járni tud, sírva-ríva ödöng utánok, tán észre sem veszik, ha egy-
kettő az úton elmaradt közőlök.
A mint egy zilált karaván eltünt, már nyomban jön a másik;
szegény háziasszonyok egész konyhaszereiket, lábast, főzőkanalat
batyujokban visznek: jele, hogy odahaza nincsen mit főzni; jámbor
családapa felnőtt beteg leánykáját két karján emeli: bizonyosan
nincs neki több, vagy ez már az utolsó. A kis gyermekek úgy
zokognak, ennivalót kérnek, apa, anya vigasztalja egész úton, majd
lesz minden, csak még egy kicsit várjanak.
Ez így tart reggeltől késő estig, egyik menekvő nyomába lép a
másik, ugyanazon nyomor százféle változatban; a legérzékenyebb
szenvedés csoportozataitól egész azokig az elfásult, eltompult
hordákig, melyeket semmi emberi érzés sem tart össze, melyek
félőrülten tántorogják be a végeszakadatlan utat, közönyösen
egymás iránt, nem látva, nem törődve hozzátartozóikkal, nem
hallgatva betegek, útfélen elmaradók könyörgéseire, nem emelve
kalapot a szentek jelvényei előtt, mik vigaszul vannak az utak
szegleteire emelve.
Valaki egy csomó romlott burgonyát fordított ki tarisznyájából
épen az út közepére, ez az egyetlen tárgy az, melyet mindannyian
észrevesznek, ezt mohó sietséggel rohanja meg mindenik, egymást
eltaszigálják érte, kiki felveszi kezébe egyenkint, megnézi,
megszagolja, s undorodva hajítja el ismét. Az utána jövők újra
felveszik és újra elhajítják. Napjában száz kézen megfordul; mennyi
remény és mennyi csalódás! néhány romlott burgonya miatt…
Késő este, mikor már a vándorok utolsó karavánját is elfödék a
fenyők árnyékai, mikor az aggodalmas zsivaj, veszékelés valahogy
elcsendesült, mintegy sereghajtó gyanánt még egy öreg ember
czammog alá a hegyi úton, hosszú, száraz, öles férfi, ki a mint
megáll a tisztáson, a hol az alkonyodó nap rásüthet a fenyő közől,
úgy tünik elő, mint az erdők mesés vénje, ősz, bozontos szakállával,
hosszú, csontos ábrázatával, melyet egészen fehér hosszú hajzat
sátoroz körül, vállán fényes gombokkal kirakott tarisznya van