Dávid megindult boszuló útjára. Fáradalmas bolygás után a ház
közelébe jutott, melynek kapuja előtt a vén medve nyújtózkodék,
égő sebeit nyalogatva. Nyakára nagy szeges örv volt fűzve, minő
házi ebekén szokott lenni.
A mint a házőrző vad idegen szagot érzett, körülszaglált a
levegőben, füleit hegyezé, négy lábra állt, orrát a földnek feszíté s
haragos morgást kezde hallatni.
A hogy Dávidot hirtelen meglátta, dühösen talpra állt, nagy,
élesfogú véres száját messze felnyitotta s éles körmeit előre nyújtva,
ordítva rohant az idegennek.
Dávid hirtelen félreugrott előle, egy élőfa mellé húzta magát, s
midőn az ügyetlen vad ellenfele helyett a fát ölelte meg, éles
vadászkését markolatig döfte szügyébe.
A leszúrt vad összehömpörödött, halálos kínsikoltás tört ki
felhúzott inyei alól, még egyszer fel akart emelkedni, mondhatlan
dűh kifejezésével forgó szemeiben, azután erőtlenül hátrahanyatlott,
körmével a földet felkaparta s a fűbe harapott.
Dávid hóna alá törlé véres vadászkését. – Ez is jól esik, mert ez is
vér.
A kis ház ablakai mind feketék voltak, aludt benn minden élő.
Dávid oda lopódzék azon ablak alá, melyen a hölgy kinézett,
átbújt a kapu alatt, s az ablakot megzörgetve, kezdé a kisértő
hangján énekelni azon éneket, mely álmában jutott eszébe, a távol
zivatar dörgő accordokban kisérte félelmes énekét. – «Lobog a mécs
világa, – a lélek fújja azt, – aludjál, ne nézz fel, aludjál; – zörgetik az
ablakot, – a lélek zörgeti azt; – aludjál, húnyd be szemedet, aludjál.
– Sir valaki az ajtó előtt, hideg van, didereg. – Aludjál, ki ne menj,
aludjál. – Szólnak hozzád, nevedet mondják, hivnak, aludjál, ne félj,
aludjál. – Van neked jó anyád, rejtsd keblére arczodat, szépet fogsz
álmodni, nem bánt a kisértet, aludjál, aludjál!»