– Ha maga nem szeret engem úgy, mint ahogy én szeretem
magát, akkor őrültség az, amit most teszek. Mert akkor, ebben az
órában, örökre elveszítem magát s elveszítem még az emlékeimet is,
azt a vigasztaló tudatot, hogy akit szeretek, nem gyűlölettel, nem
megvetéssel, hanem jó szívvel gondol rám. Ha nem szeret úgy, mint
ahogy én szeretem magát, akkor, ebben az órában, meg fog gyűlölni
s ezentúl nem úgy fogok eszébe jutni, ahogy eddig, hanem mindig
úgy, ahogy ma, ahogy utóljára látott… Mert, meglehet, utóljára
beszélünk egymással, édes kis Mirám, életem, szerelmem!
A lány rémülten tekintett rá. Egy órával előbb még reménye se
volt rá, hogy látni fogják egymást. Most, a váratlan viszontlátás
órájában, csak egy gondolata volt hogy: újra elveszítheti.
– Utóljára! Miért? – dadogta inkább, mint kérdezte.
– Mert ez nem tarthat így tovább. Mert ez nem élet. Mert ha nem
lehet az enyim, inkább szakadjunk el örökre.
Mira lecsüggesztette a fejét.
– Azért jött, hogy még jobban elszomorítson?
– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, amit még nem kérdeztem
meg soha. Hogy megkérdezzem: úgy szeret-e engem, ahogy én
szeretem magát?
– Azt nem kell kérdeznie.
Vidovics közelebb hajolt a lángoló arcocskához s megfogta
Mirának a kezét. Olyan fagyos volt az, mintha a hideg lelte volna a
szegény kis leányt.
– Értsen meg jól. Tudom, hogy maga is szeret engem egy kicsit.
De nem azt kérdezem. Ahogy én szeretem magát, az más. Nekem
nincs csak ez az egy gondolatom. Mindenre képes volnék magáért.
Reszketek, ha eszembe jut, hogy elveszíthetem; s hogy az enyém
lehessen, lemondanék mindenről, amit ember kedvesnek találhat. Az
életemről is, úgy se sokat ér. Maga is így szeret engem?