Mint hidegültek el lassankint az olymp isteneinek oltárai, mint
fogytak el a rózsakoszorúk aranyos oszlopzataikról, mint tűnt el a
nép illatos csarnokaik alól, hogy a szabad napsugáros ég alatt egy
láthatlan valóság igéit hallgassa.
Ez az ég, ez a napsugáros ég volt a titkok titka! Az éjszakai ég
csillagezreivel volt a mythologia, a nappali ég az oszthatlan való hite.
Nem látni mélyét és magasát, csak jóltevő melegét érezni annak s a
végtelen kék derűben egy örök remény beszél a szivnek, hogy ez
égen túl van egy másik, egy jobb világ, melynek csak árnyéka ez itt
alant, s mentől sötétebb itt az árny, annál fényesebb ott a való.
Ez volt az eszme, mely győzött, a föld megszünt börtön lenni, a
halál nem volt fájdalom s a császárok nem voltak mindenhatók.
Augusztus idejében azt mondá egy költő: «ha Róma üldöz, hová
futsz előle? bárhová menekülj, Róma kezében vagy!» Az új hit
menhelyet mutatott minden üldözöttnek, s hiába foglalta el az egész
ismert világot Róma, maradt egy másik ismeretlen, tele titkos
örömökkel azoknak, a kik itt alant szenvednek, – s mentül sötétebb
itt az árny, annál fényesb ott a való.
E hitnek, mely a könyeket törlé le a szenvedők arczáról, győzni
kellett; nemsokára egyesült benne üldözött és üldöző, mert ez
vigaszt nyujta annak, ki igaztalanul szenved, s bocsánatot annak, ki
igaztalanul cselekszik.
A császárok üldözése csak növelte, nem fogyasztá az új hit
követőit: nyilt téreken, Róma közepén léptek fel a szentlélek
választottai, a mindenható igét hirdetve, s a máglyákon, a circusok
vadai közt sem vonták azt vissza, s azon eleven fáklyák, kiket
szurokba mártva, a császári kertek kivilágítására meggyújtottak, a
lángok között is beszélték, hogy a mi fájdalom itt, az amott mind üdv
és gyönyör.
Hasztalan gyilkolták őket, a megöltek vére pecsét volt tanaikon,
mely azokat hitelesíté, s a ki martyrokat csinál, az halhatatlan
ellenségeket szerez magának.