– Szereti, nagyon szereti, szerette, azért hozta el a fehér
Milanóból. De nem értik meg egymást, Bécs igen szürke és hangos
acsászárnénknak. Mária Ludovika, úgy hívják most, régen Estei
Beatrice volt a neve: csendben nőtt fel, magányban, halvány keze
van és súlyos nagy haja, keskeny kis arca körül. A császár őfelsége
kedveli az egyszerűen vidám mulatságokat, Mária Terézia, boldogult
uralkodónőnk illett hozzá, akkor zajos volt a királyi palota. Minden
este négy muzsikus jött a császárhoz, azokkal zenélt késő
éjszakáig. A felséges asszony pedig néha megjelent összes
udvarhölgyeivel, jelmezbe öltözve, vidáman, mulatságra készen és a
császár, a császárné, adjutánsok, udvarhölgyek, zenészek pajzán
jókedvben táncoltak, szórakoztak egymással. Így volt régen, de a
Ludovika világa más világ, azábrándok, a csendes vágyak világa.
Esküvőjén táncolta az első menüettet. Én láttam, addig sohasem
táncolt és elbájolták mégisegész Bécset könnyű, suhanó léptei.
Franciska ragyogó szemmel, égő arccal hallgatta Hardenegget
ésszenvedélyes vággyal suttogta:
– Ó, be szeretnék én is egyszer ott lenni és menüettet, meg
valcert táncolni a hercegekkel.
Hardenegg szomorúan nézett a leányra és fájdalmas sóhajjal
kérdezte a sorstól, miért nem tudja ugyanilyen sugárzó szemmel
mondani: Szeretem önt, gróf Herdenegg Rudolf!
Bánatos volt a hangja, amint megszólalt:
– Miért kívánja, Franciska kisasszony? A császárné is vágyott
oda egyszer, úgy mint most kegyed és szomorú lett, szerencsétlen.
Az udvar, Bécs, a nagyvilági élet, minden álmodozás, nyugalom és
minden érzés gyilkosa. A hiúság bilincsei tartják ott fogva az
embereket, akik azt akarják bizonyítani, hogy övék a diadal, az
öröm, a siker. Higyje meg szép, aranyhajú Franciska, sehol sem tud
olyan igazán vágyó szemekkel nézni a fájdalom, mint ott, ahol az
élet zajosan ünnepel, mint a tánczene, a pohárcsengés, a tolongás,
az illatok világában.