Az üdvözlött nem fogadta a köszöntést, hanem a helyett merőn,
vadul a szemébe bámult, mint egy veszni készülő kutya, mely
embert nem ismer többé. Ajkait összeszorítá és orrczimpái
széttágultak; a sipka le volt szemöldére húzva.
Iván meg akart tőle valamit tudni.
– Jár-e a ti tárnáitokban is a viheder? kérdezé tőle.
A megszólított erre sem felelt semmit, hanem feltolta a sipkáját
homlokáról s szemeit kerekre felnyitva, odahajolt hozzá egészen
közel, s akkor némán szétnyitva száját, rá lehellt a kérdezőre. S azzal
semmit sem szólva, elfordult tőle és ment tovább a részvénytárna
felé vivő úton.
Ivánnak valami borzadály futott végig egész testén, mikor ez a
rálehelt pálinkaillat érte arczát. Ez különben sem kellemetes szag.
Utána nézett, egy helyben állva, a távozónak, ki, a mint húsz
lépésnyi távolban volt Ivántól, ott még egyszer visszafordítá fejét,
hogy ugyanazt a fenyegető, veszésnek indult arczot megmutassa
neki; ajkait felhúzta, mint a fenyegető eb, hogy ritka fehér fogsora s
széles vörös ínye kilátszott azok közül.
Ez arcz láttára Iván zsebébe nyult s egy perczre az a gondolat
villant át lelkén, a mint revolverének agya kezébe akadt, hogy ha ő
most ezt az embert úgy főbe lőné, hogy rögtön hanyatt essék,
valami Istennek tetsző jó dolgot követne el vele. Iván egy idő óta
revolverrel volt kénytelen járni, mert a szomszéd tárna munkásai
azzal fenyegették, hogy egyszer, mikor magányosan jár, belelökik
valamelyik szénüregbe, ha másként el nem tudják pusztítani; s a
durva, felbőszített, idegen elemekkel összekevert hadtól minden
kitelik.
Hanem azután csak hagyta menni Szaffrán Pétert. Ő is
megfordult s ment a tárnája felé, a légszivattyú-gépet megvizsgálni.
A tárnában három hetedrész volt az arány a könlég és a levegő
között. Annálfogva Iván megtiltotta e napra a földalatti munkálatot,