Ha visszamék, a csatornába dob.«
»Hát jer velem, fiacskám,
Jer hozzám, én anyád leszek,
Gondos, szelíd anyád… jerünk.«
Kézen fogá a kis fiút az asszony,
Követte őt az aggodalmasan
S reszketve, szinte eszméletlenűl,
Nem tudva, hogy mi történik vele?
»Nézd, itt lakunk, fiacskám«,
Szólott otthonn a vén banya,
»Az én lakásom e szoba,
Tied pedig a konyha lesz.
Nem fogsz magadban lakni… hejh, kutyus,
Kutyus ne!… itt van… úgy-e szép kutya?
Ezzel tanyázol itten.
Ott a pokrócz, elfértek rajta ketten,
Olyan jó ágy, hogy jobb se kell,
És a kutyus majd meleget tart,
Ne félj, nem bánt, jó kis kutya,
Látod, mily nyájasan tekint rád,
Hogyan csóválja farkát?
Mint testvérek fogjátok egymást
Szeretni, nem kételkedem.
Fekügy’ le mellé, s alugyál, fiam.
Ehetnél tán? adnék is vacsorát,
De már késő van, látom alhatnál,
Aztán rosz is, kivált gyermeknek, az
Alvás előtti vacsora,
Mert tőle ördögökkel álmodik.
Fekügy’ le hát és alugyál, fiam.«
Ott hagyta őt a vén banya;
Félénken kullogott a