Isten hozzátok ti boldog városok, hol a magyart, még
ellenségképen is, oly szivesen látták!
Soha sem voltak ott olyan víg dalidók, soha sem voltak a
templomok oly látogatottak, mint a magyar huszárok ott léte alatt.
A vitézeknek vissza kelle térni hazájukba.
A jó Simonyi bucsut vett szép védenczétől, a marquisnőtől.
Csak a végső pillanatban, midőn az érzésnek többé nem lehet
parancsolni, tudta meg, hogy mennyire szeretteték.
Midőn egy kis németországi falun keresztül utazva, ugyanazon
gazdához szállt be, kinél sok év előtt volt szállva, mint fiatal
őrmester, a kis leánykák – most már mind eladó szüzek – ráismertek,
s örömtelten kiálták: «a jó őrmester megérkezett!»
És az egész falu népe, boldog emlékektől buzdítva, kiáltá utánuk:
«Itt van a jó őrmester.»
A jó őrmester már akkor világhirű hős volt, és a legfényesebb
urak egyike, ki szegény ismerőseit mégis oly szivesen fogadta.
A hazatérő hősre nagy becsület várt ide haza, a vezénylete alatt
levő ezred főlakhelye eddigelé Gácsországban volt, most azt a
fejedelem különös kegye kitüntetésül egyenesen a birodalmi
fővárosba, Bécsbe tette által.
E fényes városban sok szép látni való volt akkor is, de a legszebb,
a mit látni lehetett, mégis csak Simonyi huszárezrede volt.
Mikor az bevonult hosszú diadalutjáról, elül harminczkét lovas
zenésze, ősmagyar kaczagányokban, gazdag aranysujtásokkal, kiket
egy termetes szerecsen, fényes keleti ruhában vezényelt ezüst
buzogánynyal kezében; a tisztek csojtáros mentékben, kócsagos
kalpagokkal; az egész ezred tetőtől talpig ujjal öltöztetve, a lovak
sallangos csojtárai ragyogók, maguk is délczegek, s mikor végig
hangzott Bécs fényes utczáin Lavota magyar indulója, melyre minden