– Barátom, – mondottam Szabó Daninak, – a kezedbe teszem a
sorsomat.
– Hát, azt mondja, válassz Béla herceg a korona és kard között!
A korona az, hogy nálam maradsz és élsz, ahogy akarsz, csak éppen
pénzt nem adok a kezedbe. Ámbátor pénzt is adok, ha segítesz
gazdálkodni. Adok neked becsületes tiszti fizetést. A másik ajánlatom
az, hogy azt a harmadfél ezer forintot beteszem valami biztosító
társaságba, s az neked minden évben fizet valami kis járadékot, 6–7
percentet holtodig. Aludj rá egyet-kettőt.
Hát bizony bajos volt arra aludni.
A szolgaság gondolata rettenetes annak, aki sohase szolgált. És
az is bizonyos, hogy nekem átkom a pénz.
Tépelődésemben eszembe jutott egy öreg kerülőnk, Gönczöl
Estván bácsi, aki kilencvennyolc évet élt, és mindig vidám volt, pedig
sohasem evett egyebet, csak kenyeret; mégis amikor meghalt,
valami háromszáz forintot hagyott az unokáinak.
Aztán eszembe jutott a hegedü.
Ha én oly kevésből meg tudnék élni, mint az a kerülő, nem
kellene a hátamon hordoznom soha senkit; és ha csak tizedjére is
úgy tudnék hegedülni, mint az a német, mily boldogan élhetném le
az életemet!
Harmincöt esztendős voltam akkor, de már belecsömörlöttem az
életbe.
– Hát Danikám, – mondottam másnap, – azt határoztam, hogy az
életjáradékot fogadom el. Keresek valami falut, ahol nem ismer
senki, és oda vonúlok.
– Helyes, – mondotta Dani. Ha a butoraidból kívánsz valamit,
elviheted. A családi képek is a tiéid.