magam, hogy telket vegyek. Az épület kétszer annyiba került, mint a
hogy számították, s a mostani jövedelmemből a bank kölcsönét nem
tudom törleszteni. Nemsokára egy tizezer forintos részletet kellene
fizetni; ez a tizezer forint nincs. S ha a határidőre nem fizetek,
elképzelheted, hogy mi következik. A csőd.
– Add el a házat a terheivel együtt.
– Nem lehet, mert most nincsen ára. Nincsen ára, mert ismerik a
szorultságomat, s mert a ház távolról se ér annyit, mint a mennyibe
került. Eladni annyit jelentene, mint odaadni ingyen. Abból a tenger
pénzből, a mit beleöltem, csak úgy menthetek meg valamit, ha
megtartom; legalább egyelőre. És erre csak egy mód van: ha
kölcsön kaphatom tőled a tizezer forintot.
– Azt tudod, hogy nekem nincs heverő tizezer forintom. De
föltéve, hogy megtudnám szerezni, mit remélsz ettől a császár-
metszéstől?
– Mit remélek! Mit remélek! Azt remélem, hogy egyelőre
elkerülöm a csődöt s összes következéseit, a sáros halált, fuj!… Azt
remélem, hogy időt nyerek, s ha időt nyerek, nem veszítem el,
hanem értékesíthetem, a mim még megmaradt!… Azt remélem,
hogy ha egy darabig békességben élek, ujra beleélem magam a
munkába s megkereshetem azt, a mire két-három év alatt még
szükségem lehet!… Azt remélem, hogy nem halok meg szeméten,
szennyes ágyban vagy a könyörület helyén, hanem otthon a tulajdon
fészkemben, s a fiókomban még marad annyi, a miből ki lehet fizetni
a betegápolót!… Azt remélem, hogy az utolsó napjaimban nem kell
alamizsnából tengődnöm, vagy szégyenletes kölcsönökből, terhére a
közelemben maradtaknak, s az egész világnak!… Fuj, miket
mondatsz velem!… Mit remélek? Hát ezt remélem.
– Jól van, megértettelek. De valamiről nem beszéltél. Ha én oda
adnám neked, a mire most szükséged van, csak úgy tehetném, ugy-
e, ha ezt a pénzt a gyermekeimtől vonnám el, ha tőlük venném
kölcsön, nem igaz?… Biztosíthatsz-e, hogy ha ezt megteszem, nem