Az ünnepelt Csepcsi Aladár, minden bálban patentirozott
előtánczos, a ki nem emlékezik rá, hogy találkozott volna nővel, a ki
utána nem bolondult volna, vagy férfival, a ki úgy tánczolja a mazurt
és keringőt, a hogy ő.
Egy hosszú, öles gróf, a ki maga is megvallja magáról, hogy
rútabb embert nem látott magánál, de azért mégis tagadja, hogy
valaha egy vetélytársa megelőzte volna. Tán azért, mert lábai elég
hosszúk, hogy keresztül-kasul lépjen akárkin.
Egy halavány fiatal ember, ki abban a gyanúban áll, hogy álnév
alatt verseket ir. (Sietünk kimenteni, e gyanú annyira alaptalan, hogy
még az is kétségbe vonható, vajjon tud-e egyátalán irni?)
És azután egy csapat szemét ember, a ki üres léhaságokat
beszélni, hírt hordani, émelygős hízelgéseket, stereotyp bókokat
vágni, tánczolni, szelet kergetni mind igen alkalmas és jó; meg egy
másik csoport léhűtő, mely ábrándozik, sóhajtozik, eped, romanticus
képeket vág, s a mellett csak úgy iszik és kártyázik és fut a
szobaleányok után, mint a többi; és még egy harmadik légió apró
ember, a ki igazán meg van őrülve a szép asszony iránti
szerelmében, csak azt nem tudja, hogy mi fán terem az az alma, a
mitől az is viszont szerelmet érezhetne? s e fölötti tépelődésiben
vékonynyá szárad, mint egy tőkehal; ime, ezekből áll az új téli kert,
mely Kárpátfalván virul, a mióta a paraszt menyecskéket ideál
szépségű delnővel váltotta fel a Nábob.
Szegény asszony!
Mennyire keresne menekülést e nyomasztó, szomorító, untató,
bosszantó környezet elől. De hol, de kinél? Egy szív sincs hozzá
közel, mely őt megértené, János úr nagyon lekötelező magaviseletet
vél neje iránt tanúsítani, midőn őt e vidám társaságokban a
kétségbeesésig engedi mulatni.
Milyen törpék, ostobák, ízetlenek, fajankók ezek mind az ő
ideáljához képest, a kit alkotott magának szívében!