világban. – Nagyon fehér volt a bőre, olyan rózsákkal az arcza
közepén, mintha örökké lázas lett volna s nagy bámész szemei,
széles ideges orra, amire idegenkedve nézett az ura, a nagy, durva
bakter, mert azt hitte s mondta is, hogy ilyen orra csak annak a
fehérnépnek van, aki férfiak után szaglász s szőke, ehhez hasonló
volt a haja és hosszu, egy kicsit boglyas. Meg szépen öltözködött. Az
isten tudja, hogy hogyan jutott a bakterhez feleségnek, mert arra
nem igen mondhatnak esetet még a vasutiak se, akik pedig sokat
járják mindenfelé a hosszu vonalakat, hogy valamelyik bakterné
miderbe füzve állott volna ki a vonat elé a fehér táblával, amikor az
ura alszik. Ennek pedig az is volt, meg topánkák, finom sokféle
topánkák, sárgák, feketék, amiről ő mind azt mondta, hogy a
kisasszonyoktól kapta, akiknél szolgált s a kikkel fenntartotta a
barátságot még mostanság is, pedig ide s tova hét esztendeje
annak, hogy elkerült tőlük. Most mintha kiperdült volna a sok néma
ember közé, egyszerre látták valamennyien tetőtől-talpig, ugy ahogy
ismerték a maga különösségében – s még egy pillanatig dermedten
állottak, aztán megrohanták a kocsikat. A tekintélyes hivatalnok egy
paraszt kezéből kivette a kapát s fölkuszott az egyik kocsi tetejére.
De már is látszott, hogy nem sok haszna lesz ennek az erőlködésnek.
Amint lecsapott a kapával a kemény vastag burokra, amivel körül
volt pánczélozva a kocsi, szikrázott a szerszám, de semmi kárt nem
tett a vasban. Lenn mások az ajtóknak estek neki, de a sok pánt, a
begörbült sarkak nem engedtek. Szerszám se volt a munkához.
Amivel a földet vájják, azzal éppen csak bekopogtak a nagy vasas
kocsikon, amelyek közül isten tudja, hogy melyik kripta már. S aki
nem csinált semmit, csak bámult és mindig sötétebben meredt rá a
hosszu sor kocsira, töprengve, nem aggodalommal, hanem valami
félelmes nyugalommal kémlelte maga körül a népet, meg a munkát,
az a bakter volt. Összegörnyedt, előbb ugy, mintha rá akarná vetni
magát valakire, ki még nincs itt, akit nem lehet még látni, olyan volt,
mint valami nehézkes, nagy vad, aztán lassan lepihent a háborgása,
inkább ő félt, nem tudta, hogy mitől, de valami borzasztótól, amivel
szemben nem védelmez meg az erő s nyögve szólott az
embereknek: