hősiesen.
S Biró, látszólagos nyugalommal, mintha csak egy gyerekes
megjegyzésre felelne, szinte odavetőleg válaszolt:
– Én is ezt a kérdést akartam magához intézni. Jó, ha a fiatal
házasok előre biztositják magukat, akkor, a mikor még…
Bella szomorú mosolylyal szólt közbe:
– Nem, nem, én nem tréfálok. Én tudom, érzem, hogy nem élek
sokáig. És, látod, édesem, ki nem mondhatom, mennyire szeretném
tudni, hogy: mi lesz akkor, hogyan lesz akkor?!… Úgy szeretnék a
lelkedbe látni, hogy kitaláljam, vajjon meddig gondolsz rám?!…
Vajjon el fogsz-e felejteni, és ha nem, sokszor, minduntalan
gondolsz-e rám, vagy csak néha-néha, nagyritkán?!… Vajjon, ha
majd akkor egy-egy csinos nőt látsz az utczán, el fogod-e mondani
magadban: »Csinos, de az én feleségem sokkal csinosabb volt!«
Vagy ha nagyon okos, nagyon elmés, előkelő hölgyek közt leszel,
eszedbe fog-e jutni, hogy: »Az ám, de ismertem én egy jó kis lányt,
hej, be jó kis lány is volt, szegény!« És ha majd látni fogod a sok
mindenféle asszonyt, uj divatú ruhákban, elmondod-e magadban,
hogy: »A mi időnkben szebb volt a divat!« Emlékezni fogsz-e a teás
csészéinkre, a kék ruhámra, a Rembrandt-kalapomra?!… Vagy pedig
jársz-kelsz, olvasol, festesz, udvarolsz, és csak nagyritkán, álmatlan
éjszakákon jutok majd eszedbe, a mikor egyszer-egyszer felülsz az
ágyadban, s igy kezdesz eszmélni: »Nini, igazság, hisz volt nekem
valaha egy kis feleségem is!… Régen, nagyon régen volt, és bizony
alig ismertem szegényt, olyan rövid ideig volt a feleségem. Nem
csoda, ha az arcza ugy elmosódott az emlékezetemből, hogy már
alig-alig emlékszem rá!«…
Vannak érthetetlen, buta, babonás sejtelmek, az agynak csodás
káprázatai, melyek hatalmukba tudják ejteni a legjózanabb férfit is, s
melyek vén asszonynyá és gyermekké változtatnak mindenkit, a kit
meglepnek.