Vanda előkeresett valami rejtekből egy pár szivart, melyek láttára
Grunovszky nagy szemeket meresztett, ujra bocsánatot kért, hogy
ilyen illetlen kénytelen lenni, s kiment a szobából.
– Szegény gyermekek, milyen lázban vannak! – áradozott
Grunovszky. – Azt hiszik, ha el találnak késni, összedől a világ.
Istenem, milyen boldog is ez a kor, mikor az ember még nem
emelkedett tul az efféle kicsinységeken… De ön talán meg is szól
engem ezért a bálért?…
A rajztanártól távol volt ez a gondolat; sőt határozottan
meglátszott az arczán, hogy egészen másra gondol. De Grunovszky
azért zavartalanul folytatta:
– Istenem, meglehet, hogy könnyelmü ember vagyok, de én
semmit se tudok megtagadni tőlük. Én a sziv embere vagyok, uram,
s ketté vágatnám magamat a gyermekeimért. Szegény vagyok, nem
tagadom, nagyon szegény. A város igen rosszul fizeti napidijas
segédmérnökeit, s az az épitési vállalkozó is, a kinél csak egy
szerencsém volt: önnel megismerkedhetni, fölötte rosszul dijazza
fáradozásaimat. Én magam nélkülözések közt élek, nem szégyellem
megvallani. De higyje el, uram, képes volnék nappallá tenni az
éjszakát, csakhogy a gyermekeim jól érezzék magukat, csakhogy ők
élvezzék az élet örömeit, csakhogy ők tánczoljanak, mulassanak,
bohóskodjanak… Az ő koruknak boldog kiváltsága az, hogy csak a
szinházon, tánczon, mulatságon járjon az eszök; az én koromnak
már csak egy élvezete van: a kötelesség nyugodt teljesitése…
Mulassatok, tánczoljatok, kedves gyermekek, szőjjétek tovább
rózsaszin álmaitokat! Aludjatok! Szerető apátok gondokkal terhes
arczczal viraszt fölöttetek!… Mert férfié: az élet gondja. Ó, uram, én
nagyon szomoru ember vagyok, nagyon szomoru. Ne itéljen a látszat
után. Hogy ha külsőleg vigan, mosolyogva járok-kelek erre vagy
amarra, jusson eszébe, hogy ez a mosolygó arcz gyötrelmektől
szakgatott szivet takar. A vig külső, a látszólagos nyugalom, a
kedélyeskedő könnyedség… mindez csak álarcz, uram. Álarcz,
nyomorult álarcz. Nekem pokol van a szivemben.