A szerzetesnek nem voltak többé csendes éjei.
Ott virradt meg, hol lefeküdt, zokogva, imádkozva a szent kép
előtt és kért tőle világosságot.
Őt nem a puszta eskü és fogadalom tette hivévé az égi
védalaknak, de a tiszta, magasztos meggyőződés; boldogságát
kereste az imádatban s gyönyörrel követte őt a felhők és csillagok
fényességei közé, de hasztalan akart felé repülni: elveszté lelke
szárnyait, a mióta azt tudta, hogy egy másik magasztos, szenvedő,
tiszta női alak, ki az égi eszményképnek annyira képmása, itt a
földön jár – és nem idvezült, hanem boldogtalan.
Olyan volt, mint a holdkóros, kit egyszerre vonz a csillag és a
föld, s jár e kettős bűvhatalom által vezetve szédítő meredélyek
párkányain.
Két árnyéka van: az egyik fényes, a másik sötét.
Ha bűn volna az, a mi ellen küzd, könnyű győzelme volna;
segítségére jönne Isten; de az is erény, mit leküzdeni akar: a
legnemesebb, a legtisztább érzelem, minden salakjától a vér forró
vágyainak ment, ép olyan tiszta imádat egy földi szent iránt, mint az
a másik. Két oltár közé van állítva: egyiket le kell rontania, hogy a
másiknak hive maradjon, s akármelyiket rontja le: az őt el fogja
temetni.
Nem adott már vigaszt lelkének az isteni természet szemlélete; a
vízcsepp, a porszem csodái elveszték hatalmukat a kebel csodái
előtt; nem találta fel nyugalmát a liget méla zúgásában; a fák,
bokrok, virágok átvették gondolatjait, mint a pókhálót, s mikor újra
elhaladt mellettük, e pókfonalak visszaemlékezteték a hozzájuk
tapadt eszmékre.
Nem vigasztalták meg régi barátai, a könyvek, ezek az élettel
teljes katakombák. Most csak kísértetek jártak fel azokból is.
S mikor mély tépelődései közepett a konduló harangszó meglepé,
ijedten rezzent össze; s aztán elcsüggedve kérdezé magától: