– Hisz éppen ez a titokzatos, – folytatá a bányadirektor – a
kastélyt egy öreg úr bérelte ki a megboldogult Kopáltól. Hogy ki
lehet, nem tudjuk, de egyszer vigyázatlanságból excellentiás úrnak
szólította a vele jött férfi, nyilván komornyikja. A haszonbéri
szerződés évekre szól s mindössze egy pár száz forint évente, szóval
csekélység, mert a kastély el volt hanyagolva, baglyok lakták. A bérlő
renováltatta nagy pompával, félévig dolgoztak a kőművesek,
diszítők, kárpitosok. Azt hiszem, belejött vagy százezer forintba. Az
embernek a szíve szorul el ilyen pazarlás láttára.
Druzsba úr megelégedetten simogatta rőt szakállát.
– Mikor elkészült a kastély, hetekig hordták társzekerek Bécsből a
bútorokat, szőnyegeket, drágaságokat és csecsebecsét, mindenféle
járműveket, hintót, ernyős kocsit, bársonybélésű talyigát. A holt
tárgyak után jött az eleven felszerelés. Orosz trapperek, ponny lovak,
egy fehér bárány, három papagály, mindenik más színű, egy mókus
ezüstkalitkában, egy dogg, két véreb, két angóra macska, egy
uhubagoly. Most végre szállingózni kezdett az udvar, hat kis
udvarhölgy, egy gouvernante, egy vén komornyik, két huszár, két
szakácsnő, egy kertész, egy kürtös, egy fésülő frájla, egy kocsis, egy
szerecsen groom és egy major domus, aki csak németül tud.
Druzsba úr szemkarikái kitágultak s úgy hallgatta lecsukódó
szempillákkal, édesdeden, mint egy ezeregyéjszakai mesét.
– Ahogy minden együtt volt, egy éjszaka megérkezett üveg
batárban az excellenciás úr is, elhozta a kastély kis úrnőjét, szép
vézna, harmatgyenge teremtést, egy liliomot…
– Érdekes, – lihegte Druzsba és a verejték csurgott homlokáról.
– Gyönyörű fehércselédke, kár, hogy ő maga nincs benne a
hagyatékban. Jó volna a gimnáziumnak – tréfálkozott Wildungen. – a
diákok verseket írnának hozzá.
– Van nekünk olyan otthon, – nevetett Druzsba úr.