta a felsőt; mintha azon tanakodnék, mi
lesz ebből. Azután felvette a delnő levelét, s amint azt olvasni
kezdte, mind a tíz ujja szétmeredt.
Most már mind a két ajkát behúzta a fogai közé, szemeit a
lehetségig kimeresztve, s utoljára, mikor készen volt a levéllel, úgy
feltolta az összecsücsörített ajkát az orráig, mintha azt a fél bajuszát
okvetetlen fel akarná színi. Mindezek után pedig nagyott kunczogott
az orrán keresztül, s olyan nyájas képet csinált Kálmán felé, mint egy
erdei manó.
– No, öcsém uram, hát magát csak ide küldték mi? Hát mért
küldték, mi? Hát mért küldték ide? szólt meghuzogatva az orrát, s a
száját nyitva hagyva, mintha már a nyelvén volna a további mondás.
– Hogy miért küldtek ide? azt nem tudom; hogy miért jöttem ide,
azt tudom.
– Én megmondom. Magának szép szerencséje akadt. Egy szép
asszonynak secretarius kell. A férj küld neki egyet, s az asszonyság
elfogadja az ajánlottat s elküldi a fiskálisához, hogy a salarium felett
egyezkedjék vele. Magának szép tehetségei vannak e hivatásához,
he?

30. – Nincsenek uram, felelt Kálmán s most már nem pirult, hanem
sápadt. Nem azért jöttem uram önhöz. Nekem balesetem volt, mely
miatt el kellett az iskolát hagynom. Énhibám, nem szépítem. Hasonló
sors érte egy barátomat is, s talán épen annak is én vagyok az oka.
Ez a barátom most önnél joggyakornok.
– Ah a Biróczy! Hát conscolárisok?
– Voltunk, míg ki nem csaptak. Én többet tanultam mint ő, azért
ő mégis mindig többet tudott, mint én. – Tudta az életet. Tőle
tanultam meg, hogy balsorsunk nem helyrehozhatatlan. Az iskolából
ki vagyunk tiltva; de ha magántanulmány útján elvégezzük a
félbeszakított jogi tudományokat, s ha a tanári magyarázatot
pótoljuk a gyakorlati év útmutatásaival, magánúton is tehetünk le
vizsgát s azután járulhatunk censurához. Ezt tőle tanultam meg; s
követni akarom. Azért jöttem önhöz, hogy megkérjem, midőn
Sándor barátom gyakornoki éve lejár s ő a királyi táblai jegyzőségbe
lép át, kegyeskedjék engemet ide fogadni ő utána joggyakornoknak.
– Hehej öcsém? Énhozzám akar maga jönni patvaristának? Tudja-
e hogy az nagyon rosz mulatság? Az én patvaristám nem bálból ki,
bálba be! nem biliárdozni napestig a hét választónál; nem nyulászni,
kacsázni, nem czifra szalüppök után szaladgálni; hanem körmölni,
tollat rágni! Azután az én természetem kiállhatatlan természet. Én az
úrfit, mikor legjobban mulathatnék, akkor fogom be a legnagyobb
dologba; mikor legczifrábban felöltözött, akkor küldöm a legnagyobb
sárba; én agyon boszantom az úrfiakat s fát vágatok velük, mikor
unják magukat.
– Mind tudom én azt, szólt szelid mosolygással Kálmán. Híre van
fiskális úr tréfáinak meszsze földön; hanem annak is híre van, hogy
keze alól kerülnek ki a legjobb prókátorok, hogy itt lehet legtöbbet
tanulni. Én ide akarok jönni, ha ön elfogad.
– Ah? S nem akar maga beállni magántitkárnak egy szép
asszonyhoz? No jó. Nem szóltam semmit. Hát most mit akar tenni?

31. – Haza megyek elébb a nagyanyámhoz s megkisértem őt
kiengesztelni. Nehéz lesz, mert ő igen szigorú asszony.
– Hagyja el, tudom, ismerem a nagyasszonyt. Én ne ismernék
valakit Magyarországon, a kinek valaha pöre volt a királyi táblán?
Pedig a nagyasszonynak sok pöre volt. Ő ismer engem jól. No majd
irok én egy pár sort a nagyanyjának. Ne hőköljön vissza. Nem
vagyok én Csollán Berti. Majd olyan dolgot irok neki, a mitől
kiengesztelődik. Hát csak nem fogadja el, a mit ajánlottak? nem? Ez
különös, nagyon különös: de hát jól van. Hát csak jöjjön vissza
hozzám egy esztendő mulva. Addig pedig tanuljon sokat. Különösen
koplalni megtanuljon; mert én nálam nagyon rosszul él a patvarista.
De már azt a kézszoritást férfiasan visszaadta Kálmán, a mi e
szavakat kisérte.
– Még egy kis elintézni valóm van, mondá. Ez az én bohó
barátom Sándor, mikor legutóljára együtt háltunk, a pénzét
megosztva, álmomban, tudtomon kivül a zsebembe csempészte.
Visszahoztam azt. Idáig nem költöttem el belőle semmit, magamnak
is volt, azt ő nem tudta, s egy nap alatt már otthon leszek. Kérem
önt, szíveskedjék ezt majd neki általadni: ne most, ne úgy, hogy én
azt visszahoztam; ridegségnek venné részemről.
– Ahám! Értem. Majd úgy apródonkint adogatom ki neki. Mikor
egyszer-egyszer elfogy a fraternek a pénze. De hát vallja meg, mért
hagyja maga ezt a pénzt nálam?
Kálmán huzódozott a felelettől.
– Kitaláljam? Ez abból a pénzből való úgy-e, a mit az a nagy kópé
Csollán Bertitől nyert kártyán?
– Abból.
– S magának öcsém nem volt még olyan pénz a zsebében a mit
kártyán nyert, s nem akar olyat magával hordani? Furcsa gyerek. De
furcsa egy gyerek.

32. A fiskális sokáig elóggott-móggott rajta, hogy már minek jönnek
ilyen csodabogarak is a világra, aztán megveregette a vállát
Kálmánnak.
– No csak menjen hát haza, öcsém, a nagymámihoz; mire
hazaér, az én levelem is ott lesz. Aztán egy esztendő mulva szivesen
látom, ha ugyan mind a ketten élünk. Én ugyan élek, azt tudom; én
száz esztendeig élek, hanem az ilyen fiatal vér hamar elpusztul: egy
táncz, egy lóról leesés, egy párbaj, szerelmi historia, s vége van. No
hát vigyázzon magára. Mégis csak szeretném tudni, hogy mi lesz
időjártával az ilyen fiatal csontból, a ki egy nap kétszer utasitja
vissza a «Herz-Dáma» szerencsekegyét?
Ezt az utóbbit már akkor mondta el Korcza úr, mikor Kálmán a két
ajtó között volt, s még azután is motyogott magában, a füle mellé
dugott tollat a szájába fogva keresztül, s fel s alá járkálva a
szobában, egyik kezébe fogta az egyik levelet, a másikba a másikat,
s tanácskozott a szájába fogott tollal.
Már most én ezzel az egyik levéllel agyonüthetem az egyik félt, a
másik levéllel a másik félt… Vajjon melyiket üssem agyon?

33. AZ ÉDES OTTHON.
Ifju barátom, ki e sorokat olvasod, hidd el nekem, hogy sohasem
fogsz olyan nagy úr lenni, mint a milyen most vagy.
Mikor hazamégy az édes otthonba, őszi tanév dicséretes
bevégezte után.
Otthon úgy várnak, mint egy királyt.
Az egész év munkájából, fáradalmaiból, nélkülözéseiből te semmi
részt nem vettél, csak a szüretre jösz. Szőlőtő, gyümölcsfa rakott
áldással vár reád, pedig nem ápoltad.
Hugaid, öcséid, már a kapuból várják jöttödet; ölelnek,
csókolnak, beléd csimpajkoznak mikor megérkezel: apád, anyád
zokogva szorítnak karjaik közé. Pedig nem hoztál nekik semmit; csak
magadat.
De milyen nagy darab kincs vagy te magad otthon.
Elbámulnak rajtad, mekkorát nőttél! már a szakállad is ütközik,
egész férfi lett belőled.
Az egész ház a tied!
Minden ebédnél ott találod kedvencz ételeidet az asztalon; nem
felejtették még el, hogy mit szerettél olyan nagyon?
Ruhádról, fehérnemüdről más gondoskodik; akarják, hogy deli
légy.
Apád komolyan beszél hozzád, mint rangbeli férfihoz, s
megajándékoz ősi pecsétnyomó gyűrűjével; most már érdemes vagy,

34. hogy rád bizassék e klenodium; anyád sír ha rád néz s mosolya
ragyog könyein keresztül; testvéreid bámulnak.
A cseléd, ki elmeneteledkor neveden szólított, most már ifju
úrnak czímez.
Kutya, macska fölkeres, hozzád törleszkedik, kezedet nyalja.
Egész nap kedvedet keresik; kivánságaidat ellesik, mire
kigondoltad, már teljesítve van.
Mikor alunni akarsz, csizmádat lehúzzák; aztán lábujjhegyen
járnak a háznál, mukkanni sem szabad senkinek, míg te alszol, míg a
szomszédszobából áttörő kávéillat föl nem ébreszt.
S ez így megy mindennap.
Tied az egész ház. Mit? ház? az egész város.
Mikor kimégy az utczára, most már karodba fogóznak családod
tagjai, te vezeted őket. Fenhordod fejedet. – A szemközt jövők
nyájasan és irigykedve köszöntenek. Egy-egy ablakot lopva
kinyitnak, s utánad kandikálnak fiatal gömbölyü leányarczok zöld
levelű virágcserepek közül. Tekintélyes férfiak az utcza tulsó végéről
átkiáltják hozzád az alászolgáját. Régi tanáraid találkoznak veled, s
elszörnyednek, ha veled egy óráig beszéltek, mennyi tudományt
felszedtél azóta! Magasról tekintesz le szegény jámbor öreg urakra,
milyen messze lenn maradtak alattad!
Hát még az élet rózsái, a leányok! Mindnek meg van engedve,
hogy szerelmes legyen beléd. Hivott vendég vagy minden lányos
háznál, s az évek előtti gyermek játszótársnét látod előtted elpirulni,
mikor vele találkozol. Nem esik meg mulatság nálad nélkül; minden
asszonyságnak lehetséges fia, minden kisasszonynak nem lehetetlen
vőlegénye vagy; cotillionban előtánczos vagy, fülig szerelmes vagy;
reggelig tánczolsz, belebetegszel: város minden orvosa siet a
náthádból kigyógyítani; kimégy az utczára, minden ember örül, hogy
meggyógyultál; a pap tudatja veled, hogy hétfőn reggel imádkozott
szerencsés meggyógyulásodért az egész gyülekezettel egyben.

35. Megint csak elmégy mulatni; most már gyöngéden figyelmeztet
valamennyi szép tánczosnéd, hogy ne rontsd meg magadat, s azért
mégis csak tánczol veled. Régi gavallérok sárgulnak az irigységtől
hódításaid miatt: az ifjabbak bálványoznak. Élczet mondasz:
mindenki kaczag rajta. Csak egy nem, a kinek a rovására kaczagnak.
Azzal természetesen párbajt vívsz; természetesen mind a ketten
kaptok egy sebet. Lefektetnek, ápolnak, ajtód kilincsét egyik látogató
a másik kezébe adja, minden úrnő tudakozódtat hogyléted felől. –
Apád fejét csóválja; «ménykü gyerek vagy!» Ő is ilyen volt ifju
legény korában. Anyád feddi érte, hogy mondhat ilyet; hátha
megöltek volna? «Mit? Tégedet? Dejszen az nem megy olyan
könnyen». Harmadnapra fölkelsz. Karod fekete selyemkendőbe
kötve. Ugy mégy ki az utczára.
Mindenki gratulál, s balkézzel szorítsz kezet, mert a jobbal nem
lehet. De még ellenfeled most is fekszik. Hah az kapott egyet! A
város hőse vagy. Mindenki bámul, imád, szeret.
És senki sem kér még tőled semmit!
Barátom, ifju legény, örülj ez interregnum napjainak; mert ilyen
nagy úr nem fogsz lenni azontúl soha.
Hanem mindez persze megfordítva van, ha úgy kerülsz haza,
hogy az iskolából kicsaptak.
Hja persze, az egészen más találkozás.
Mindenki szájában eláll a szó a rémülettől, mikor belépsz az apai
házhoz. Mogorva képedről olvassák, mi hozott haza? Héj korbács,
héj nádpálcza! ugyan emlegetnek szaporán. Anyád sírva fakad, s
kezeit tördeli, apád fenyeget, hogy csak madársrétre ne volna töltve
a puskája, mindjárt meglőne vele.
Azt sem tudod, melyik szögletében a háznak húzd meg magad,
mégis mindenki szid. Ruhád szakad, inged szennyes, senkit sem
mersz kérni, hogy segítsen rajtad, senki sem tartozik vele.

36. Apád ha megszólít: a neved «szamár». Mindenki «Te»-nek nevez,
s olyan megvetőleg tudja azt kimondani. Az asztalhoz nem hiv senki;
szégyenszemmel sompolyogsz oda, s elnyeled a keserüséget, ha egy
ételből neked már nem marad. Utolsó vagy, a kis öcséd után
következel.
Kérdezgetik tőled, hogy csizmadia akarsz-é lenni, vagy lakatos?
Akárhová állsz, ott útban vagy valakinek. A tányérváltást sem
bízzák rád, mert azt is eltöröd.
Ha köhögsz, ha beteg vagy, az is a te bűnöd. «Rosz pénz nem
vész el.» Ez a diagnosis, meg az orvosság, a mitől meg kell
gyógyulnod.
Az utczán a falhoz lapulva sompolyogsz, s kikerülöd, ha ismerőst
látsz; úgy sem fogadná a köszöntésed. Szép leányok, ifju
játszótársak nem látnak meg, ha melletted ellebbennek;
szolgálóiknak sem mersz legyeskedni, mert félsz, hogy a
vargalegény, ki elébb járt ott, rajtakap s megdögönyöz s az is a tied
lesz.
Még a házi kutya is megugat.
Még a gyümölcsfa sem kinál meg. Az is tudja hogy téged
kicsaptak s nem bolond, hogy teneked ingyen körtét teremjen.
Ez utóbbihoz hasonló kedélyállapotban közelgett az ősi ház felé
Kálmán.
Az ősi ház egy kis városban feküdt, mely nem kereskedelmi hely,
hanem inkább gazdasági nagy tanya: nevezzük K...nak. Sok ilyen
betűvel kezdődő városunk van.
A Jenőy ház egy hosszú földszinti épület, □ formára építve, az
udvar szárnyát a cselédség lakja.

37. Az öreg Jenőyné igen tüzes gazdasszony, pedig már a hatvan
éven felül jár; a haja már fehéredik, de az arcza még most is piros.
Soha orvosra, gyógyszerre a maga bajáért nem költött.
Hatalmas, férfias egy asszony. Már boldogult férjét is oly
kordában tartotta, hogy az öreg úrnak mindent kéztől kellett várni, s
soha egy márjásnál többet nem kapott a zsebébe, mikor kiment.
Halála után pedig egészen az özvegy vitte a gazdaságot, a pöröket, s
félelme volt minden lusta cselédnek, minden pörhuzó prókátornak és
az egész dicasteriumnak.
Két fia maradt. Az egyik: Lőrincz, anyja kivánsága szerint a
katonasághoz adatott, ott ember lett belőle; megházasodott a
külföldön, el is esett a külföldön, a neje is utána halt, ezeknek a fiuk
volt Kálmán.
A másik fia Bénjámin, vagy a hogy az egész világ hívja: Béni
bácsi.
Ez a legártatlanabb teremtése a világnak.
Jenőyné, hogy nagyobbik fiáért kárpótolja anyai szívét, kit oly
meszsze eleresztett, s kit oly ritkán látott, ezt a kisebbiket aztán
egészen otthon tartotta, otthon nevelte a saját szárnyai alatt, s Béni
bácsi már Isten jóvoltából 47 esztendős s még a városból sem volt ki
az anyja nélkül, s még minden estve elmondja az imádságban, a
hogy gyermekkorában tanulta: a «szegény bűnös fiacskádat», s
hozzá teszi: «szerencsés jó éjszakát kivánok kedves édes
anyácskámnak, kedves édes apácskámnak!» holott ez utóbbinak már
húsz év óta meg van adva az ő legcsendesebb éjszakája; de már
Béni bácsinak rájár a szája s új imádságot tanulni nagy dolog volna.
Béni bácsinak nagyon nehéz feje van. Gyermekkora tizedik éveig
nem engedte az anyja, hogy valami betűismerkedéssel háborítsa
testi növekedését: igaz, hogy nagyon nehezen is akart nőni. Akkor
aztán nevelőt hoztak a házhoz, a ki nagy nehezen rávette, hogy
higyje el neki, milyen nagy különbség van az A meg a B között. Szép
idő került bele, mig azután abba is beleoktatta, hogy ha az ember a

38. három ujja közé fog egy fekete lébe mártott végű ludtollat, s azt egy
fehér papirlapon hol fel, hol le taszigálja, utoljára csak jön ki belőle
valami, a miről más ember kitalálja, hogy ez nem macskanyom. Sőt
nagy kamasz korára annyira vitte a jó instruktor, hogy még
magánvizsgára is meg merték invitálni a helybeli conrector urat, ki is,
hogy az algebrából alaposan megexaminálja az úrficskát, azon
mnemotechnikai feladványt tűzte ki eléje, hogy «hányszor van meg
az egy a kettőben?» A mire Béni úrfi nagyon hült képet csinált. «No
hát hány lába van magának?» jött egy másik kérdéssel segélyére a
conrector. «Kettő!» felelt örvendő találékonysággal Bénike. «S hány
lábam van nekem?» feszegeté tovább a conrector. «Négy!» A
conrector ur aztán nem is volt kiváncsi többet megtudni az
examinandustól, hanem megette az örömebédet, felvette a két
tallért s kiadta a Bénikének a bizonyítványt classis primával, mehet
vele a felsőbb humaniorum cursusba.
Innentul mindig válogatott magántanítói voltak, kiket
præfectusoknak czímeztek. Otthon tanítottak neki mindent. Jól
megtanították mindenre. A magánvizsgán pompás ebéd, busás
honorarium várta a vizsgáló deputatiót, s Béni bácsi mindenünnen
szerencsésen meghozta a classis primæ bizonyítványt. Még az
ügyvédi censurán is átesett, s ha lehet hitelt adni a rágalmazóknak,
ő vele történt az meg, hogy mikor a királyi személynök kérdezte tőle,
mit tud a «Nota Rákóczyána»-ról? azt felelte neki, hogy «a szövegét
nem igen tudom, de elfütyölöm, ha tetszik».
– «No hát fütyülje el» – s kapott sufficienst.
Az anyja akkor is fenn volt vele Pesten, mert a nélkül a kardját is
bizonyosan a jobb oldalára kötötte volna fel.
A diplomával együtt aztán a jó asszonyság ismét bepakolta a
fiacskáját flanell közé, s vitte haza, ügyelve rá, hogy meg ne fagyjon
az úton.
Odahaza pedig, egyszer meglévén a diploma, kijárta az
asszonyság a főispánnál, hogy Bénikáját a legközelebbi generális

39. gyülésen nevezze ki assessornak. Ezzel aztán egész emberré lett
téve. Nem is volt oly szorgalmatos látogatója a sedriáknak és
congregatióknak több, mint Béni bácsi, kit gyermeki örömmel töltött
el az a büszkeség, hogy ősapja ezüstös kardját olyankor felkötheti, s
úgy mehet végig az utczán, maga magát jobban megbámulva, mint
mások. Tartá pedig magát a zöld asztalnál az arany hallgatás
jelmondata mellett.
Vette azt észre a jó öreg asszonyság, hogy milyen nagyszerüen
ütött ki a dédelgető nevelés a kisebbik fián; de már nem segíthetett
rajta. A biz az ő hibája volt. Hozzá szoktatta, hogy semmit ne tegyen
mást, mint a mit az anyja parancsol, a mit az megenged, s nem volt
annyi önmagától születő gondolat benne, hogy egy levelet irt volna
valakinek, ha csak nem diktálta valaki.
Ezt a hibát helyre akarta hozni az unokájában Jenőyné asszony.
Annak a neveléséhez egészen ellenkező rendszert szabott. Utalva is
volt a természettől, mely a Kálmán gyereknek nagyon sok
önfejüséget adományozott. Ebben már a nagyanyja vére uralkodott.
Ez nem tűrte, hogy mondják neki, mit tegyen? megtette magától is,
a mi az ő dolga volt, ha nem mondták, hogy tegye; de ha mondták,
nem tette meg. Lángesze volt, de a mihez nem volt kedve, azt ha
előlhátul «szamarat» akasztottak is a nyakába, még sem tanulta
meg. Ezt a fiut úgy nevelé nagyanyja, hogy szokjék az élethez.
Leküldé Debreczenbe a főiskolába, járjon együtt a többi szegény
fiukkal; tanulja meg, mi a diák élet? Hadd járjon légácziókba,
prédikáljon, tanulja meg, hogy kell emberekkel bánni? tanulja meg,
mit tesz keservesen kenyeret keresni? Hadd utazza be az országot
gyalog; hadd lesse el másoktól, mint kell bajos állapotokból kivágni
magát az embernek? Pénzt csak annyit adott neki, a mennyi
szükséges volt. Tudtára adta, hogy a míg ő él, addig nem kap
semmit. Ő pedig soká fog élni, az ő halálára ne számítson. Törjön
magának pályát az életben. Majd azután, ha nagy ember lesz, ha
állást foglal a világban, akkor megkapja nagyanyja gazdag birtokát, s
lesz igazi úr. Hanem elébb szolgáljon rá.

40. S nem volt ez rosz rendszer; sok derék ember vált e világban
ezen az úton; a ki életre való volt, annak nem ártott az, ha minél
meszszebbre elküldik a rokonok közül.
Csak ez a végzetes baleset ezzel az iskolai botránynyal ne
kuszálta volna össze az egész jól indult tervet.
Béni bácsi épen kinn pipázik a folyosó alatt egy falóczán
heverészve, nem azért odakinn, mintha föltette volna magában,
hogy a tüzes taplóval felgyujtsa a kendert, a mit most az udvaron a
leányok tilolnak és gerebenyeznek, a mi könnyen megtörténhetik;
hanem azért, mert a mama odabenn a szobában nem türheti a
pipafüstöt. A ki pipázni akar, annak «ottkinn tágasabb!»
Béni bácsi termete nem magas, különösen kurták a lábai. Hanem
a mit termetben megvont tőle a természet, ugyan kiadta neki fejben.
Az nagy, hosszú és széles. Abban bizony, a mi a lokalitást illeti,
elférne sok tudomány. Nagy kopasz homloka egész a tarkójáig tart
már, de azért védve van jól, télen nyáron jó meleg taplósipkával, a
mi soha sem szakad le a fejéből, csupán csakhogy a szobában, az
édes mama, vagy a vendégek iránti tiszteletből, hátra felé fordított
ellenzővel teszi a fejére. Arcza valamivel vénebbet mutat, mint a
milyen, kicsiny, összehunyorított szemekkel, növésnek indult orral, s
a fejétől messze elálló hall-élet műszerekkel; széles szája örök
mosolygását elősegíti a harcsabajusz, egész szája mentében rövidre
nyirva s a végein hosszura eresztve, s mindezekhez járúl
kiegészítésül egy hosszú, izmos áll, mely olyan hosszú, hogy mikor a
nyakravalóját felkötik, fel kell tartania a fejét az ég felé, hogy az állát
oda ne kössék. Mert még most is a mama köti fel a nyakravalóját; a
mit egyébiránt indokol azon kor divatja, mely azt követelte, hogy
kilencz rőf hosszú legyen a nyakravaló, a minek felkötéséhez aztán
vagy baráti segítség kellett, vagy a ki egyedül volt, az ajtókilincshez
kötötte a nyakkendő egyik végét s aztán messziről neki kezdve ugy
forgatta bele a nyakát ebbe a pólyába; aztán a két végét hátul a

41. nyakacsigolyáján kötötték csombókba. Tehát azért ne tessék senkit
megitélni.
Midőn pedig legjobban pipáznék Béni bácsi s semmi egyéb baja
nem volna, mint az, hogy ha az a dohány innen a zacskóból ma
elfogy, holnap megint másikat kell vágni: lát maga elé jönni egy
alakot, a kiről úgy tetszik neki, mintha ismerné. Ez az! De bizony
nem az! bizony csak az.
Kálmán öcscse közeledett felé.
Hát biz az kissé meg volt viselve a hosszú gyaloglástól, aztán
máskép is el volt változva az arcza; de azért csak mégis ráismert
Béni bácsi, s jól esett az ábrázatjának, hogy valami oka van nyájasan
mosolyogni, midőn úröcscsét megismeri; fel is kel a padról, elébe
megy; s pipáját kivéve szájából, jobbról-balról szolgál neki egy-egy
kapa-dohány illatú csókkal.
– Hozta Isten. Kedves uramöcsém. Hát már megint ünnepek
vannak?
Béni bácsi nem gondolt egyebet, mint hogy a római pápa az ő
kedvéért most még egy sátoros ünnepet állított be az esztendőbe.
Annak is azért örült olyan nagyon, mert a mama egy új redingótot
csináltatott neki, s azt igérte, hogy azt a legelső ünnepnapon
felveheti; de hamarább nem. Szörnyen örült pedig, hogy ő is kap
már egyszer ilyen módi franczia ruhát, a mi a sarkát veri.
– Nincsenek biz itt semmiféle ünnepek, édes urambátyám,
mondta Kálmán; hanem hazajöttem, mert kitiltottak az iskolából.
Béni bácsi megrettent nagyon. Hol nevetésre, hol komolyságra
nyúlt az arcza.
– Ah maga tréfál. Ne tréfáljon no! Hallja no. Ugye nem igaz?
– Nagyon igaz biz az, kedves Béni bácsi; különben nem volnék
most itthon.

42. – De hát ez iszonyú szörnyüség! Hát hogyan lehetett az?
– Majd elmondom egyszer. Most csak arra kérem édes Béni bácsi,
menjen be a nagymamához és készítse előre erre a fátumra, a mi
velem történt, hogy azután a szeme eleibe kerülhessek.
Béni bácsinak úgy tátva maradt a szája, hogy az állát szinte a
mellének támasztotta.
– Már hogy én menjek be a nagymamához, aztán készítsem elő
erre az esetre? Majd mindjárt kedves öcsém uram; csak egy kicsit
hátra megyek.
El is ment aztán olyan nagyon hátra, hogy elő nem került egy
hosszú óráig, hanem bevette magát a félszerbe, a hol a leányok
gerebeneztek, s nagy studiumot fordított annak a kitanulására,
hogyan lehet az, hogy a Zsuzsi azzal az ökölre fogott kenderrel
egyszer se vágja bele a kezét a gereben hegyes szegeibe.
Dejszen Béni bácsit szép mézeskalács volna, a mivel be lehetne
csalogatni a nagymama elé, a mikor az meg fogja tudni, hogy a
Kálmánt kicsapták az iskolából. Az Isten legyen irgalmas kegyelmes
minden élő léleknek ennél a háznál, a milyen patália lesz abból!
Dejszen a kedves uramöcsém ugyan jól kiválasztotta, hogy kit
küldjön maga előtt avantgardának! Ugyan támaszkodhatik ő miatta a
folyosó oszlopához, a míg ő visszakerül.
Hanem hát Kálmánnak nem sokáig kellett odatámaszkodnia; mert
a mint nyílt a konyha ajtó, egyszer csak a nyakába borult valaki;
átölelte, összecsókolta és az nem esett neki rosszul.
A ki pedig ezt a merényletet követte el vele, az egy tizenhat
esztendős leányka volt, vidám, fürge, tűzről pattant teremtés;
bogárszemű, fekete hajú; csupa elevenség az egész.
– Hát te megjöttél? kérdi a bohó gyermek, két tenyere közé
fogva Kálmán arczát, hogy jobban megnézhesse.

43. Kálmán visszacsókolta a leánykát. Gyöngédségükben valami
testvéries volt.
– Nem jó kedvemből jöttem, sugá Kálmán. Kitiltottak a
collegiumból.
A leány erre fürge szemeivel széttekintett: nem hallja-e valaki?
Pszt! Szája elé tette mutató ujját, azzal bevonta Kálmánt a
konyhába, ott nem volt rajta kívül senki. Onnan betuszkolta Kálmánt
egy kis oldalbenyilóba, ennek is becsukta az ajtaját, s ott is halkan
suttogá:
– Ezt majd én tudatom elébb a nagynénivel; addig maradj itt.
A lánykának nagynénje az, a ki a fiunak nagyanyja. Czilike
árvagyerek, messzi rokonoktól fogadta örökbe Jenőyné. Kedvencze
az öreg asszonynak.
– Majd én beszélek vele elébb.
– De mit fogsz neki mondani?
– Bizonyosan a más hibája miatt szenvedsz: tudom jól.
– Akkor nem fogsz neki igazat mondani. A magam hibájáért
lakolok.
– Hol az irásod, a melyben kitiltanak? Valami okát csak megirták.
– Itt van, olvasd el.
A leány nagy bölcs képpel olvasta végig a kitiltó itéletet. Egy
perczig homlokára tette az ujját nagy okosan.
– No látod, már tudom, hogy mit mondok? Csak azt, a mi igaz; a
mi itt van. Meglátod, hogy semmi baj sem lesz. Már most csak várj
addig itten, mig én visszajövök.
– Oh milyen jó kis leány vagy te Czilike.
– No hát csókolj meg szépen.

44. A lányka ellebbent a kis oldalszobából, s halkan, óvatosan
benyitott a konyháról nyíló ajtón a nagymamához.
Jenőyné épen ruhatára fölött tartott szemlét.
Oh nem a piperéhez valót válogatta; hanem gyönyörüségét
kereste a maga alkotta muzeumban.
Egy valóságos muzeum volt az ő ruhatára. A régi, ötven év előtti
divatok, s a mik azután jöttek; a legelső nemzeti ébredéstől kezdve,
a legutolsó elszunnyadásig. Mert vannak egyes korszakok a
népéletben, a mikről az öltözetek beszélnek. S ezek a selyemre
hímzett krónikák nála osztályozva voltak mind. Arany skófiummal
varrott, virágokkal kihímezett, sujtásos, prémes mindenféle:
szoknyák, mik vékony aranyozott sodronyból vannak egészen szőve,
csipkék, halhéjas vállak, főkötők, tarajjal, rezgőkkel, nyilakkal; mind
ezeket nem viseli már senki.
Azután ott vannak egész fiókok tele gyönyörű vászonnemüekkel,
mikhez a kendert, a lent maga tiloltatta, gerebeneztette, fonatta,
szövette, fehérítette. Gyönyörű sávolyos abroszok: erős,
elviselhetetlen, s mégis selyemsima, finom szövetek, minőket
boltban soha sem lehetne kapni. Ez is évről évre szaporodik, és soha
sem fogy. Hat leányt ki lehetne vele házasítani. Mind ennek egy
részét Czilike kapja majd, a másikat Kálmán felesége, ha
megházasodik.
Ezekben aztán nagy gyönyörüsége van az öreg asszonyságnak.
Előszedegeti, újra osztályozza. Elmagyaráza Czilikének, milyen világ
volt akkor, mikor ezt a ruhát viselték. Nem olyan foszlány ám ez,
mint a mostaniak.
– Aztán ha ruha, hát legyen ruha. A ruha nem arra való, hogy
mutogassa, hanem hogy betakarja a termetet. A régi vállfűző úgy
illett a derékra, mint egy pánczél. Aztán minden ráncza a ruhának
elállt a testtől, mintha mondaná: ne nyulj hozzám! Kötény nélkül
semmi ruhát sem viseltek. Még a királyné is felveszi a kötényt, mikor
magyarba öltözik. Úgy illik ez. Micsoda viseletek ezek a mostaniak,

45. minden feszes, minden nyitva; aztán rongy minden. Czifra
szegénység. Egy bálra fölveszik, reggel a zsibárusnak adják.
– Egyrészt a férfiak ennek okai, jegyzé meg mély bölcseséggel
Czilike. Lássa nénikém, ők mennek minden divatban rosz példával
előre.
– Igazad van, mondá Jenőyné. Igazán igazad van. Ők hozzák be
a legfertelmesebb módikat. Már micsoda utálatos hábitus ez a
redengó megint. Redengo! Marengo! Kaliko! Pulider! Kalamajka!
Pogány nevek. Egyik bolondabb, mint a másik. Redengo! A gallérja a
füléig mered, a két szárnya meg a bokáját veri az embernek. S ez a
Béni gyerek nem hagyott addig békét, addig csivelgett a nyakamon,
míg nem csináltattam neki egyet. Egész maskara lesz benne.
– No de ezt hát így viselik mások; magyarázá Czilike a dolgot,
csomagonként adogatva kezébe nagynénjének az asztalra kirakott
vászonneműeket. De hát az már micsoda gondolat volt a
professoroktól, hogy még a diákokkal is levettették a dolmányt, s
aztán találtak ki a számukra egy soha nem dívott idegen viseletet.
Hosszú szoknya egy férfin, aztán hátul a nyakából egy sarkig lógó
lebernyeg, s még a fejére egy háromszögletű kalap. Uram bocsá.
Mikor a minap a legatus itt járt, s aztán eszembe jutott szegény
Kálmánkánk, majd elfakadtam riva.
– Az ám. De csúnya szerzet volt. Meg is irtam Kálmánnak, hogy
haza ne hozd nekem azt a csuhát, a miben olyanok vagytok, mint
egy ágról szakadt jezsuita noviczius. A professorainak meg
megirtam, hogy engedjék meg az én Kálmánomnak, hogy legalább
mikor kijár a városba, olyankor emberi öltözetet viselhessen.
Czilike itt aztán nagyot sohajta.
– Hja bizony, kedves nénikém, de nagy baj lett ám abból. Épen
most tudtam meg, hogy Debreczenből sok diákot kicsaptak, azért,
mert a tógát levetették.

46. – Ahhá! Szó fia beszéd! Majd azért csapnak ki valakit. Bizonyosan
valami nagy vétket követtek el, s professoraik nem akarják az igazi
bűnüket rájok róni.
Ez az asszonyság veszedelmes nagy psycholog!
– Nem nem, nagynéni! Bizonyosan nem valami aljas vétségért
tiltották ki őket, ha egyszer a mi Kálmánunk is közöttük van.
– Micsoda? Kiáltá Jenőyné, egyszerre az egész halmaz szalvétát a
földre dobva, a mi a kezében volt. Kálmán! Az én unokám!
– Közöttük van. Mondá Czilike.
– Ki mondta ezt neked?
– Olvastam az itéletüket. Itt van nálam.
És oda adta a Kálmántól átvett itéletet nagynénjének.
Az szemüveg nélkül tudott még olvasni, daczára hatvanhatodik
esztendejének, s arcza elszederjesült, mikor végig futott szemeivel a
kezében reszkető papiroson.
– Ki hozta ezt neked?
– Maga Kálmán.
– Hát megjött? Hát csakugyan való? Hol van? Hadd tépem össze.
Kálmán belépett az ajtón.
– Itt vagyok, kedves anyám. Tépjen össze.
A nagyanya indulatosan oda rohant hozzá, s mikor aztán odaért,
akkor keblére ölelte görcsös erőszakkal; összecsókolta fejét, arczát,
homlokát, sírt, érthetlen szavakat fuldokolt: «dehogy téged! nem
téged! Azokat! De valakit összetépek».
Csitt! valaki kopogtat az ajtón!

47. Welcome to our website – the perfect destination for book lovers and
knowledge seekers. We believe that every book holds a new world,
offering opportunities for learning, discovery, and personal growth.
That’s why we are dedicated to bringing you a diverse collection of
books, ranging from classic literature and specialized publications to
self-development guides and children's books.
More than just a book-buying platform, we strive to be a bridge
connecting you with timeless cultural and intellectual values. With an
elegant, user-friendly interface and a smart search system, you can
quickly find the books that best suit your interests. Additionally,
our special promotions and home delivery services help you save time
and fully enjoy the joy of reading.
Join us on a journey of knowledge exploration, passion nurturing, and
personal growth every day!
ebookbell.com