temették vagy kincskeresők, sirfosztogatók kiásták. S otthagyták a
pusztákra vezető utszélen a kukoricza szélén.
Varga nevü enyingi ember koczog arra kocsijával. Jön a
pusztákról, igyekezik haza, sárga takarmánytökkel rakva kocsija.
Kocsija után baktat sovány kuvasza.
Egyszer csak megáll a kuvasz, föltartja orrát, szimatol. Beugrik a
kukoriczába s föltartott fejjel hoz a szájában ki onnan valami sulyos
dolgot. El is ejti, föl is veszi, csetlik-botlik vele, mutatja gazdájának.
A gazda megáll kocsijával, leszáll, megnézi az ismeretlen gömböt,
kiveszi a kuvasz szájából – hát uramfia, se nem tök, se nem
burgundi répa, se nem birkafej, hanem valóságos emberfej.
Megdöbben, de nem nagyon. Hallotta már, hogy néhány nap előtt
horvát halál volt e tájon, bizonyosan ez az emberfej is onnan
származik. Duhaj a lelke. Ejh, csináljunk tréfát. Földobja a fejet a
kocsi derekára s elkoczog vele hazafelé. Az asszony a tornáczon
várja.
– Gyere csak, asszony, gyere csak! Ilyen tököt se látott még a
jobb apád se.
Az asszony nézi. Istenért se jutna eszébe, mi lehet az a
gömbölyü. Se nem sárga, se nem sima, se nem könnyü, szaga is
más. Esti homály van már a tornáczon, nehéz a tájékozódása.
Lassanként veszi észre: haja is van, szája is van, füle is van, orra is
van.
Megborzad. Haja is az égnek áll. Elkiáltja magát:
– Halálfej ez, te ember.
Az ember elneveti magát.
Az asszony seprőt fog és nagy elszánással az ajtó elé áll.
– Soha se menekülsz meg a pokol tüzétől, ha azt a szörnyüséget
az én hajlékomba be akarod hozni. De be se hozod. De magad se