várnagy babonás: e vár lakóinál hagyományul jár a monda a fehér
leányról, ki az éjfél óráiban, a lángpallost kezében tartva, végig
szokott járni a vár termein. Senki nem meri őt megszólitani,
mindenki félve áll hátra, s maga Bacsó Tamás takaróját fejére vonva
huzódik ágya szegletébe, hogy ne lásson s ne halljon semmit. Nem
rém a fehér leány, én magam vagyok az. Alant a hegy tövében lakik
egy hű szolgám, az öreg Bertalan, kecskepásztor, ő fedezte fel a
sirbolti rejtekutat, és én használva a várnagyok babonás hitét, itt
szoktam vele találkozni, s itt adom át neki panaszleveleimet, miket ő
több izben elvitt a nádorhoz, sőt egyszer a királyhoz is. Ma éjfélkor
ismét lemegyek, téged megszabaditalak.
– És azután velem jösz?
– Te fölmégy a királyhoz, föl az országrendeihez, megmutatod
nekik kiszenvedett arczodat, s boszut kérsz gyilkosaid fejére. Én
pedig közöttük maradok, hogy legyen, ki bűneiket feljegyezze.
E perczben nyilt az ajtó. László lehunyta szemeit, Mária ugy tett,
mintha ráborulva sirna. A három Bacsó lépett be a terembe.
Elől egy magas, martialis alak, Bacsó Sámson, a rablóhős;
vastag, szénfekete haja serteként áll fején szélyel, és ellepi
homlokát, sűrü szemöldei csaknem össze vannak nőve, két bajusza,
mint két ökörszarv, öklelőzik jobbra balra, sűrü fekete szakállal van
benőve egész arcza, mintha aczélsodronynyal volna beültetve, s a
mik szabadon maradtak, azok egyedül a sötét villogó szemek. Alakja
ölnél magasabb, vállai szélesek, karjai vastagok mint egy cserfaág,
öltözete piszkos és elhanyagolt, melyet derekán bivalybőr-öv szorit
össze, azon lóg egy hosszu, rozsdás, egyenes kard; a kard lapjára
van edzve: „jó éjszakát!“
Utána jő Bacsó Bernát, merő ellentéte az elébbi alaknak, egy
félre nőtt, nyomorék teremtés, feje vállai közé szorulva, arcza
ránczokkal fedett, a szőrt megirtá rajta a himlő, melytől szemei is
örökké veresek, hosszu kezei csaknem a földig lógnak. Az egész alak
szánalomra indit, de az ajkak vonásában van valami keserű guny,