– Szaif Züliázán! – ismétlé az óriási egyén – ah átkozott, már tíz
év óta kereslek; mert te ölted meg az én testvéremet, Mukhtatif-ot;
vedd tehát érdemlett büntetésedet!
Ezt mondva, kezeit kinyujtá, hogy Szaifot eltiporja; de ez kivonta
kardját s egy csapással leszelte az iszonyatos kart, mely mint
villámsujtotta árbocz esett a földre.
– Te megöltél engem, bitang! – orditá ez távozva – de ha
visszatérek, boszum a pokol fenekéig is követni fog.
Szultán Szaif ekkor látta az óriást nehány ölnyire a föld felé
emelkedni s nehézkesen távozni, mint egy vihar terhelt felhő.
– Íme, egy új veszélylyel több! ez az átkozott óriás kilesheti a
perczet, midőn elalszom, hogy felülről valamely követ reám
eresszen. Kövessük őt, s őrködjünk felette!
Szaif egész nap az óriás követte irányban haladott, ki mint fekete
felhő lebegett előtte; de midőn az éj bekövetkezett, egészen eltünt
szemei elől, s úgy okoskodván, hogy az óriás sem fog a sötétben
látni, lefeküdt s nyugodtan elaludt.
Reggel a sötét felleget sehol sem látván, elindult s nem sokára
egy város közelében találta magát, melybe bémenvén, átfutotta
annak minden utczáit, minden piaczait a nélkül, hogy valamely élő
lényre talált volna; a nélkül, hogy valami zajt hallott volna; olyan volt
ez a város, mint egy nagy koporsó. Szaif bámulva barangolta bé
annak magános utczáit, a házak is lakatlanoknak tetszettek, s Szaif
elhatározta egy ház belsejébe behatolni; a kapu nem levén bezárva,
ezt minden nehézség nélkül teheté. A házat pinczéjétől hijujáig
kikutatva, látta, hogy ott minden eszköz, sőt még az élelmi szerek is
oly rendben vannak, mintha a lakosok csak sétálni mentek volna ki;
egy második, harmadik házba ment; mindenütt ugyanazon magányt,
ugyanazon halálcsendet találta; egy ily házban egy kissé
megnyugodván, el akarta hagyni a várost, midőn egy magas termetü
nőt pillantott meg, a ki hallgatagon sétált az utczán s Szaifhoz
közeledvén, kérdé tőle: