Visszatekint bátran. Nagy szeme sugárzik, mint két vezércsillag,
melyre a buta nép sárral hajigál föl. Fölemeli vérző homlokát,
fölemeli halvány fényes arczát és a koldusbotot kezében, mit egy
ország fejedelmének meghagyott, mintha mondaná:
Visszatérek…!
A fekete ember föláll vérvörös székében, fekete szemöldét mély
szemére vonja, dæmoni arczának igézete előtt elsápad a lelke
törpített nép. Kezébe hamut vesz, a vértanuk hamvát, s merre a
bérczek állanak, hol a bujdosókat kéz utól nem éri, azon tájra szórja
azt, s átkot mond a nép apostolának fejére.
Átok, átok, átok reád! Átok a vizre, melyben megmosódol, átok a
légre, melyet beszívsz. Átok reá, ki ha éhezel, enned ád, ha fázol,
tűzhelyéhez bocsát, ha fáradt vagy, házába befogad, ha meghalsz,
eltemet. Átok, átok, átok reád.
Dicsőség Istennek a magas mennyben, zúgja undok hymnus
énekét az eget káromló csorda.
A templomfalak iszonyú visszhangja döng rá.
A kereszt, a sötét kereszt magasra emeltetik, vérző istenkép
rajta, a nép arczra borulva imádja azt.
Miért mutatjátok a népnek az Istent keresztre feszítve, véresen,
vérhulló arczczal, megtört szemekkel, leszegezett kézzel?
Azt akarjátok-e mondani neki ez által:
Jaj annak, ki a népnek szabadságot akar szerezni, jaj annak, ki
világosságot akar hozni a földre! Díja gyalázat, díja halál.
Im ez ember itt Isten lelkével bírt, ez istenember szabaddá akarta
tenni a népet és boldoggá: – megfeszíttetett.
Lásd ember és remegj.
Az ördög úr a földön! lássátok halva az Istent!