LEHOTAI: Margit a neve. De a másik nevét is meg fogja tudni.
Mert ahhoz, amit még mondanom kell, önnek ismerni kell az összes
adatokat… Margit a neve. Két gyönyörü gyereke van… Mondja,
folytathatom? Nem rettenetes, hogy ilyeneket mondok?
MAGDA: Rettenetes. De ön tudja, hogy mért mondja, folytassa.
LEHOTAI: Három esztendeje, hogy egymásra akadtunk… és…
és… megszerettük egymást… Kérem, nagyon kérem, ne gondoljon
szaladó, léha és ostoba szeretkezésre.
MAGDA: Nem gondolok. Szerelemre gondolok.
LEHOTAI: Igazi, vad és bolond szerelemre. Mikor a férfi elveszti
az eszét, ha két lépésről megérzi a nő hajának az illatát, vagy
meglátja a csipője ringását, vagy meghallja a hangjának zengését,
mikor tele van azzal a nővel, csordultig tele… mikor, mikor szeret…
És mikor a nő nem tud magáról, nem a világról, csak szédül és
összeroskad és mindig a férfi karjába roskad…
MAGDA: Igen… igen… értem…
LEHOTAI: Hiszen tudja, vagy ha nem tudja, hallott róla, hogy van
ugy, hogy két ember, aki sohase hallott egymásról, egyszerre csak
találkozik, egymásra néz, kigyullad, összefonódik, megörül és ég, ég,
csodálatosan, gyönyörüen, halálosan. Van ugy…
MAGDA: Van ugy… Maga… maga barátom nagyon szépen beszél
a szerelemről.
LEHOTAI: Az én asszonyom, az én édes, szép asszonyom, aki
csak abban különbözik kegyedtől, hogy csendes, halk és álmodó
asszony…
MAGDA: Honnan tudja, hogy én másmilyen vagyok?
LEHOTAI: A szinpadról.
MAGDA: Á! a szinpad. (tagadóan rázza a fejét). Mondja tovább.