LEHOTAI: De mért beszél velem ilyen különös hangon? Hiszen
tegnap egészen más volt.
ASSZONY: Barátom, az tegnap volt… Milyen régen volt a
tegnap!… Egy álmatlan éjszaka van a tegnap és a ma között. És egy
álmatlan éjszakán egy asszony sokat álmodik. Tiz esztendőt
öregedtem tegnap óta, Emil.
LEHOTAI: Ne mondjon ilyet.
ASSZONY: Hagyja, Emil. Tegnap délután ugy mentem el hazulról,
mint egy asszony, aki soha többé vissza nem megy a családi
fészkébe. És este későn, ugy mentem haza, mint aki soha többé ki
nem lép onnan… Tegnap el tudtam volna képzelni, még talán azt is…
hogy magával elmegyek a világ végére. De mikor este egymagam
kószáltam az utcákon, akkor megéreztem, hogy magának volt
igaza… hogy a család, a kényelem, a cim… igen… mindez kell, ha az
embernek már üres a szive. Akkor hazajött az uram és elmondta,
hogy mi történt a maga lakásán. Hogy ez a nő… ott volt… ott, mikor
nem kellett volna ott lenni… mert ez, már nem volt benne a
játékrendben. És aztán, ma délelőtt, a maga levele… Hogy most,
egyideig ne találkozzunk. Nem akar veszedelembe sodorni. Értem,
Emil, értem… Most, egyideig… soha többé! Férjes asszonyok mindig
igy bünhődnek a szerelmükért! Jön egy leány… és a lány mindig
többet ér, mint az asszony… És ez a lány, ez mindent tud adni:
szépséget, zavartalan szerelmet, és még annál is többet:
érintetlenséget… Istenem, én… én? amim nekem volt, azt én már
odaadtam, és én vagyok a legyőzött ebben a harcban, amely nem is
volt harc, csak tréfa volt, ami komolyan végződött… Mért nem szól?
Mért nem szakit félbe?
LEHOTAI: Mit mondjak Margit?
ASSZONY: Csakugyan. Ne mondjon semmit. Hiszen amit
mondana, nem volna igaz. Amit hallgat, az az igaz. Leszámoltam
magammal tegnap… Megcsókoltam a gyerekeimet és
megtisztitottam a szivemet. Azután egyenes szóval és nyilt arccal