téve érzé magát, nem is annyira a vers hosszasága miatt, mint azért,
mivel az egészből az sült ki, hogy a kecses dáma olyszerű
szívfájdalmakkal küzködik, minőket szegény hétköznapi ember
éhségnek szokott nevezni. S Péter úr nem főzetett otthon.
De Péter úr furfangos úr volt. Ismerte saját bibéjét s gyanakodva
kérdé Fulviától: oh drága hölgy, míg az ebéd elkészül, nem
szíveskednél dicső munkáid közől egyet-kettőt felolvasni, én pedig
fognám hallgatni.
Ennek se kellett több; – szívesen, igen szívesen, de nehogy
terhedre essen, tessen! szóla s széket rántott maga alá és szalmás
szatyorának tartalmát kiönté az asztalra. Most sült még csak ki, mi
minden volt a szatyorban. Kis könyv, nagy könyv, friseurfésü, fél
piskóta, rőf szalag, czukorszív, álmoskönyv, lutrisconto, peniczilus,
ezüst sarkantyú (?), kávéskanál, smizligomb, főkötőszorító,
csináltvirág, gyermekbáb, szélpaszuly, aranyos csatt,
harisnyastoppoló, tűtartó, fogpiszkáló, tarockkártya, magyar kártya,
franczia kártya, lószőrgyűrű, pakfongyűszű, óravánkos, fél függő,
egész karperecz stb. stb., mely után nagy zápora a mindenféle
morzsáknak hulla ki az asztalra.
Péter úrnak volt oka örülni, látván, hogy a tisztelt hölgy kéziratai
legterjedelmesebbikét rántja elő, gondolván magában, hogy ez eltart
estig, s neki telepedett s hallgattaa szép szót.
Ha van pokoli kín a világon, az bizonyára csakugyan az lehet,
melyet egyik poétának kell érezni, midőn a másik poéta előtte
verseket olvas fel; ha szép, akkor az boszantja, hogy nem az övé; ha
nem szép, akkor az, hogy a másé.
Péter úr kínosan kezde feszengeni székén, köhögött, karistyolt,
torkát ráspolá, talpával kaparta a pallót, székét csikorgatá, orrát
fútta, mintha trombita lett volna, ásított czifránál czifrábbakat; mind
hasztalan! a felolvasó se látott se hallott – est deus in nobis! tele volt
a tripuson költői lelkesedéssel s majd tombolt, majd nevetett saját
előadásának, míg Péter úr szinte kinyújtózkodta maga alól a széket.