Ama rettenetesen megtévelyedett, de jobb sorsra érdemes ifjú
ügyében a következőket jelenthetem.
A boldogtalan diaconus társát, a súlyosan beteg Anselm
diaconust kisérte Carolus fürdőjébe, az én kivánságomra, nehogy a
beteget valamely előre kiszámíthatatlan roham testvéri segítség
nélkül találja. Anselm diaconus, Istennek hála, meggyógyult, kisérője
azonban, sajnos, talán örökre elveszíté lelkének egészségét.
A szerencsétlent egy elvetemült teremtés ejté hálójába. E nő, az
alkalomnak egy órájában, midőn a beteg szendergett s kisérője
éppen egyedül volt, amaz ürügy alatt kereste fel a gyanutalan ifjút,
hogy egy nagy szerencsétlenség hatása alatt tanácsot óhajt tőle.
Azzal kezdte, hogy tisztes és bűnbánó hitvestársnak adta ki magát;
de tulajdonképpen valamely hirhedettebb hetaera lehetett, mert a
szegény ifjú társalgásuk során megtudta, hogy e nő a fényüzést,
melyben él, egy idősebb diplomata kegyének köszöni.
Ámbátor a diaconus kötelességéhez képest lelkipásztorhoz
utasította a jelentkezőt, a sátán küldöttje nem tágított s addig
kisértette jobb sorsra érdemes tanítványomat, mig a szegény ifjú, a
ki azelőtt, mondhatom, szép reményekre jogosított, a tisztátalanság
bűnébe esett. Mentségére úgy vélem, eleinte jóságból és részvétből
nem lépett fel a kisértő ellen kellő szigorral, s midőn felismerte a
helyzetet, már nem tudott magáról és kötelességeiről, mert, ha
hihetünk egyes profán írók állításának, az ilyes teremtmények
hihetetlen ügyességet tudnak kifejteni a tudatlan ártatlanság
félrevezetésében.
Bármily szomorú is a valóság, nem titkolhatom el, kegyelmes
uram, hogy e bűn, melynek a vétkező ifjúkora némiképpen még
mentségül szolgálhatna, nem az egyetlen, melyet a diaconus
elkövetett. Noha e sorokkal, Eminencziád engedelmével, kegyelmet
könyörgök súlyosan megtévedt tanítványom számára, meg kell
vallanom, hogy a szerencsétlen ifjú a halálos bűnt halálos bűnnel
tetézte.