sehol; ott gyalogolt a sorok végén mindegyik a térdig érő sárban, a
vezénylő tisztek víztől csurgó gubában lovagoltak a zászlóaljuk előtt.
A zászlóaljak meg voltak fogyva nagyon, de azért a sorok nem
szétzilálva; az egyes katonák sárosak, elcsigázottak, de nem
csüggedtek, nem támolygók.
Annyi csata, nélkülözés, betegség, nyomor, megtizedelte a
sereget, de nem erkölcsteleníté el. Harag, rossz kedv, dűh látszott
minden arczon; de nem levertség, nem aggodalom, mely hátráló
seregek arczkifejezése.
A honvédek egy része elszállásoltatott a városban, a többi a
mezőn ütött tábort a folyton szakadó esőben.
Ekkor találkozánk ismerőseinkkel.
Egy alezredes barátom Gózon, ki, mint ügyvéd, közlegénységen
kezdé a katonáskodást s érdemeiért kapta rangját, odajött hozzám s
kért, hogy ha majd atyjával találkozom, kit szintén jól ismerek,
mondjam meg neki, hogy – fia elesett.
Azt hittem, hogy tréfál; ő aztán elbeszélte, hogy a sereg minő
helyzetben van, e szavakat jól feljegyzém akkor emlékembe: «azok
ugyan, míg mást nem parancsolnak nekik, csatázni fognak, de azért
még sem lesz belőle egyéb eredmény, mint hogy elvesznek az elsőtől
az utolsóig».
Panaszkodott, hogy a hadsereg fizetéseit csupa merő
százasokban küldték meg, a katonák úgy vagdaltak el egyet-egyet
tízfelé, hogy megosztozhassanak rajtuk, míg a tömérdek 30 és 15
krajczáros bankjegyeket a hivatalnokok fizetésére osztogatják. Úgy,
hogy már egyszer azon tanakodtak nagy szorultságukban, hogy apró
guerillacsapatokra oszoljanak, s úgy folytassák a háborút szanaszét
az országban.
Ezzel röviden búcsút vettünk. Gózon Lajos visszament a mezőn
tanyázó seregéhez, az éjet ponyva alatt töltendő, a hogy ezt azon
hadtest minden tisztének kötelessége volt tenni.