– Óh az átkozott, az átkozott: ez kell Erdélynek.
– Küzd, – mondta Bethlen, – küszködik… egy este kétszer
támadott rám, s mindjárt visszafordult…
– Nem mer: hiszen ha elveszed karodat, meghalt; lezuhan a
fekete semmibe: hogy eddig is bírta igazi ember mellette! Hát mit
tett a feleségével, mért nem kell neki Palotsay Anna? Kell neki
tisztességes lélek? neki csak az oly cafatok kellenek, aki előtt
parádézhat; hogy ne szégyellje magát, még nagyobb bünösöket
keres, már csak útszéli csavargók s orgyilkos latrok maradnak meg
körülötte, akik azelőtt az erdőket és pusztákat lakták: de így kell, így
kell Erdélynek!
– Igen, – sóhajtott Bethlen, – éjjel-nappal iszik, vendégeskedik,
paráználkodik.
Elmondta az esti jelenetet, a vacsorát, hogy újra a vörösbor-
komédia volt, hogy a Kamuthynak írott levél hozzá jutott…
– Odaadta neki, tőled kicsalta, neki odaadta…
Bethlen az emberre gondolt, Kamuthyra, a széles nagy fogai
felvillantak előtte, ahogy nevet, s kurjogat: nem római jellem,
székely góbé, de a fejedelmet már elhagyta, egész szívvel elfordult
tőle, meg is van az oka: felesége… a leendő gyerek… s nem nyert
semmit a fejedelmen; mit kapott tőle? a Weiss Mihály meggyesi
birtokát, amiket ez maga pénzén vásárolt, ez az egész s egyáltalán,
egy Prépostvárit emelt elibe, ezt a pöffedt, szeplős durva embert:
ehhez képest Kamuthy egy kedves, derék kölyök… Nem, az
semmiképen nem lehet: azt a levelet csak Imreffy szerezte meg…
Imreffy bizonnyal észrevette a Kamuthy lovászát, hogy az Dévában
járt, rálesetett, elfogatta, talán meg is ölette, vagy börtönben van,
vagy megvesztegette…
A legkisebb részleteket is meghányták-vetették; Bethlen nem
szokott beszélni a saját dolgairól, de a feleségével úgy beszélt,
mintha hangosan gondolkodnék; összebujtak, mint a viharban a két