Háromezer hatszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött, a
Kárpát hegysor egyik magaslatán mulat egy vidám társaság, bor és
zeneszó mellett.
A magasról gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő vidékre. Két
oldalt sötét fenyőrengetegek képezik a tájkép rámáját. A háttérben
egy távozó esőfelhő, melynek sötétjén keresztül az alkonyra szálló
nap két teljes félkörű szivárványt hidalt át. A belső, fényesebb
félkörön belül az egész tájegyetem valami bűvös, ragyogó színt
kapott; élénk, földöntúli eleven zománcza van minden tárgynak, s
hol a szivárvány átlátszó fénye takarja a vidéket, ott minden tárgy
annak a színeit vette fel, s látni aranypiros erdőt, aranyzöld
tornyokat, damaszk-lila tavat. E mennyei bűvkörön belül huszonkét
falut lehet megszámlálni a völgyben elszórva. Az erdőkből mindenütt
patakok törnek elő, mik úgy csillámlanak fel, mintha száz meg száz
tükördarabbal volna behintve e tündér vidék. Az az istenáldotta
vidék, mely most a vetések zöld bársonyába van öltöztetve, s
melynek ősvadon szépségét az emberi mívelés fokozza, egyes
országútakat, tornyos városokat rajzolva közé. Alulról fölhangzó
kallók és hámorpőrölyök ütése hirdeti, hogy itt az industria él.
A nap mindig lejebb száll, a szivárvány mindig följebb emelkedik,
a felhő mindig messzebb távozik; a táj egyre tágul, a látkörön már
meglátszik az a vulkán-idomú hegy, melyen a világ leghíresebb bora
terem.
Látvány, minőt Isten mutatott Mózesnek, midőn egy pillantást
engedett neki vetni a Nebo hegytetőről a Kanahánba.
Ez Magyarország!
A hegytetőn mulatozó társaság elragadtatva nézi e látványt.
Mind férfiak. Mind katonák. Az orenburgi ezred tisztei; orosz
testőrlovagok; cserkesz és muzulmán előkelő vitézek.
Van közöttük két polgári férfi is, két magyar ember.
Az egyik Rideghváry Bencze; a másik Tallérossy Zebulon.