Csak még egy hétig tudná titkolni a mindenkit megriasztó
igazságot!… Addig okvetetlenül megérkeznék az első segitség, s ez
éppen elég volna rá, hogy talpra állhasson, hogy összeszedhesse
magát és nemsokára megint oly erőssé váljék, mint amilyen
szerencséjének a delelőjén volt.
Hányszor adott ki egyszerre, félkézből, több pénzt, mint
amennyire most szüksége volna!… Egy-két ölelésért, hiuságból,
szeszélyből, még oktalan ellágyulásból is!… De hát hitte-e valaha,
hogy még ide juthat?!…
Hát igen, borzasztóan elszámitotta magát. Nagyon is vakmerően
játszott; a milliomok áhitozása, a mohó falánkság, mely már második
természete, elfelejttette vele a legelemibb óvatosságot is; ennyire
vakmerően nem szabad játszania annak sem, aki mindenét vakmerő
játékkal szerezte.
De ezen már nem érdemes keseregni. Ostoba volt, pont. Még ő is
megengedett magának, életében egyszer, egy ostobaságot, és ez
most elvesziti. Mindenki ostoba, aki veszit. És a legnagyobb
kockázata nem sikerült. Minden elveszett. Hát vége!… ezen nincs mit
tovább filozofálni. Mindennek vége. Az életnek is.
Mert már nincs se ereje, se kedve az életet elülről kezdeni. Ehhez
már öreg, fáradt, túlságosan kényelmes. Ha bizonyosan tudná, hogy
még egyszer eljuthat oda, ahol volt, akkor se volna hozzá kedve. Már
csak kényelemszeretetből is meg kell halnia. Már fáradt, lusta ahhoz,
hogy egy darabig szolgálni legyen kénytelen azokat, akiknek valaha
a tenyeréből adott enni. Elszokott a kellemetlenségektől, nincs már
benne a trainingben, tehát nem volna ereje hozzá, hogy el tudja
viselni a megaláztatásokat. És ha néhány évi keserves erőlködéssel,
miután az orrával szántotta a földet, miután agyongyötörte az
idegeit a sok izgalommal s a fejét a sok tanakodással, gonddal,
kieszeléssel, számitgatással, töprengéssel, ha néhány évi kinlódás
árán ujra vagyont tudna szerezni, hát érdemes-e?!… Mi hasznát
venné ennek akkor, mikor már most is öreg! Azután már eleget élt.
És miután egy hosszú életet töltött el jólétben, bőségben,