zsidó, se örmény, se anglius. Már most meghallotta gróf úr, hogy
mennyit ér a bajhalmi lelet; ha csak e miatt tetszett itt maradni, hát
én nem tartóztatom tovább! Referálhat a fiscusnak. Fizetem a
harmadot.
Most Rézkuthy ur is megszólalt.
Ugyan mi üthetett hozzá, hogy egyszerre olyan nagy generositást
hozott napvilágra Decebál irányában? mosolyterhes confidentiával
tevén azon indítványt, hogy talán egészen helyes és méltányos
eljárás volna, ha ex offo nem a legutolsó, hanem a legelső ajánlatát
vennék tudomásul a Barrer et Sons czég meghatalmazottjának, a mi
szerint Tanussy Decebál «csak» százezer forintot tartoznék fizetni a
kamarának.
Decebált a flegmája utolsó tartalékjától is megfosztá ez a
rákényszerített jóakarat, épen attól az embertől, a ki egyenesen oka
annak, hogy ő a veszteséges birtokcserére ráállt Ponthay gróffal,
mert ő miatta itélték el. Hátha a mennybéli üdvösséget kellene az ő
pártfogása mellett megnyerni!
– Szégyelje magát a táblabiró úr! förmedt rá kegyetlen haraggal.
A kinek a kenyerét eszi az ur, annak tartsa a hűségét! Ha ön, az
aulicus, képes volna megrövidíteni a kincstárt, én, a kurucz, nem
csalok meg senkit, még az ellenségemet sem, még a németet sem,
még a kormányt sem. Ismerjen meg az úr!
Rézkuthy a két füle közé huzta a fejét és félre kotródott. Decebál
aztán, mint a ki azokat, a kikre rá nem néz, nem létező embereknek
tartja, csak a grófhoz intézett még néhány nyomatékos szót.
– Ha excellentiád megnyugszik a Barrer et Sons kinálatában, én
elfogadom azt hivatalos becslés gyanánt, viselem a vele járó
terheket, s kérem, a talált kincseimet nekem kiszolgáltatni. És most
semmi dolgunk itt tovább, pecsételjük le ujra a ládákat és a vasajtót.
A míg ez végbement, Ponthay gróf úr Snopkinssel beszélgetett, s
az utolsó pecsét felragasztása után tréfás hangon mondá