mint közelebb ért hozzá, megdöbbenve állt meg. Ráismert a házra.
Ott lakik Bajcsy András.
Dühtől és szégyentől reszketve fordult vissza, s nem ment el a
ház mellett, hanem visszafordult a rozmarin-utczába; ott nagy volt a
sár, azon a sáron gázolt keresztül; egy nyitott udvarról nagy kutyák
rohantak rá, meg akarták harapni; szerencsére egy eltört ostornyelet
talált a földön, azzal elkergette az ebeket; az ostornyél vége sáros
volt, Malárdy megtörülte azt kezkenőjével s nem hajította el,
magával vitte, hogy másutt is oltalmazhassa magát.
És olyan elhagyottnak, olyan nyomorultnak érezte magát, mint
egy iskolásgyermek, ki késő este megy haza tilalmas játszásból, s
csavarog az utczán, kerüli a verést otthon; s ide kinn fél a kutyáktól,
csak egy tört pálczában bízik, a mit a kezében tart.
Valahol ismét egy szűk sikátorba téved, mely olyan keskeny, hogy
egyik házból a másikba át lehetne lépni, ha valahonnan ajtó vagy
ablak nyilna ide; a házak mind hátaikkal vannak erre fordulva, az
egész sikátorból sehova sincs bejárás. Egészen arra való hely, hogy
ott az embert sötét este meggyilkolják, anélkül, hogy valaki
segélykiáltására hallgatna, s ott hagyják a testét, a mire csak napok
mulva fognak ráakadni.
Midőn a sötét sikátor közepén járt Malárdy, valami szemközt jövő
hirtelen elordítá magát előtte.
Malárdy összerezzent; pedig nem volt az egyéb, mint valami
jámbor részeg hajóslegény, a ki többet talált bevenni a jóból, mint a
mennyit megbirt, s bizonytalan kínjaiban szidta a bakter angyalát,
mint a ki oka annak, hogy már tíz óra van és ő nem tudja, hogy
merre jár? mely állapotában nagyon jól esett neki olyan utczába
tévednie, a hol bármerre dűl, mindenütt falat talál.
Malárdy egy perczig azon gondolkozott, hogy visszaforduljon
előle; félénk volt, mint egy gyermek; csak azután jutott eszébe:
hogy ő kicsoda? Egy Malárdy, minden nemesek között a legelső, a kit
egy részeg gazember ijesztgetni merészel; s azon oly dühbe jött az